2021. 04. 17.

Csuklóim köré vastag kötél tekeredik, s jókora csomó díszeleg rajta. Kezeim mozdítani lehetetlen, teljesen tehetetlenné válok. Harsogó szavak zaja visszhangzik gondolataim közt, mindet ő mondja, ki előbb csapta be a faajtót. Könnyeim ki akarnak törni helyükről. Dühös legyek vagy szomorú? Csalódott vagyok. S hogy kiben csalódok? Magamban, amiért meglehet, én is csalódást okozok.
Utálom ezt a kilátástalan helyzetet. Hiszen itt toporgok a felnőttkor kapujában, melyet a szülői szigor mégis abszurd módon lehetetlenít meg. Túlzás. Nevetséges. Mert másnál nincs ez, mással mindez olyan egyszerű, mással minden könnyű, más több, én pedig nem tehetek semmit sem egy olyan emberért sem, aki számomra fontos. Nem kapok döntési lehetőséget. És még érvet sem arra, hogy miért nem. Csak nem. Mert ő így határozott, és nekem tudnom kellene ezt befolyásolni, tudnom kellene érteni azon az önközpontú nyelvén, melyet beszél, de nem megy. Valami el van rontva az egész rendszerben, s mint felesleges részleg vagyok én. Mert mindent szeretnék, hogy sínen legyen, de bármennyire próbálkozom, fájdalmat, bonyodalmat okozok. Szar barát vagyok, és hiába rohannék kétségbeesetten, hogy mindent jóvá tegyek, az itteni kötelek fékezésre kényszerítenek. Talán ha nem számítanék semennyit, nem okoznék fájdalmat. De ha nem számítanék senkinek, az nekem fájna, mint félelmem beteljesülése. Olyan önző vagyok. Magam veszem figyelembe, mert tényleg könnyebb lenne nélkülem, mégha be nem is vallaná senki sem. Csak nehézségeket, problémákat hozok, s folytonosan csak panaszkodok — mert bármennyire erősen próbálok nem így tenni, olykor-olykor mégis kifakadok. Elegem van, fáradt vagyok. És megint csak magamról beszélek, viszont nem tudok mit tenni, utálom ezt a helyzetet.
Mindig is féltem az önállóságtól, de könyörgöm, egy keveset hadd kapjak már, hogy ha elrontok valamit, azt igazán önhibámból tegyem, mert ez így még rosszabb, feszélyez, egyszerűen frusztrál, hogy akarok valamit valahogy mégis cselekedni, de nem tudok.
Még inkább tudatosítja, mennyire nincsen rendben környezetem, mennyire börtönszerűnek élem meg jelenem, s a szánalom már határtalan, hogy ebbe még mindig nem törődtem bele. Igen, tényleg tisztában vagyok azzal, hogy el kellene fogadnom, mert fáj a küzdelem ellene, de ha nem folytatom, másoknak még nagyobb fájdalmat okozok. Magamnak is — mert elengedni akarom, kinek fáj szeretnie engem, mégha nem is tudnék szinte létezni sem úgy már.
A barátaimnak olyan nehéz velem, pedig ők a mindeneim.
Olyat érdemelnémek az életükbe, aki nem ilyen macerás, aki nem azt az érzetet kelti, hogy nem tesz semmit sem a kötelékért. Én ha bármit cselekszem, az rossz, nem tudom, merre van a helyes út, minden újból ugyanaz marad. Semmi nem lesz más, minden hiábavaló. Sötétség van, kilátástalanság, s semmi sem vezet semerre. Mert igénylem a társaságot, mégis taszítom, ha már csak fájdalmat okozok. Változtatnom, változnom kéne, de úgy érzem, ez egy örökös körforgás. Tehetetlenségemnek hála kitörni nem tudok, s még elégtelen is vagyok. Sajnálom!