Hansi büszkén és nagy tudással járta vele körbe a Mercedest, felhajtva az oldalt nyílós motorháztetőt, aztán megmutatva az indexnek használt két vörös karocskát, amit manuálisan kellett működtetni. Még azt is engedte, hogy Sam kicsit behajoljon a kormány mögé. Sam meglepetten konstatálta, hogy az első kettő ajtó nem csak hátrafelé nyílt, de szinte teljesen az autó oldalára tudott simulni, és hogy mind elől, mind pedig hátul egyetlen üléssor húzódott. Belül a borítás igazi fa volt a legtöbb helyen, a tető kárpitozva volt, az ülések pedig jóval puhábbak, mint azt a hadnagy elsőre gondolta volna róluk. Azt még nem tudta, hogy ő és Vaska hogyan fogja behajtogatni a lábát a kis autóba, de igazán bizalomgerjesztőnek találta, hogy hátul az utasok lábának vájatot csináltak, és mélyebbre vitték ott a padlót.

– Beszarás ez a kocsi – horkantott fel végül Sam elámulva. Manfred mosolyogva lépett melléje, és Sam úgy érezte, hogy boldogsággal töltötte el a kapitányát, hogy tetszett neki a kocsi.

– Nem véletlen volt az SS és gestapo kedvence – jegyezte meg Vaska, mintha csak arra várt volna, hogy a hadnagy kedvét szegje. – Aztán a KGB szerelme, amikor a kezükre került.

– Harminchetes gyártmány – tette hozzá Hansi büszkén. Sam a döbbenettől hirtelen nem tudott mást reagálni, mint pislogni a sofőrre. – Herr Wittmann a szovjet megszállás előtt biztos helyre vitte, aztán csak a nyolcvanas évek vége felé került elő.

– Köszönjük az infót, fiúk. Induljunk azért lassan – sóhajtott fel Manfred, és finoman vállon veregette Samet. – Gyere, ülj be.

– Van még valami, amiről tudnom kellene? – horkantott fel a hadnagy, aztán behuppant Manfred mellé a hátsóülésre. Hansi bezárta mögötte az ajtót. A kapitánya nem felelt semmit, egy röpke pillanat erejére talán grimaszolt, de aztán végül csendben maradt. Sam felsóhajtott, ezek szerint információ nélkül fog maradni. Inkább az ajtó irányába fordult, hogy megkeresse a biztonsági övet, de sehol sem találta. Zavartan felnézett. – És hol a biztonsági öv?

– Tengerészgyalogosok gyöngye, te! – fordult hátra Vaska az anyósülésről elszörnyedve. – A Corps kitagadna, ha ezt most hallották volna!

– Ó, hagyd már! Ne bosszants fel! – szólt rá Manfred figyelmeztetően, amire az orosz ismét előre fordult. – Tudom, hogy már az is bassza az egódat, hogy Sam létezik és lélegzik, de jobban teszed, ha már azelőtt befejezed a faszméregetést, minthogy elkezdenéd.

– Úgy hallottam, a feketék elég méretesek – folytatta a csipkelődést az orosz. Sam már nyitotta volna a száját, de a kapitány megelőzte őt.

– Nálad nagyobb faszt keresve se lehetne találni, Vaska, kussolj már el, az ég áldjon meg!

– Amit csak szeretnél, kölyök – húzta diadalittas mosolyra a száját.

Sam ledöbbenve pislogott, eleinte maga elé, aztán az anyósülésen terpeszkedő oroszra, végül Manfredra, aki a fejét fogva mormogott és káromkodott magában. Aztán a kapitánya mintha megérezte volna, hogy őt nézi igencsak meredten, feléje pillantott a szeme sarkából.

– El ne kezdd te is, mert mind a kettőtöket kirakom a kocsiból – morogta.

A hadnagy csendben maradt, nem mintha tudott volna bármit mondani a tényre, hogy Vaskának nagyobb szerszáma volt, mint neki. Hihetetlen volt... Amikor utolérte a felismerés, teljesen ledöbbenve fordult vissza Manfredhoz.

„És ezt mégis honnan a faszból tudod?" tátogta neki magán kívül. Manfred a szemét forgatta, nem mondott semmit, lazán letekerte a hátsó ablakot, és kikönyökölt az ablakba.

