2020. 09. 19.

S van, hogy vége. Elengedés az, mely megoldást nyújthat, de mi lesz velem a sötétben a fénysugár nélkül? Kell kis szín, mely körvonalazza a mindenségem - fakul, halványul, eltűnik. Sötét lesz, nyomasztó, fagyos, rideg tél. Megdermeszt, s nem jutok levegőhöz, ahogy átjár a hűvös semmi. Megfulladok, mert nem táplál a fény, hanem cserben hagyott - elengedtem, de helyébe nem lép semmi. Üresség, végtelen semmi, nem. Véges semmi - mindennek vége. Ha nem most, majd később. De miért? Ki az, ki választ ad? Miért ér valami véget, mely napokat, heteket, éveket tölt ki? Egyáltalán hol a vége? Ott, mikor nincs többé, vagy mikor a végéhez ér az elengedés nyomasztó állapota. El kell engedni az elengedést. Minél inkább ragaszkodva van hozzá, annál nehezebb, s maró procedúra; mert olyan ez, mint a naplemente. Hiába nézzük, nem tart tovább. Meglehet, hogy szép, de úgyis vége - átverés. Utoljára elkápráztat, szépet hoz, majd egy hosszúra nyújtott pislantás, aztán semmibe vész, csalódást okoz, sötétséget hoz, melyben nem vezet senki.

De eljön egy újabb nap, felkel a Nap.
Én pedig ugyanúgy végignézem, ahogyan este fájón eltűnik a horizont alatt.