Sam Anderson hadnagy elkeseredett harcot vívott a fülhallgatójával. Körülötte a reptér nyüzsgő hangyabolyként élte mindennapi életét. Emberek siettek, bőröndök gurultak, gyerekek visongva kergetőztek a váróban. A reptéri kávézóban halkan duruzsoltak, csilingelve verődtek a kanalak a porceláncsészéknek. Sam káromkodott. Bal fülében a reptér zajai szóltak, fülhallgató ide vagy oda, a másik oldalon Mobytól a Lift me Up üvöltötte túl a nyüzsgést.

Feladta a küzdelmet. Beletörődött, hogy a fülhallgató kábele tönkrement. Dühében összetekerte, zsebre vágta az MP3 lejátszóval együtt. A karórájára pillantott, majd fel a kávézó mellett húzódó folyosóra, ahol az emberek színes kavalkádja sietett tova. Néha úgy tűnt, jobbról balra haladt az ár, máskor hirtelen megfordult a tömeg iránya. Egyes múló pillanatokban szinte teljesen kihalttá vált a folyosó.

A homlokát ráncolva figyelte az embereket. Keresve egy kék inget, egy háború edzette alakot, egy őszülő fekete hajat. De sehol sem találta a kapitányát. Halkan káromkodott, vetett egy pillantást a karórájára, majd a kávézó itallapjára, ami ott állt katonásan az asztala kellős közepén. Unottan magához vette, hogy rendeljen magának valamit. Az árakat meglátva ismét csupán káromkodni tudott.

– Szakadna ki a belük, ez kész rablás.

– Ne morogj, Sammy. A vendégem vagy.

Ijedten megugrott ültében, amikor a duruzsoló férfihangot gyengéd érintés követte. Oldalra sandított a napbarna, sebhelyekkel szabdalt kézre, ami a vállát simogatta. Lerázta magáról, mielőtt a jóleső borzongás és libabőr végigfuthatott volna a testén.

– Egyrészt... – horkantott fel Sam. Visszatette az itallapot az asztal közepére. – Feldughatod a pénzedet a bárói seggedbe, Manfred – szúrta oda a férfi nevét jegesen. – Másrészt pedig azt mondtad, hugyozni mész. A klotyó ott van a sarkon, fél perc innen. Te viszont minimum tíz percet voltál el. Ami két dolgot jelenthet, prosztata problémákat, vagy leszoptál lássuk csak... minimum két embert.

– Ha abból indulunk ki, hogy te milyen hamar tudsz elsülni... lesz az négy is, de minimum három.

Sam sértetten felhorkantott, ismét megrázta a vállát, amikor Manfred megpróbálta vállon veregetni. Magában morgolódva káromkodott, amíg a kapitány helyet foglalt az asztalnál.

– Nos? Rendelsz valamit? – Manfred magához vette az itallapot.

– Nem.

– Ha nem, hát nem – vont vállat a kapitány. Táskájából előkereste a pénztárcáját, majd ismét magára hagyta a morgolódó hadnagyot, amíg kávét vett magának.

Sam előtúrta a telefonját, unottan felcsattintotta a szürke Nokiát. Gondolta, elüti az időt valamelyik játékkal. A menübe lépve ugyanakkor minden kedve elszállt tőle. Unta a játékait. Manfred mindeközben visszatért a kávéval, és a táskájából kivett egy könyvet. Sam becsukta a telefont, majd ismét kinyitotta, miközben a gőzölgő, fekete italt nézte.

– Legalább cukrot tennél bele – morogta a hadnagy. Kirázta a hideg a tisztafekete kávé gondolatától.

Manfred nem felelt. Egyik kezében a kopott könyvet tartotta, másikkal a kávéscsészét. Sam bárhogy nézte az öreg kötetet, nem tudott rájönni, mit olvasott a kapitány. A borító egyszerű vászon volt, a gerincre nyomott aranyszín betűk legtöbbje pedig olvashatatlanul lekopott az évek alatt. Unottan becsukta a telefont, aztán ismét felcsattintotta. Bezárta, kinyitotta, bezárta. A csattogó hanggal szórakoztatta magát, és bosszantotta egyazon pillanatban a kapitányt.

– Leszel szíves befejezni, és érett felnőtt módjára viselkedni? – morogta Manfred az orra alatt. Sam ismét felcsattintotta a telefont, majd annál is hangosabban zárta be. A kapitány felkapta a tekintetét. Éjfekete pillantása képes lett volna őt elevenen megnyúzni. – Befejezted?

– Igen.

– Danke.