Csendben telt az út, Vaska néha oroszul énekelt, míg Manfred leginkább az ablakba könyökölve dobolt az ujjaival. Jórészt azt a ritmust, amit az orosz énekelt. Sam a tájat figyelte, tetszett neki, hogy lassan, de kényelmesen haladtak, egy-egy döccenőnél szinte elnyelte őt az ülés, mintha ott sem lett volna az a kátyú vagy javított aszfalt foltocska. Letekerte az ablakot, másfajta légkondi nem volt a kocsiban, és mivel nem volt öv sem, ami visszafoghatta volna, egészen az ajtónak hasalt. A városszéli telkeket ismét mezők és erdőfoltok váltották, áthajtottak egy kisebb falun, ahol páran integettek, Hansi pedig dudált, hogy viszonozza a köszöntést. Földútra tértek át, találkoztak egy traktorral, aztán egy lovaskocsival, ami elől alig tudtak félrehúzódni. Hansi rettentően sokat morgott, hogy az árokban fognak kikötni. Samet nem érdekelte, a két megtermett lovat nézte, akik alatt csoda, hogy nem remegett a föld, amikor léptek egyet. Világosabb barna szőrükön csak úgy ragyogott a napfény, dús fekete sörényük és farkuk hullámzott a szélben. A szemük elé olyan vaskos üstök lógott, hogy talán nem is láttak ki tőle. A hadnagy kihajolt a kocsi ablakán, a hatalmas patákat és fekete lábszőrzetet nézte. A lovak nem voltak olyan magasak, legalább is az ő szemében nem, de annál is húsosabbak és izmosabbak voltak.

– Ezek aztán nagy dögök – mormogta, aztán visszahuppant a helyére, amikor már csak a kocsi takarásából kilengő hatalmas lófart látta. Visszafordult Manfredhoz, aki a hátsó ablakon át még mindig a lovaskocsit nézte, és Sam legnagyobb meglepetésére úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek.

– Hogy megnőttek... – suttogta maga elé a kapitány hitetlenkedve. – Nem, Vaska? – fordult hirtelen előre. – Tegnap még ott rohangáltak az anyjuk mellett.

– Azóta eltelt hat év – kuncogott fel Vaska. – Greta két hónapja lett berakatva, Fredának meg otthon hisztizik a csikója.

– Nem is mondtad! – fortyant fel Manfred sértetten, aztán vigyorogva odaforfult a hadnagyhoz. – Lovacskázni fogunk, akár tetszik, akár nem, jobb ha előre tudod.

– Várj, ez a két mamut a tiétek? – mutatott Sam a hátsó ablakon keresztül a kanyarban eltűnő kocsi után. A kapitány bólintott neki. – Akkor nem újkeletű nálad a lovak iránti buzulás.

Sam a nyelvébe harapott. Elszólta magát, megígérte, hogy viselkedni fog, hogy szépen beszél Manfreddal. A kapitánya össze is ráncolta a szemöldökét, de Vaska elöl csak röhögött.

– Előbb tudott lovagolni, mint járni! – szólalt fel vidáman, miközben a széktámlára könyökölve hátranézett rájuk. – Csak nem megcsaltad Adlert holmi afgán csotrogánnyal?

– Először is, nem csaltam meg senkit senkivel. Másodszor pedig, egy általad afgán csotrogánynak nevezett lónak köszönhetem a nyomorult életem – felelte Manfred sértetten, aztán megadóan felsóhajtott. – Hogy van a drága?

– Ha nem lenne egy négy lábon járó sárkány, vihetnénk versenyre, kár érte, hogy egy köcsög disznó. Múltkor Franz hivatott valami trénert hozzá, Adler válaszul majdnem kinyírta, lebaszta a földre, jól becélozta, durr egy gyomros a hátsó patával, aztán még neki is támadt. Nem ugrok közéjük, ez a hülye még agyontaposta volna a szerencsétlent.

– Mondhatom, pompás – sóhajtott fel Manfred dühösen. – Nem vagyok itthon és tönkrebasszátok a lovamat. Megmondtam, hogy hagyjátok békén.

– Évek óta csak viszi a pénzt, lehet, hogy átvitted a ménvizsgán, de nem hoz annyi pénzt. Verseny eredményekkel többet el lehetne kérni. Meg az sem ártana, ha nem akarna mindenkit megölni, aki a közelébe megy.

