2020. 10. 11.

Szinte reszketek, ahogyan a hideg végigcikázik valómon. A fagyos levegőt mélyen tüdőmbe lélegzem, erősen alsó ajkamba harapok, s az nem zavar, hogy az így is telis tele van már sebekkel. Minden érdektelen, de kapaszkodok ebbe az érzésbe, mámorító különösségbe - kergetőzik lényemen a hűs szellő, s szinte megborzongok; mintha némi jéghideg felpezsdülés lenne ez, holott egy idő múltán semmi jót nem hoz. Megdermeszt. A végzetbe száműz tán', de nem baj - bárhova elragadhat, csak könyörgöm, hogy ne taszítson oda, ahol ezelőtt voltam. Nem akarok így élni tovább, szenvedni, mégsem létezni - csak lélegezni a szennyet, s várni, mikor szűnik meg a világ.