2020. 10. 26.

Újra és újra hatalmába kerít ez a megfoghatatlan állapot — lábaim alól kicsúszik a talaj, mint illékony lángcsóva, s zuhanok, míg nem érem a koppanó végtelent. S éles fény vakítja íriszeim, mellkasom szorít, mintha démonok préselnének össze a kínok kínjaként, s a friss levegő holmi értéktelen szemétté válik, melyért én nincstelenként mégis kapkodok, harcolok. Szenvedek. De nem számít, mert nincs mit tenni, miként az érdektelenség úrrá válik, s csak belefeledkezem ebbe a különös lebegésbe, ebbe a fuldokló gyötrelembe, mely ki tudja, meddig hagy ebben az állapotban.
Mert ez van, és nem lehet másképpen — íriszeim könnyesek, de nem futnak végig arcomon apró patakok, nem vesznek semmibe a csillanó cseppecskék, hanem raboskodnak, mint lelkem, aki menekülne ebből az engem újra és újra megtaláló állapotból. De aztán vége. Levegőhöz jutok, mintha víz alól buknék fel, s megtelik tüdőm, miként immár felfogom a valóságot, de egy valami konstans megmarad:

mi van akkor,

ha egyszer elfelejt a végéhez érni ez az állapot?