Meglepően jól érezte magát a kölyök mellett, és egy idő után nem csodálta, hogy Manfred olyan sokat mosolygott a kis napsugár társaságában. Mert Sam annak tartotta Dimitrit, egy két lábon járó kis napsugárnak, aki nem vesztette el a fényét, még a hánytatott sorsa ellenére sem.

A kölyök azt mesélte, gyalog jött idáig, Sam pedig elképedve hallgatta a történetet, hogy mekkora utat tett meg ez a gyerek fél év alatt. Dimitri bizonygatta, hogy jöhetett volna rövidebb úton is, alig egy hónap alatt átvágva észteken, letteken, litvánokon, majd a lengyel földeken, mielőtt német területre került volna. De kalandvágyó gyerek volt, így az északi hármas után Belaruson át ment tovább Ukrajnába, majd Románia és Magyarország következett. És utána még ingázott egyet cseh, lengyel, osztrák és szlovák földeken, mielőtt Adi kis tanyáján kötött volna ki. Nevetve jegyezte meg, hogy ha már egyszer elindult, lásson világot legalább. Sam bólintott, de nem tudott együtt nevetni a gyerekkel. Látta a kék szempárban sötétlő fájdalmakat és honvágyat, az elhagyott szülői ház emlékét, ahova visszahúzta a szíve, és mégis menekülni kényszerült.

- Miért jöttél el? - kérdezte Sam olyan finoman, ahogyan csak tudta. Dimitri felsójajtott.

- Bonyolult - felelte egyszerűen. - Papuska katona volt. Afganisztánban - nézett fel szomorúan a hadnagyra, mintha tudta volna, hol végeznek szolgálatot. Talán Manfred említette neki. - A Mamácska azt mondta, jó ember, szeret minket...

- De te nem így élted meg - sóhajtott fel Sam komoran, olyasfajta együttérzéssel, amihez fogható nagyon ritkán szállta meg. Dimitri szomorúan bólintott. - Nekünk is vannak nagyon nehéz napok - sóhajtott fel ismét a hadnagy. - De ez nem jogosítja fel arra az embert, hogy bántsa a családját.

- Tudom - bólintott a gyerek. - A Mamácska is tudja, de... ő nem jött velem. És leszidott, mikor mondtam, eljövök. Aztán elengedett. Titokban.

- Nem egyszerű ez - biccentett Sam megértően.

- Ti is... megváltoztatok? - kérdezte Dimitri csendesen, félve, hogy túl sokat akar tudni. Sam elgondolkozva összefonta a karját a mellkasa előtt, hátradőlt a székében.

- Én nem. Otthon sokat bántottak. Ugyanolyan tapló vagyok, mint hét éve voltam, amikor beléptem a Corpsba. Láttam csúnya dolgokat, tettem is csúnya dolgokat, de nem érdekel.

- És a kapitány?

Sam komoran felsóhajtott, a száját húzta. Visszagondolt az első napra, amikor megismerte Manfredot a többiek körében. Csendes volt, sokszor komor, nehezen találta a helyét. A háta mögött megannyi év kiképzésével és fájdalmával, amin ők, a bajtársak, akik közt megértésre kellett volna lelnie... csupán rontottak mindenen. Sam gyomra fájó görcsbe fordult, amikor felidézte azokat a napokat, amikor Axel titokban kékre és zöldre verte Manfredot. Amikor a többiek, akik nem mertek kezet emelni rá, ott tettek keresztbe, ahol csak tudtak, büntetőt büntető után varrva Manfred nyakába. És hányszor bántotta ő is... Az az őrült mégsem vallott. Amikor Sam beverte az arcát, akkor is azt hazudta, hogy a lépcsőn leesett, mert megbicsaklott a lába. Tűrt, hallgatott, néma gyűlölettel nézett rájuk...

