2020. 12. 17.

A gerincemen végigkúszik, karmaival bőrömbe mar, húsomba, csontjaim közt beférkőzik, átszúrja szívem, összeszorítja tüdőm - megfullaszt a fájdalom. Aztán torkomhoz férkőzik, markával ráfog, hogy a levegő esélytelennek, messzinek, semmisnek tűnjön, s ajkaim nyitom, szavak nem hagyják el őket mégsem. Mert mindez nincs, nem létezik, hiába érzem úgy, mintha csak pörögnének az események. Amúgy csend van, némaság - fejem konstans zúgását én hallom csak. Mellkasomra súly nehezedik, hiába nincs rajtam még a paplan sem. Megfullaszt mindez, hogy túl sok a semmi, túl kevés minden, s a beteljesülés lehetetlensége szab gátat a lezárás esélyének. Mert konstans ez, mi kézzel meg sem fogható, csak én érzem úgy, mintha mindenével egyetlen egy helyben marasztalna, s elmém üldözné halk suttogásaival, nap mint nap.