A hadnagy a szemét forgatva ismételte el a német köszönetnyilvánítást. A folyosón tovasiető emberek irányába fordult, majd vissza az asztaluk felé, amikor halk koppanást hallott. Meglepetten pislogott a fekete Sony Ericssonra, ami ott hevert az itallap árnyékában. Egy pillanatra felnézett az olvasó kapitányra, majd magához vette a telefont. Pár pillanattal később már az Aero Mission 3D–vel játszott. A vadászgépes játékot nem tudta megunni, sem pedig elérni a maximális hetven pontot.

Az elkövetkező óra hamarabb telt el, mint Sam várta volna azt. Ha a kapitánya nem szól rá, hogy indulniuk kell, a hadnagy szemrebbenés nélkül hagyta volna, hogy a Berlinbe tartó gép nélkülük szálljon fel. Hatvankilenc ponttal és némi zsörtölődéssel adta vissza a telefont. Becsekkolásnál magára erőszakolt egy kedves mosolyt, de alighogy leülhetett az ablak melletti ülésére, ismét morgolódni kezdett. Átkozta az elromlott fülhallgatót, és a kisgyerekes családokat, akik felszálltak melléjük a gépre. Amíg Manfred ismét olvasni kezdett, Sam a reptéren dolgozókat figyelte. A bőröndöket szállító kocsikat, a reptérre be–és kigördülő vasmadarakat, majd visszafordult a kapitányához.

– Mit olvasol? – hajolt közelebb, felkönyökölve a székeket elválasztó kis karra. Bele akart olvasni a kötetbe, de fintorogva kellett tapasztalnia, hogy oroszul volt.

– Korunk hőse – felelte Manfred gépiesen. – Lermontov.

– És? – vonta fel a szemöldökét. – Milyen?

– Régi, orosz, és förtelemesen nyálas – felelte. – „Az én szeretetem senkinek sem hozott boldogságot, mert én semmit sem áldoztam azokért, akiket szerettem: magamért szerettem, magam örömére; csak a szívem különös szomjúságát elégítettem ki, mohón habzsoltam mások érzéseit, gyengédségét, örömét és szenvedését – és nem tudtam velük betelni soha."

– Vedd úgy, hogy nem kérdeztem – sóhajtott fel szemforgatva.

Alighogy visszahuppant az ablak mellé, egy áttetsző műanyag doboz koppant az ölében. Sam elképedve nézte a vadiúj fülhallgatót. Egy hosszú pillanat erejéig fel sem fogta, hogyan csöppent oda az ölébe. Őszinte döbbenettel az arcán végül odaforfult a kapitányához. Manfred lazán új oldalra lapozott.

– Hogy ne morogj – felelte Manfred a fel nem tett kérdésére. Sam magasra húzta a szemöldökét. Már éppen nyitotta volna a száját, amikor a kapitány megelőzte őt. – A reptéren, amíg leszoptam három fickót.

– Baszd meg, egy vagyonba kerül ott minden!

Manfred bosszankodva, – amiért nem hagyta őt olvasni a hadnagy –, becsukta a könyvet és feléje fordult.

– Ha nem tetszik, add vissza.

Samnek esze ágában sem volt visszaadni a vadiúj fülhallgatót. Csendben farkasszemet nézett a kapitányával, aztán nekiállt kibontani a fülhallgatót. Manfred elégedetten bólintott, és visszatért a könyvéhez.

A felszállás folyamán a hadnagy az ablakon át nézelődött. Az óriási épületek, fák, mezők eltörpültek a messzeségben, nem tűntek többnek, mint egy kiterített térképnek. Amikor már nem látott semmit a felhőktől, visszafordult a kapitányhoz. Manfred a karóráját bámulta, miközben a csuklóján tartotta két ujját. Sam elfintorodott, kivette a fülhallgatót a füléből.

– Megnyomta a pulzusodat, mi?

– Tartok attól, ez maradandó nyavalya lesz – sóhajtott fel Manfred, és lehunyt szemmel hátradöntötte a fejét a támlának. – Kicseszett tálibok, meg a kicseszett rakétáik.

– Boldogítson, hogy te legalább nem hugyoztad össze magad akkor – morogta Sam az orra alatt. Nem akart emlékezni arra a napra, a helikopter útra, ami nem sok híján nagyon csúnya véget ért. De mivel túlélték, így az elcsépelt humoruknak tökéletesen szolgált a történet. A kapitány halkan felkuncogott.

– A srácokkal egy nagyobbacska rovarpóktól is összefossátok magatokat, nemhogy még egy zuhanó helikoptertől – jegyezte meg szórakozottan. Sam sértetten felhorkantott.

– Faszt kell állandóan a sátrakba és épületekbe engednek azokat a dögöket. Ne röhögj, Manfred, tudjuk jól, hogy direkt csinálod. Elkapdosod azokat a szaros dögöket, és ránk uszítod őket.

– Néha kell egy kis csapatépítés – kuncogott magában a kapitány. – A közös ellenség likvidálása hamar összehozza a csapatot.

