2021. 01. 22.

Lehunyom szemeim a sötét szobában, s további lélegzetvételek által megtelítődik tüdőm. Kissé kapkodva, meglehetősen szaggatottan, egész reszketegen, olykor viszont ráérősen lassan, mégis teljesen rekeszizomig, hogy szétfeszítse mellkasom az Univerzum, mely körülölel.
Kint üvegek csörömpölnek, zúg a szél, mely az ablakon is besüvít. Felkavarja a rendetlenséget, a sokadik nyelvvizsgás lapot, ám gondolataim már ezelőtt sem voltak rendjén. Elmém börtönében mindez hurrikánná nőtte ki magát... s hogy miért? Talán senki sem tudja, ahogyan azt sem, hogy pontosan mi is pördül meg benne újra és újra. Talán a jövő, a múlt, a hibák, a lehetősegek? Bizonyára mind, vagy meglehet, egyik sem. Őszintén, nem is nagyon érdekel - majd megszűnnek egyszer, addig pedig elég, ha annyit tudok, érzek, hogy sajnos nincsenek jelenleg megfelelő helyen, hogy most ez így nem jó. De majd lesz valahogyan, s álomba szenderülve várom a szélcsendet ‐ mert már unom a folytonos dühöt.