2021. 02. 05.

Kinyitom szemeim, mikben tenger tajtékzik, ahogy szívem dobban viharos ütemre. Egészen kopogtat bordaketrecemen mint betolakodó, holott kifele menekülne. S mintha minden lángokban állna körülöttem, csupán csak én vacognék egy medertelen óceánban, amiben csak egyre és egyre jobban merülök. S mindhiába kapálóznék, hasztalan, csak fáj minden egyes porcikám, és ez rosszabb, rosszabb, rosszabb, rosszabb. És nem értem, csak levegőért kapkodok, de mintha tüdőm már tele lenne, s ez sem menne. Megfulladok, holott nincs itt se tenger, se óceán, csak temérdeknyi teendő, gond, gondolat, s ezek maguk alá temetnek hullámaikkal.