Samet kirázta a hideg attól a pillantástól, amit ismét a lelki szemei előtt látott. Ahogyan Manfred a földre szorítva, hátra kötött kézzel fújtatott és vicsorgott alatta. Olyasfajta harag és vérszomj villogott a szemében, amit azóta csupán egyszer látott az elmúlt hét évben. Amikor a fogságból csodával határos módon megmenekült, és a visszatérését azzal koronázta meg, hogy sajátkezűleg kivágta a tolmácsuk nyelvét. Vérfagyasztó látványt nyújtott a kapitányuk azokban a pillanatokban, sokan fel sem ismerték a tépett, afgán ruha alatt. Manfred a kegyetlenséget azzal magyarázta, hogy a tolmácsuk áruló volt, hogy miatta veszett oda a csapat, akiket kísértek, és miatta esett Sam és ő maga fogságba. Csupán a feletteseik merték megkérdőjelezni a kapitányt, senki más. Manfred visszatért a halálból, egyikük sem merte azóta sem megkérdezni, hogyan tette mindezt.

- Sam? - szólt Dimitri suttogva. A hadnagy felriadt a gondolataiból, visszafordult a gyerekhez.

- Manfred nincs jól.

Dimitri lassan bólintott, közelebb húzta magához a teásbögréjét. Ide-oda forgatgatta az asztalon.

- És segítetek neki? - pillantott fel reménykedve a hadnagyra.

Sam a fejét ingatta. Szeretett volna igennel felelni, de az akkora hazugság lett volna, mint maga a Hindukus, ha nem nagyobb. A kölyök mély csalódással fogadta a reakciót.

- Azt hittem, közel álltok. Utána jöttél a viharban - intett a fejével az ablak irányába. Odakint már csendesedni látszott a vihar, de még mindig vadul zúgott a szél, és hangos robajjal csapódtak az esőcseppek az ablaknak.

- Miattam indult... Menekült - javította ki magát. - Csúnya dolgokat mondtam neki.

- Azt mondtad, nem érdekel.

- Sokszor tényleg nem érdekel - bólintott Sam. - De ha csinálok valami hülyeséget, megpróbálom kiengesztelni. Fontos azért nekem. Nincs még egy ilyen hülye, aki elvisel.

- Olyan, mint a Mamácska - mormogta Dimitri keserűen. Sam értetlenkedve nézett vissza rá, amikor a gyerek felsóhajtott.

- Hogy érted?

- Papuska bántotta - felelte Dimitri komoran. - Csinált csúnya dolgokat, mondott csúnya dolgokat, és nem érdekelte. Verte a Mamácskát... De az megbocsájtotta. Mert a Papuska vett csokit, szép ruhát, virágot. A csokit én ettem meg. A Mamácskának nem kellett. A ruhákat nem tudta hordani. Kék és zöld volt sokszor. A virágok elhervadtak... De vele maradt. Azt mondta, jó ember, hogy szeret minket - bánatosan, könnyáztatta tekintettel felnézett Samre. - Ez nem szeretet. Miért nem értik meg?

- Nem... Nem tudom - suttogta a hadnagy.

El kellett fordulnia a gyerektől. Nem bírt a szemébe nézni, pedig hányszor nézett szembe könyörgő és haldokló gyerekekkel. Odakint meg tudta acélozni a szívét, lesöpörni magáról mindent, ami érte. És ezúttal mégis elbukott. Az a kék szempár a lelkééig hatolt, olyan bűntudatot keltve benne, ami mélyebbre tépte magát a testében, mint bármelyik lőtt sem és robbanás nyoma. Sam dühös akart volna lenni, amiért az a taknyos kölyök ilyen érzelmeket váltott ki belőle, de nem érzett mást, mint fájdalmat, és szégyent, hogy nap mint nap úgy élt és cselekedett, ahogyan nem szabadott volna. Dimitri ellene forgatta a szavait, miközben a saját szerencsétlen történetét kivetítette a Manfreddal folytatott kapcsolatára. Pedig a gyereknek fogalma sem volt arról, hogy ők ketten együtt voltak, és hogy Manfred annak ellenére is mellette maradt, hogy... Hogy többször volt bántalmazás áldozata, minthogy azt bármelyikük is számon tudta volna tartani.

- A kapitány is a samponra fogja, ha vörös a szeme? - kérdezte Dimitri elkeseredve. Sam zavartan pislogott ezúttal is. - Mikor a zuhany alatt sír, mert ott nem látja senki a könnyeit.

- Bassza meg a kurva élet... - suttogta Sam maga elé.

