2020. 09. 29.

Keskeny a perem, sarkam már lelóg, s mintha pengeélen egyensúlyoznék - de már bánt a felszín. Skarlátvörös vérem hívja keringőre, önvalóm pusztítja. Fáj.
Lehunyom pilláim, melyek éjszínen sötétlenek, s utoljára mély levegőt veszek, de közben már zuhanok. Egy lépés hátra, s mint rongybaba vetem magam a kéken színlő végtelen vad hullámú karmai közé, melyek elzárnak, s szabadság fénylő útját nem engedik láttatni.
Kinyitom szemeim, a víztükör visszamosolyog rám - megérinteném, de messze van. Messzebb és messzebb; távolodik. A reményt sugalló mosolygörbület szétfolyik, mint egy kósza áramlat, s megfulladok. Nincs levegő, éltető oxigén, hanem körülölel a végtelen kékség, mely részévé fogad - nem zavarja vöröslő vérem, mely a fájdalmak velejárójaként követ; itt már nem számít mindez, hanem elfogad így. Mert már mindegy.
Vagyok, ki vagyok, egy idő után tényleg mindegy lesz úgyis - a hatalmas kékség oltalmába fogad, eggyé válok vele. Talán el is tűnök benne.