2020. 09. 20.

Hallom, hogy dobban a szívem. Érzem, hallom, fáj - majd' kiszakad a helyéről. De börtönbe van zárva; nincs jól, frusztrálja a szabadság hiánya, s az, hogy nem hallja senki, nem szabadítja senki - de nincs is, ki tehetné. Nem lehet. Nem menekülhet, nem is adhat hangot a megannyi, benne kavargó mindenségnek, hanem meghúzza magát - egy körülölelő porhüvely miatta tud létezni, s ennek így kell lennie; nem más, mint egy egész apró, de jelentős darabja. Tagja a rendszernek. Nincs választási lehetőség, nincsen semmi. Előre el lett rendelve az, aminek kellett, minden egyéb tett pedig felesleges harc - szabadulni pedig minek? Így kell lenni, mert a sors így szabta a napokat; ekkor pedig jobb nem, csak rosszabb lehet. Mihaszna háborúk csak nehezítik a fárasztó dobbanásokat, s minden mozzanat fájó erőfeszítés, miként a terhek ólomsúlya összepréseli a ketyegőt - de biztos meg lehet szokni.

Ugye?