Nem tudott tovább megülni a gyerek társaságában. Ennél még a kereszttűz is kellemesebb volt. Azt legalább megszokta, hogy lövedékek záporoznak rá, és tépik meg a bőrét és húsát. De ehhez nem volt gyakorlata, ezek a lövedékek mélyen a páncélja alá fúródtak. Hirtelen feltolta magát az asztaltól, amitől a fiú úgy ugrott fel, hogy a székével együtt a földre esett. A hadnagy megrökönyödve nézett szembe a rettegéssel telt szempárral, a némán remegő ajkakkal.

- Most meg mi a fasz bajod van? - kérdezte zavartan. Dimitri remegve elmorzsolt egy könnycseppet.

- Sajnálom. Sajnálom. Sajnálom... - ismételgette remegve.

- Kelj fel, nem bántalak - legyintett hanyagul.

A bejárati ajtóhoz ment, onnan nézett vissza, hogy Dimitri tényleg felkelt-e. A gyerek nem csak talpra szökkent, de a széket tűpontosságal tette oda vissza, ahol a borulás előtt volt. Sam elfintorodott, elcseszett egy gyerekkel volt dolguk. Nem tudott neki semmi kedveset mondani, nem tudott tovább a közelében maradni. A kapitánya után ment.

A háztól nem messze állt az aprócska istálló, aminek már jóval inkább használatban levő istálló szaga volt, nem olyan tiszta, mint Manfredék birtokán. Az ajtó nyikorgására csirkék, ludak kezdtek el hangoskodni, pár kecske felmekegett, míg a tehenek hangosan felbőgtek. Sam fintorgott a nagy hangzavarban.

- Manny? - szólt emelt hangon. Az állatok mind elhallgattak, az egyik boksz felől érkezett egy halk horkantás, amit Sam Adlernek tudott be, míg a bokszajtó takarásából felbukkant egy integető kéz. A hadnagy meglepetten pislogott. - Mi a faszt csinálsz?

- Ülök, Adler engem használ párnának - felelte Manfred szorakozottan.

- Az jó, mert kurvára beszédem van veled - vágta rá Sam morcosan, és sietős léptekkel végigment az istállón. Adler valamit mormogott, majd négy lábra vergődött, így Manfred is fel tudott kelni végre, és a boksz ajtajára könyökölt.

- Baj van?

- Ott hagytál kibaszott Cindy Lou Who-val!

- Csak nem nőtt pár számot a Grincs szíve, hogy ilyen morcos lett? - kérdezett vissza Manfred pimaszul.

- Kurvára nem vagy vicces - mordult rá Sam. A kapitány felsóhajtott, bólintott. Kilépett a bokszból, és Adlert bezárta maga mögött.

- Jó, viccet félretéve... Mi a baj?

- Azt leszámítva, hogy átgondoltam az elmúlt kibaszott hét évünket... Semmi! - fakadt ki magából Sam. - És nem értem! Mi a kurva istenért vagyunk együtt? Bántottalak, többször is - kezdett el számolni az ujjain. - Megütöttelek. Megvertelek... Konkrétan megerőszakoltalak és...

- És én közben rájöttem, hogy kibaszottul buzi vagyok - vágott közbe Manfred élesen. Sam figyelmeztetően ráemelte a mutató ujját.

- Ne merészeld degradálni magad!

Manfred a szemét forgatta. - Nem tökre mindegy? A délután lebuziztál, az nem volt degradáló és sértő szerinted?

- Az volt, és ezért jöttem utánad, mert a minimum, amivel tartozok, az egy kurva nagy bocsánatkérés - vágta rá Sam feldúltan. - És kurvára nem így képzeltem el, mielőtt megkérdeznéd.

- Tudom - sóhajtott fel a kapitány. - Van már szótáram hozzád, ne aggódj. Tudom, hogyan mutatsz ki törődést, mikor vagy féltékeny, mikor aggódsz. Kellett egy kis idő, mire rájöttem, de már értem és...

- De éppen ez az, hogy ennek nem így kéne lennie! - vágott közbe Sam. Eddig sem szabadott volna így lennie. - Miért? Mi a faszért vagy együtt velem, mikor százszor, vagy talán ezerszer jobbat érdemelnél?!