– Tizenkét éves, hova akarjátok hirtelen versenyeztetni a semmiből? – morgolódott tovább a kapitány. Sam kíváncsian hallgatta a beszélgetést. Ismét új dolgokat tapasztalt Manfreddal kapcsolatban.

– A csillagos eget is lehozná neked, ha azt kérnéd tőle. De a nagyapáddal beszélj – dobta be a beszélgetést végét jelentő hárítást Vaska, amivel újabb nem tetsző morgást érdemelt ki magának. – Franz hívott holnapra egy másik edzőt. És nem, nem szökhettek meg, mielőtt eszedbe jutna!

– Pedig feltett szándékom lett volna – felelte Manfred cinikusan, majd magában morgolódva pár percet még zsörtölődött a hallottakon, mielőtt le tudott volna nyugodni.

Sam jobbnak látta, ha csendben marad. Nem értett a lovakhoz. Szívesen rákérdezett volna, ki ez az Adler, akiről beszéltek, de Manfred nem volt a legrózsásabb kedvében. Nem merte ismét szóba hozni a lovát. Csendben nézelődött, mígnem Manfred meglökte őt.

– Mi az? – fordult a kapitányhoz zavartan.

– Majd ne akadj ki – felelte halkan, kissé talán idegesen. – A birtok az év nagy részében múzeumként üzemel.

– Mármint?

Vaska, mintha csak erre várt volna, hirtelen hátrafordult és felvillantott egy ördögi vigyort.

– Össze fogod fosni magad, csokikám.

– Vaska! – szisszent fel Manfred figyelmeztetően. – Előre szólok, hogy a vendégünk kényelme az első, és abban a pillanatban le fogunk lépni, hogy Sam rosszul érezné magát.

– Értettem – morogta az orosz, vetve a hadnagy irányába egy megsemmisítő pillantást, mielőtt ismét előre fordult volna.

– Nem volt valami meggyőző – fintorgott Sam, mikor a kapitánya láthatóan idegesebb lett, mint volt. Manfred felsóhajtott.

– Franznak sok holmija túlélte a háborút és a megszállást. Kocsik, fényképek, zászlók és... minden egyéb. Ahogy mondtam, a birtok az év nagy részében múzeumként üzemel, de vannak filmforgatások is, ha úgy hozza a helyzet, hogy kell nekik egy vidéki kúria. Jelenleg éppen egy ilyen forgatásos őrültek háza van nálunk.

– Értem – bólintott Sam, aztán megrázta a fejét. – És miért nem szóltál?

– Mert csak tegnap szóltunk neki mi is – felelte Vaska békítően. – Úgy volt, hogy egy hónappal később jönnek, de valamit változtatottak és most már itt vannak. Cserébe viszont majdnem duplán fizetnek, hogy szétbaszták a megbeszélteket. Öröm volt hallgatni, ahogyan az öreg Franz helyre tette a rendezőket – nevetett fel végül szórakozottan.

Sam bólintott, aztán a kapitányához fordulva féloldalas mosolyra húzta a száját.

– Nincs gáz, egy filmforgatás nem a világ vége. Sőt, elég menő, hogy a birtokotok benne lesz pár filmben.

Manfred látványosan megkönnyebbült. És ennyi pont elég volt Samnek. Nem akarta a kedvét szegni, elrontani a látogatást. Úgy érezte, Vaska is szerette volna feldobni a hangulatot, mert a tavasszal született kiscsikókról kezdett mesélni, hogy elterelje a témát és Manfred figyelmét. Sam csendben hallgatta a beszélgetést, néha a kapitánya mosolyában gyönyörködött, de ügyelt arra, hogy se Hansi, se Vaska ne lássa az érzelmeit tisztán, ha a visszapillantóból hátranéztek rá. Aztán a beszélgetés alább hagyott, ahogyan ráfordultak a birtokhoz vezető útra. Fák között vezetett egy szakaszon a földút, aztán egy őrbódék által keretezett vaskapunál ért véget. Sam kíváncsian nézelődött, ficergett, hogy a szélvédőn jobban kilásson, míg Hansi beszélt pár szót a birtok őreivel, és a forgatás miatt kirendelt egyenruhás biztonságiakkal.

