2020. 01. 13.: Árnyék

Mintha elvesznék egy végtelen mezőn, csak a nap simogat az egyenesen gyötrő fénysugaraival, s meglehet, fénye ad életet, de kegyetlen módon ott van az árnyék is; az árnyék, melyet nem érnek el a kis sugarak, akik el vannak veszve, nem találják a helyüket, akik fáznak a sötétben, zokognak a kilátástalanságtól, akik nem kapnak könyörületet - hiszen tán' az sem jár mindenkinek.

Én pedig úgy érzem, hogy a talpaim alatti árnyék egy nap beszippant, s talán gondolhatod azt, hogy feljebb és feljebb emelkedek, de minél közelebb kerülök az izzó gömbhöz, a fekete tenger egyre csak növekedik alattam - minél inkább boldogabbnak látsz, annál jobban süllyedek és hullok atomjaimra.

Vágyom, hogy egy nap elérjem a látszatot, hogy döntéseim biztossá váljanak, ajkaimon a görbület mögött érzelmek lapuljanak, bízzak önmagamban, elérjem az álmaimat, melyeket meg merek álmodni, lehessek valamiben első, nyerhessek valamit én is, lehessek különleges, de önmagam csapdájába esve kapálózok a magasság és a mélység által elém állított döntésnek a pengeél vékonyságú pillérén.

Nem tudom, mi várna rám, ha összezuhanva adnám át magamat a végtelen sötétségnek; talán lelkemet is láncra verné, hogy soha ne tudjak szabadulni az éjszínű zárkából, talán elveszíteném a személyem utolsó darabjait, a megmaradt motivációm is, ami késztet arra, hogy maradjak, hogy arra kérjelek, ne hagyj se zuhanni, de ugyanakkor ne engedd, hogy a fénybe emelkedjek.

Ne a látszatot akard ismerni, ments meg az ölelő sugarak nyújtotta kegyes hazugságtól, ne engedd, hogy önmagam csapdájába esve mutassam a boldog felszínt, ne akard kiismerni azt, aki nem én vagyok, ne kényszeríts szenvedésre egy olyan szerepben, ami a valóság ellentéte!

Ments meg a fénytől, de ne engedj a sötétbe, rángass ki ebből az állapotból vagy biztos pontként engedd, hogy támaszkodhassak rád a fájdalmas egyensúlyozás idején, hiszen félő, hogy egy magányos órámban végső elhatározásra jutok, s feladva önmagam zuhanok vagy szárnyalok.