2020. 10. 11.

Zúgó fej, nehéz légvétel, s belülről szinte lángol önvalóm. Felemészt a kialudni vágyó tűz, átadom magam a perzselő varázsnak, de még mindig dobban a szívem. Hallom a fülemben, érzem a torkomban, minden egyes pontomban az ütemes ketyegést - s nem hagy alább.
De miért teszi ezt? Mi értelme van tettének, ha semmi nem változik? Mert mindig minden ugyanaz. A nap nem kel fel számomra, mert reménytelenségen ismételten eltakatja; menekülök a valóság elől, de mindenütt megtalál. Pihenni akarok, aludni olyan hosszan, hogy minden bánatom eltűnjön, a fájdalom pedig megszűnjön. Mert nem hat a gyógyszer, nincs megfelelő gyógyír, mert összetett rendszerembe hiba csúszott, s majd' szétesek. De talán ez jár nekem. Egy véget nem vethető lét egy börtön-testben, raboskodó lélek módjára, levegő nélkül. Megfulladnék, ha hagyná a kegyetlen sors - de csak tüdőm szorítja össze, hogy bennem rekedjenek a segélykiáltások.