2020. 10. 10.

Bármerre tekintek, szánalmas csődtömeget látnak szemeim.
Megunt arcberendezések, s érdektelen tekintetek; belefáradtak az életbe.
Levegőhöz akarnak jutni, tiszta levegőhöz, nem holmi földi mocsokhoz.
Ki akarnak törni rothadó porhüvelyük visszataszító börtönéből, s messzire repülni, de beletörődnek szép lassan ennek lehetetlenségébe - még nem mehetnek, csak hát az igazság az, hogy nem azért, mert nem akarnak. Itt a helyük, itt, hol szürke arcokon könnyek szaladnak, cseppennek, hamis mosolyuk pedig ordít segítségért - de magányosak, hisz ki nem mondott szavak nem lelnek még süket fülekre sem.
Tüdejük mint hamu porlad a fullasztó légvételek során, majd mint egy nap valójuk is, majd, majd egy varázslatos napon - mert várva várják, de már nem tesznek az elérkezéséért. Érdektelenek, tehetetlenek, s megfullasztja őket egy különös zsibbadás - én tudom.
Ismételten rájuk nézek, egytől egyig végignézek a különböző egyének különös hasonlóságán, s majd' elszédülök. Bármerre fordulok, itt vannak mint börtönrácsok, s bekerítenek, csapdába zárnak, s a fény már meg sem lel. Becsukom szemeim, levegőért kapok, kiáltanék, de mintha cserben hagynának a hangok. Fátyolos tekintetem ismét rájuk kapom.

Mindenfelé magamat pillantom meg.