- Azért... - sóhajtott fel Manfred, és háttal nekidőlt a boksznak. Egy hosszabb pillanatig némán bámult maga elé, majd Samre pillantott egy halovány, szomorú mosollyal. - Azért, mert félek. Félek, hogy kitudódik, hogy a srácok célkeresztjébe kerülök, hogy Franz tudja az ördög... mégis hogyan reagálna erre - sóhajtott fel ismét, miközben a tekintetét a plafonra emelte, majd lehunyta a szemét. - Félek más partner után menni. Nem bízom senkiben. Benned igen, mert tudom, hogy tartod a szádat - intett a hadnagy felé hanyagul, ahogyan ismét a padlót kezdte el nézni. - De más? Röhejes az egész, és mégis ki a fasz venné jó néven, ha azt mondanám neki, hogy úgy basszon meg, hogy a világomról ne tudjak? Hogy törjön össze, mert ez kell ahhoz, hogy újra össze tudjam szedni magam? Mert a másik opció az elmebajomra az, hogy golyót repítek a fejembe? Mégis ki a fasz értené meg ezt? - kérdezte egy fejcsóválás közepette.

- Talán senki - felelte Sam halkan. A bőrére és ruhájára esett vízcseppektől hideg borzongás futkosott rajta. Vagy legalábbis szerette volna az esőre fogni azt a reszketést, ami a lelkéből fakadt attól, amit Manfred mondott.

- Senki... Rajtad kívül. És nem tagadom, van, hogy kurvára mást akarnék - fordult Samhez elkeseredetten. - Egy olyan partnert, aki képes őszintén kimutatni érzelmeket, akinek nem kell fejtegetnem a kódolt rendszerét. De az ilyeneket nem visszük háborúba. Azzal meg mi a szart kezdek, hogy videón beszélünk? Vagy írunk egymásnak nyáltól csöpögő leveleket? Nem, bassza meg, nekem szükségem van arra, hogy a legmocskosabb helyzetben is mellettem legyen a partnerem! Hogy ott legyen az utolsó percekben.

- De ez akkor sem oké, Manfred - felelte Sam halkan. A kapitány felsóhajtott. - Nézz már magadra. Vaska szarrá aggódja magát miattad.

- Tudom, hogy Vaska aggódik. Ahogyan azt is tudom, hogy képes vagy szeretni, csak idő kell hozzá, hogy megnyílj és elfogadd magad, az érzelmeid. Tudom, mert ez a kibaszott köcsög - mutatott Adlerre. - Három éven át próbált megölni, mire eljutottunk oda, hogy képes volt befogadni a szívébe. És tudom, hogy kurva nehéz helyzetben vagy, Sammy.

- Hülyeség - ingatta meg a fejét a hadnagy. Ennek nem így kellene lennie. - Vaska megkérdezte, szeretlek-e. És én azt mondtam, hogy nem tudom. Meghalnék érted? Mondj egy helyet és időt! Leélném melletted az életem? Nem. Manfred, a válaszom; nem.

- Vaska nem volt ott a barlangokban, amikor a nevemet kiabáltad - felelte Manfred csendesen. Sam megrázta a fejét.

- Nem akarok erről beszélni.

- Nem a nevemet hallottam, Sammy - folytatta a kapitány. - Azokban a kiáltásokban nem a nevem volt benne, egyszerű hangok egymás után... hanem minden olyan érzelem, amit a kétségbeesés kihúzott belőled. Minden egyes kiáltás azt ordította, hogy szeretsz. És a fenébe is, ki ölelt először magához zokogva, amikor élve haza jutottam? Ki virrasztott mellettem azon a szaros, rozoga ágyon, amíg az orvos ki nem engedett? És... Gott, ha tudnád, milyen édes tudsz lenni, ha be vagy szívva. Ölelsz, csókolsz, másnap szarra sem emlékszel, de én igen. Ha tudnád, milyen édesen tudod a fülembe duruzsolni; Pillecukor. Becézel, hozzám bújsz, cirógatsz. A drog nem megoldás, de baszki, látom legalább, hogy mi van a felszín alatt. Hogy ilyen oldalad is van, csupán félsz megmutatni.

- És mivan, ha sosem fogom józanon felmutatni? - kérdezett vissza Sam nyersen. Borzasztóan fájt a szívének mindezt hallgatni, és látni a könnyeket Manfred szemében. A kapitány keserédesen elmosolyodott.

