2020. 09. 28.

Egyhelyben ülök, némán nézek magam elé, s hallgatom a zajt, mely zúg, mely egyre erősödik, s jobban és jobban zavar. Nem csendesedik, nincs hagy alább, az üresség sem szökken ki porhüvelyem vasrácsú ketrecéből, csak terjed minden irányba, hogy ellepjen teljesen. Szürkévé fakul a világ, a zaj csenddé válik, tompul, majd' megszűnik. De nem. Arcod felvillan ezernyi színben, szívem dobban, majd mindez elillan - te sem vagy másképp. Mély levegő, hosszúra nyújtott pillantás, remegő kéz, sebes ajkak, torokban gombóc, hasító fájdalom; szívembe tőrként szúr a hiányod. Nem segít semmi, nincs gyógyszer az ürességre, mely maró hatással öl ki bennem mindent - de változatlanul szeretlek, ez nem tud eltűnni, mint vörös láng a szélvészben; ez a reményt adja, hogy egy kósza szellő hozzád vezet. Az ölelésedbe, mely szivárvány fest a szürke, őszi égre.