– Most megfogtál – morogta Sam az orra alatt, és egy sóhaj közepette finoman megpaskolta Manfred térdét. A kapitánya hálásan biccentett, majd tekintetét a plafonra emelte. Sam összevonta a szemöldökét. – Baj van?

Manfred felsóhajtott, lehunyt szemmel a fejét ingatta.

– Pedig elég szarul festesz. Ki vele. A gép miatt van bajod, vagy a fejed hülyült meg?

– Kétségeim vannak – sóhajtott fel Manfred ismét. Sam felvonta a szemöldökét.

– És? Mindenkinek vannak.

– Képes leszel viselkedni ebben a három napban? – fordult vissza hozzá a kapitány. Sam nem felelt, a sötét, aggodalommal telt szempárt nézte. A könyörgő pillantást, amihez nem volt hozzászokva. Talán egyszer látta mindeddig... és arra a napra nem akart emlékezni. – Mert ha nem – sóhajtott fel Manfred. – Most szólj, és Berlinben töltjük az időt. Nem foglak hazavinni csak azért, hogy élve elássanak.

Sam szórakozottan elvigyorodott.

– Persze, mert a nyolcvanéves öreged képes lenne rá.

– Nem vagy vicces – felelte Manfred komoran, de a hadnagy csak a szemét forgatta. – Franz tudja, hogyan kell eltüntetni embereket. Ellenséget és barátot egyaránt. Ne becsüld alá az öreget, a KGB állandóan a sarkában járt. Vaskáról pedig ne is beszéljünk. Szerinted a Hindukusban maradt csontok közül hányról hallottam történetet tőle? Az ég szerelmére, Sammy, vedd már komolyan, amikor azt mondom, hogy ezek ketten veszélyesebbek, mint hinnéd.

– Veszélyesek, veszélyesek – ismételte meg egy újabb szemforgatás közepette. – Ne károgj már. Tudod jól, ha beüt a szar, akkor úgyis azt fogom csinálni, amit mondasz. Ha kussolni kell, kussolok. Ha jópofizni a náci nagyfaterral, akkor meg azt.

– Ezt egy kicsit halkabban – szólt rá Manfred figyelmeztetően. – A háborús bűnöket nálunk egy kicsit komolyabban veszik. A nyugdíjasokat kérdés nélkül csukatják le, ha kiderül róluk valami. Franz pedig ült eleget Szibériában.

– Ha vigasztal – hajolt közelebb hozzá Sam. – Ezt egy olyan fekának magyarázod, akit gyerekként hátba lőtt a rendőr, mert betörőnek hitte, amikor karácsonyi világítást segített felszerelni a haverja házára. Fényes nappal.

– És három figyelmeztető lövést kellett beléd eresztenie? – rántotta fel Manfred a szemöldökét. Sam zavartan pislogott vissza rá.

– Miért? Három szaros luk van a bőrömön?

– Múltkor annyit számoltam – bólintott a kapitány fintorogva. – Egy a bal lapockánál, mármint alatta, ahol nem tört csontot. Egy a gerinc mentén, a hetedik és nyolcadik bordák közt, meg egy lent, jobb oldalt, derék fölött, ahol csak izmokat ért.

– És ezt te mikor is? – horkantott fel Sam fintorogva. Manfred megköszörülte a torkát, mutatóujjal közelebb intette magához.

– Amikor misszionáriusban... – suttogta a fülébe. A hadnagy felröhögött.

– Akkor nem basztalak valami túl jól, ha ilyenekre volt időd figyelni. De ne aggódj – paskolta meg a kapitány térdét. – Ha már az estét egy hotelban töltjük, úgy megduglak, hogy a saját nevedet is el fogod felejteni.

Manfred fáradtan felsóhajtott.

– Nem éppen így gondoltam eltölteni az estét.

– Akkor mégis hogy? – horkantott fel Sam. A kapitány nyaklánca után nyúlt, kihúzta a csilingelő dögcédulákat és a melléjük fűzött aranygyűrűt az ing alól. – Vigyelek el valami kicseszettül nyálas randira, és vacsi alatt majd megtervezzük az esküvőnket?

– Nein – kapta ki a kezéből Manfred a cédulákat, és visszasüllyesztette az ing takarásába. Sam halkan nevetett, amikor a kapitány sértett kisgyerek módjára felfújta az arcát. – Nem tervezünk semmit. Ettől függetlenül... Ránk férne egy kiadósabb vacsora. Szerencsétlen gyomrom már ki van készülve az MRE-tól.

– Beugorhatunk egy Mekibe.

– Meg a szart foglak én téged McDonald's-ba vinni! Tisztességes német vacsorát fogsz kapni. És ebből nem nyitok vitát.