2020. 09. 30.

Szaggatott sóhaj, a víz majd' egy karnyújtás. A befogadó kékség, a soha nem ítélkező közeg, a jobbá válás reménye, s az elmúlas keserédes íze. Alsó ajkamba harapok, tekintetem fátyolos, könnycsepp mégsem gördül arcomon, hiába vágyok rá. Talán a folyékony közeg mindent elnyelt már, ezért áhítozok iránta; egy részemért, mely által többé nem kellene keresnem, mi tölti ki az üresseget; egy még nagyobb semmi. Kifújom a keserű levegőt, jobban megtámaszkodom magam mellett, így bús tükörképem visszatekint a víztükör színesen fénylő felszínéről. Hív magához, mégha taszít is; segíteni akar. Kérlel, hogy kövessem, hogy utolsó légvételem után társuljak hozzá, szabaduljak fel, teljesítsem be végzetem.

Mely oly' közel van.