2020. 08. 28.

S mindennek vége; a Nap lemegy egyszer utoljára, hogy ne keljen fel többé.
A sötétség beköszönt, mikor az elköszönés visszhangja megszűnik létezni. Majd eltűnik - minden, mi volt, s mit lenni vágytunk, hogy majd eljöjjön, ha már idejét véljük. De nem leledzik egy eldugott ponton sem, mert ennyi volt. Nincs tovább, nem kell várni a reggelt. Az új remények léte semmissé válik, mintha csillagszóró szikrái villannának, majd tűnnének el. A láng szintén egyszer kialszik, ahogy a tüzes gömb, s lelkünk fénye is, mi izzítja szeretni áhítózó szívünk. Minden véget ér, de minden mégis konstans; emlékek milliói a semmiben lógva kavarodnak össze, s megformálják érzéseink, mik elhagyták börtönként funkcionáló porhüvelyünk. Kiszabadultak, de ott nem várt rájuk senki. Magány karma ragadta el őket, s boldogtalanság kalitkájába örök szenvedésre ítéltette őket - mégha nincs is örökké. Mert elmúlik, s ezt várják. Vágynak az elmúlásra, a végső megszűnésre, mely fájdalmak rengetegét is magával viszi. Akkor pedig nem lesz semmi sem, már nem fog mi gyötörni - hisz' talán már holnap sem kel fel a Nap, talán már nem kell sokat várni addig, míg meg nem szűnik létezni a negatív emóciókat éltető, baljós fénysugár. Mert nem elég, ha csak becsukjuk a szemünket.