– Forgatnak az épületben – morgolódott Manfred. – Hansi, menjünk hátra az istállókhoz, majd a lovászoknál addig lepakolunk, ott nem zavarunk sok vizet.

– Ahogy szeretné, mein Herr – bólintott Hansi, és amint kinyílt a vaskapu, pár méter után jobbra fordult.

Samnek tátva maradt a szája az ámulattól, amikor a kanyarban rálátása nyílt a birtokra. A kavicsokkal szórt út végén egy kisebb palota állt, több emeletes bárói kúria, amilyenhez foghatót eddig csupán filmekben látott. Igazán pazar látványt nyújtott, pláne a bejárattól nem messze parkoló fekete Mercedes kocsikkal, amilyennel ők maguk is érkeztek. Az épület egy-két erkélyéről alálógó horogkeresztes zászlók miatt ugyan görcsbe rándult a gyomra, de aztán keresztülnézett rajtuk, mintha ott sem lettek volna, ahol éppen a szél lobogtatta őket. Pár ember lézengett a parkoló és az épület környékén, mind leginkább kékes egyenruhában. Sam meglepetten odafordult Manfredhoz.

– Luftwaffe?

– Éppen mi – rántott vállat. – Vaska azt mesélte, két éve télen a Wehrmacht szállta meg az épületet.

– És azt lehet tudni, mihez forgatnak? – kérdezősködött Sam tovább. De Manfred csak a fejét rázta, hogy nem tudja. Sam így az elöl ülő szőkéhez fordult. – Vaska? Manfred csupa olyan dolgot beszélt magáról, amiből úgy gondolom, többet tud, mint amennyit megoszt másokkal.

Az orosz felkacagott, hátrafordult hozzájuk.

– Tudtam én, nyuszikám, hogy nem salátalé lötyög az agyad helyén! A kérdésedre a válaszom, igen, lehet tudni, mihez forgatnak. De pöcs leszek, és nem árulom el – tette hozzá egy önelégült vigyorral. Sam elfintorodott, míg Vaska halkan felnevetett. – Nyugalom. Valamiféle szaros romantikus film lesz ebből is. Nekem legalább is kismadarak azt csiripelték, hogy ha minden igaz, A csendes ég visszhangjai lesz a címe. Pofás színész ficsúrokat hoztak, meg csinos kislányokat – kacsintott rá Manfredra, aki válaszul a szemét forgatta. – Rövidfilm, vagy mi a szar.

– Legalább a történetre és érzelmekre tudnak fókuszálni – jegyezte meg Sam fintorogva, próbálva nem tudomást venni a gyomrában gyúlt görcsről, amit Vaska kacsintása okozott. Lopva Manfredra pillantott, aki egyetértően bólintott neki.

– A rövidfilmek sokszor jobban ütnek, mint a megszokott egészestések, nincs idejük felesleges sallangra. Tudsz még valamit róla?

– Nem tetszik nekik, hogy ott téblábolok a közelükben, de Franz mivel rám bízta őket, így nem nagyon tudnak ellenkezni. Két napja leforgattak egy hajnali jelenetet, kivittem őket az erdőbe, mikor még nem szállt fel a köd. Imádták! – tette hozzá vigyorogva. – Aztán terveznek pár lovas jelenetet, azért is vitte ki Otto a két nagylányt lemozgatni. De azt mondták szükségük lesz még a hátasok közül is párra. Aztán találd ki, melyiket nézte ki magának a rendezőkénk!

– Adler – fintorgott és mosolygott Manfred egyazon pillanatban. Vaska csak röhögött.

– Valakit temetni fogunk, és biztosan nem a lovadat. Hiába mondtam nekik, hogy Adler életveszélyes. Nein. Nein! Nekik az kell, a fekete csődör, mert az a legszebb! A drága jó babuskám is előbb megértené, mint ezek! Hiába mondtam nekik, vigyék a szürkét, a sárgát, az anyám kínját. Nem. Nekik a házisárkány kell, és kész! – legyintett végül, miközben ismét előre fordult. Manfred halkan felkuncogott.

– Vegyem mindezt enyhe célzásnak, hogy beszélgessek el vele, hogy filmsztár lesz belőle?

– Jó lenne – kuncogott Vaska jóízűen. – Mert ezek aligha fognak visszalépni.