2020. 12. 13.

Félek. Mert mi van, ha nyakunkba szakad az ég, ha nem úszunk ki az óceánból, mert hullámai akkorák, hogy elsodornak, a mélybe taszítanak? Csak elvágyódom innen, bele a megnyugtató kékségbe, s azzal eggyéválva ringatózhassak szabad nyugalomban, messze a terhektől, a megannyi tettől, elvásártól, a lehetetlen döntésektől - az irányítás úgysem az én kezemben van, minden tettem hasztalan itt, és félek, túl késő lesz már észbekapni. A szó és akarat külön, mint mosoly és érzések - marcangol belülről a kétely, s magam sem értem: miért? Csak nyugalmat szeretnék, csendet, de nem olyat, ami megfullaszt. Meg különben is, zúg minden, mint szélvihar, s fáj, gyötör, koszos padlóra küld. Moccanni nem lehet, mutatja, itt a helyem, nem lehetek máshol - ha szívem elvágyódik, szenvedek vagy szívtelennek kell lennem. De egyik sem megy igazán. Értelmetlen hullámvasút, egyszer fent, máskor lent, s fogalmam sincs, mikor és hol ér véget. Hol szállok ki vajon végleg, s mikor áll meg?