- A sátorban, mikor azt hitted, alszok... - sóhajtott fel. - Duruzsoltál és becézgettél, cirógattál. A halántékomon, a homlokon, néha a mellkasomon. Párszor még homlokon is csókoltál, mikor hajnalban menned kellett, és éppen senki nem volt körülöttünk. És a minap Berlinben? Mikor isten tudja, milyen rémálmaim voltak? Mégis mire keltem fel? Hogy ott vagy velem, hogy simogatsz, nyugtatsz csitítasz... Hogy azt suttogod, nincs semmi gond. Sammy - szólt gyengéden. - Lehet, hogy egy büdös bunkónak tartod magad, és sokszor az is vagy... De van egy olyan oldalad is, amit a világ minden kincséért sem dobnék el csak azért, mert néha egy...

- Szerintem túlragoztuk - húzta félmosolyra a száját a hadnagy.

Manfred rábólintott. Ellökte magát a bokszfaltól, és lassú léptekkel Sam elé sétált. A hadnagy szótlanul figyelte mindezt, könnyek szúrták a szemét, az elhangzottak egyszerre törték apró darabokra a szívét és ragasztották össze még azokat az elfeledett repedéseket is, amiket a családjának köszönhetett. Nem. Az nem volt család. Neki nem. Sam halkan felhorkantott, próbálva gunyorosnak hangzani, amikor a kapitány közvetlen eléje lépett, és finoman magához ölelte őt.

- Mész a faszba - suttogta bele Manfred vállába. Feszült a hátán a póló, és elpattant pár cérnaszál, amikor Sam óvatosan viszonozta az ölelést, rágörnyedve a kapitányára. - El fog szakadni ez a nyavalyás.

- Majd kifizetem, ezen ne múljon - kuncogott fel Manfred, miközben finoman a rövidre nyírt hajába túrt, és közelebb vonta magához. Gyengéden simogatta.

Sam jólesően belesimult az ölelésbe, a tenyerét levezette Manfred derekára, ott megpihentette, néha viszonozta a simogatást, amitől aprócska borzongások futottak végig a kapitány hátán.

- Na látod - suttogta Manfred. A hadnagy szórakozottan elmosolyodott, közelebb bújt hozzá. - Tudsz te, ha akarsz.

- A te érdemed - felelte Sam maga is suttogva, az arcát félre fordította, belecsókolt a kapitány nyakába, amitől Manfred kuncogva összerezzent. Sam meglepetten húzódott el. - Hát ez meg mi volt?

A kapitány mosolyogva a fejét ingatta, megpróbált volna hátralépni tőle, de Sam keze még mindig a derekán volt, és nem engedte. Manfred a szemét forgatva felnézett rá.

- Egyszerű anatómia, rengeteg ideg fut a nyaki területen. És ha az embernek van érzéke hozzá, nos... Mondjuk azt, hogy izgalmassá tud tenni dolgokat - felelte végül egy halovány mosollyal. Sam felvonta a szemöldökét.

- Lefordítva, felizgulsz rá.

- Így is fogalmazhatunk - köszörülte meg a torkát a kapitány. - Menjünk vissza, mielőtt túlpörög a fantáziád.

Sam fintorogva, kissé undorodva körbenézett. Az egyik kecske felágaskodva beakasztotta a két mellső lábát a boksz ajtajába, úgy állt ott és nézelődött, majd rájuk mekegett. A hadnagy szórakozottan felhorkantott.

- Hogy ezek a büdös dögök mindenhol ott vannak.

Manfred felkuncogott.

- Ez egy ötcsillagos szálló a legutóbbi, kabuli kalandunkhoz képest.

- Ha már Kabul... - fordult vissza hozzá Sam. Manfred kíváncsian felrántotta a szemöldökét. - Mi a terv?

- Miután megkaptam, hogy pontosan olyan vén csotrogánynak nézek ki, mint amilyennek érzem magam - gondolkodott el a kapitány egy szemforgatás közepette. - Leszerelek a fenébe, és Amerika ott baszhatja meg magát, ahol van. Bőven sok volt. Nem szeretem az ilyen hosszúra nyúló, értelmetlen háborúkat.

