2020. 10. 03.

Egyszer eljön a pillanat, mikor utolsó szavaimat írom.

Végső gondolatok az elmúlás reményével, s még egyszer belélegzem a világot. Akkor szebbnek fogom látni? Lesz olyan, mikor a rideg valóság a Nap forró sugarai által barátságos otthont nyújt, hogy ne legyek oly' elveszett? Fogom látni a szépet? A szivárványt az égen, a boldog családokat, őket, téged, magamat.

Mert most még nem megy. Hiszen túlontúl felemészt a bennem viharként tomboló üresség és közöny, melyek által a bennem lakozó, ezeregy színben tündöklő virágoskert hervadásnak indult.
És az igazság az, hogy sokszor csak leszakítanám őket.

Eldobnék mindent, felhagynék a soha véget nem érő bolyongással, s nem próbálnám tovább meglelni magamat. Csak vágynék azután, hogy a végzet megadja a kérdésre a választ, miszerint ki vagyok én. Én, ki annyit hibáztam, aki csak próbált jobb lenni, de sokat sosem ért el - utolsó utáni pillanatban tudnám a választ; mert egy kétségbeesett, elveszett lélek lennék, ki a megnyugvás felé kapálózik porhüvelyéből szabadulva, mely csak egy rohadt börtön, egy akadály volt, ami nem engedett a szenvedések csapdájából.

A fájdalom pedig mint sosem szűnő állapot - hozzászokni lehet, eltörölni sosem. De nem megy.

Tudom, kéne, de rengereg mindentől lehetetlen elvonatkoztatnom - igen, az én hibám. Éveken át húzódó sérelmek, összetört lélek, fátyolos tekintet, melyből nem cseppen könny. Mintha annak sem lenne útja már.
Talán épp úgy nincs helye, mint nekem.

De egyszer eljön a pillanat, mikor utolsó szavaimat írom.

Közlöm majd, hogy nincsen hibás, hogy erről nem tehet senki, hogy nem volt visszaút, hogy már minden jó lesz, hogy az ürességet itt hagyom, s én egy gyönyörű naplemente színeibe veszek.
Akkor már rendben leszek, s nem kell, hogy hiányozzak - egyszer úgyis találkozunk majd. Én pedig mosollyal fogadlak, hiszen jól leszek.
Ugye jól leszek?

Várok, de nincsen válasz,nincs garancia a megnyugvásra, boldogságra. Mindez csak képzet, de a realitás ideláncol; semmit nem tudok, hogyan tovább, ezért maradok egyhelyben, s várom, hogy bármiféle útmutatást kapjak, hogy eszébe jusson a sorsnak mihaszna jelenlétem.
S ezért nem cselekszem még. Még nem. S nem tudni, hogy mikor, hogy hogyan, de egyszer, mikor kell, úgyis elér a végzet.

Egyszer biztosan eljön a pillanat, mikor utolsó szavaimat írom.

Addig pedig maradok, mint eddig. Élem szürke mindennapjaim, próbálom reményvesztve színekkel töltögetni, melyek mintha kifolynának kezeimből - minden széthullik. De nem baj.
Ez az élet, ebből kell kihozni a maximumot, s okot találni a maradásra.

Ha gondolod, segítek.

Te is segíts nekem!