2020. 11. 18.

Percek, majd órák telnek.
Aztán szépen lassan az órák napokba fordulnak, majd azok hetekbe, s így tovább. Mindezt pedig üresség kíséri, fullasztó üresség, miben bármerre pillantok, semerre sem lellek téged.

És hazudnék, ha mondanám, ez nem szomorít el — mintha fizikai fájdalom lenne már a hiányod, mintha szétfeszítene akaratom, mely csak arra áhítozik, hogy itt legyél, ott legyek, legyünk valahol, csak együtt.

És zavar ez a lehetetlenség.
Mert olyan messzinek tűnik az, hogy minden a régi kerékvágásban haladjon, hogy újból boldog hónapok köszöntsenek be, s ez teljesen elzárja a Nap összes sugarát — a nyári fénykorong eltűnt a horizonton túl, s a tél sötét, zord

De minden körforgásszerű.