- Villámháborúztál volna, Herr Wittmann? - kérdezett vissza Sam csípősen. Manfred felnevetett.

- Mint a szél. De neked mi a terved? Érzelgős búcsút veszel te is a kecskéktől meg a rovarpókoktól? - kérdezte kuncogva. Sam halkan felröhögött, míg a kapitány ismét oldalra döntötte a fejét. - Egyetem, vagy Velence? Tudom, hogy utálod, ha cukros bácsit akarok játszani, de... Betársulnék melléd és fizetnék dolgokat... Persze ha nem bánod.

- Le nem mondanék egy pénzzel teli ágymelegítőről - felelte a hadnagy kihívóan, és megmarkolta Manfred farpofáját. A kapitány a szemét forgatta, amire válaszul Sam visszahúzta a kezét a derekára. - Tudod, hogy gondoltam, Pillecukor.

- Tudom, Sammy. Tudom.

Sam halovány mosolyra húzta a száját, csendben nézte a sötét szempárt, amiben ott csillogott a lámpák pókhálós, sárga fénye. Talán még sosem látta Manfredot ilyen jókedvűnek a saját társaságában. Minden kis mosoly, nevetés és szemforgatás megdobogtatta a szívét. Attól a gyengéd pillantástól, ahogyan a kapitánya nézett rá, pedig kellemes, melengető borzongás futott végig a testén. Manfred tekintete az övét fürkészte, majd az ajkaira pillantott, végül vissza a szemére.

- Tudod, most jön az a rész, hogy kicseszett romantikusan csókolózunk - suttogta grimaszolva a kapitány. Samből kitört a nevetés.

- Azt nem tudom, hogy kell.

- Ha vigasztal, én sem.

- Ne hazudj, mégis ki csőrözte le azt a pipergőc pávát pár órával ezelőtt? - horkantott fel Sam sértetten. Manfred felkuncogott.

Sam várta, hogy a kapitány még visszavágjon valamivel, vagy egyszerűen valamiféle megjegyzést tegyen arra a filmes jelenetre, de ezúttal nem mondott semmit, csupán állt még mindig a karjai közt, és halovány mosolyra húzta a száját. A pillantásra gyengéd volt, melengető ölelésként fonta körbe őt, miközben a kezét lassan a nyaka és állkapcsa vonalára vezette. Sam beleborzongott a puha érintésekbe, a finom, húzó erőre, ahogyan Manfred közelebb próbálta vonni magához. Lassan engedett neki, miközben óvatosan szorosabb ölelésbe fogta a derekánál. Manfred tekintete ismét az övét fürkészte, megannyi olyan kérdést feltéve, amit Sam nem értett, és megválaszolni sem tudott. De azt a csókot, amihez olyan veszedelmesen közel kerültek, vétek lett volna visszautasítani. Reszketve felsóhajtott, amikor Manfred orra finoman az övéhez simult.

- Kérlek, ígérj meg nekem valamit - suttogta Manfred az ajkaira. Sam beleborzongott, egy hosszabb pillanatra lehunyta a szemét.

- Mit szeretnél?

- Hogy mellettem maradj - felelte Manfred suttogva. - Tudom, hogy sokat kérek. Ezért, ezért csak annyit ígérj meg, hogy amíg nem szedem össze magam, addig kitartasz mellettem, és...

- Számíthatsz rám, Pillecukor - vágott közbe Sam halkan.

Érezte, ahogyan Manfred egy aprócska lélegzet közepette elmosolyodott, a kifújt levegő az arcát simogatta, mosolyra késztette őt. Jólesően megborzongott, még közelebb húzta magához a kapitányt, aki válaszul gyengéden megcsókolta őt. Sam viszonozta a finom, édes érintést. Beleveszett a pillanatba, nem érdekelte már sem a szűk ruha, sem a hűvös és büdös istálló, vagy a kecskék mekegése. Az egyetlen, ami fontos maradt számára, Manfred volt és a csók, ami lezárt mögöttük hét hosszú évet, és megnyitott valami olyan, még ismeretlen jövőt, ami egyazon pillanatban tűnt izgatónak és félelmetesnek.

~ Vége ~

A történet folytatódik a „Társkeresésre képesítve", és a „108 nap a hegyekben" című történetekben.