2020. 09. 15.

Borzongás cikázik végig porhüvelyemen, pedig még hideg sincs. Mély levegőt veszek, nagyot lélegzek a fülledtnek érződő, tetemes súllyal rámnehezedő, szennyezett közegből, mely körülölel engem, majd kesernyés íz szánkázik végig légcsövemen. Szemeim könnyek marják, ráfognám a rossz minőségű alvásra, a stesszre, de nem tudom. Nem tudom...

Alsó ajkam húsába mélyesztem fogaim, hogy aprócska csíkban fel is szakadjon a rózsaszínes felület, de valahogy nem érdekel. Mintha meg sem érezném a különös zsibbadás alatt. Mert valami eluralkodott rajtam.

Ismét próbálkozok mély levegőt venni, hátha kitaszítom mellkasomból az ólomsúlyú frusztrációt és zavart, de az mintha beköltözött volna. S nem segít semmi. Tennék ellene, de ez az állapot térdre kényszerít.

Lehunyom inkább szemeimet. Egy könnycsepp utat törve kiszalad, majd végigszánkázik arcomon. Forró hőt nyújt a bőrnek, melytől ismét megborzongok, ám közben hányinger kap el.

Még erősebben harapok alsó ajkamba, szemeim már-már összeszorítom, ahogy testemben remegek, mintha a zokogásom egy zárkában raboskodna - nem képes kiszakadni onnan. Segélykiáltásként küldte az aprócska gyémántcseppet, de mintha segítséget nyújtható kezeim meg lennének kötve, így csak zuhan a végzetébe - senkinek nem fog hiányozni.

Én hiányoznék?

Nagyot nyelek, de torkomban gombóc van - egy fájdalmas akadály. Olyan, mint én. Mert ezernyi kérdés van fejemben létem értelme felől, ám a káoszban nem ad senki sem választ. Elvesztem, pedig alig moccantam.

Csak éltem monoton pillanataim, mikor pilláimra ólom-nehezék rakódott, s elnyelt a sötétség - aztán máshol kötöttem ki. Nem tudom felidézni, nem megy. De az  az érzés. Ez az érzés. Ez a nyomasztó szorongás, ez a rengeteg gondolat, melyet kiordítanék, hiába nem tudom megfogalmazni. Ezer meg egy miért. De... miért? A kérdések miértje is már egy újabb kérdés, melynek nincsen helyes válasza.

Hiszen az egyedüli, amit tudok, hogy egyre inkább nem tudok semmit, s azt sem, hogyan tovább. Egy végtelen, kék tengerbe vetettem magam, megfulladok. Nem jutok levegőhöz. Pedig itt vagyok. Még itt vagyok a szabadban, ahol szállingózik a szél, lemegy a Nap. De mégsem vagyok itt. Az álomban ragadtam, valahol messze.

Mert szemeim kinyitottam, de az érzés megmaradt - pedig csak a rideg valóság vágott arcon.