Egy falatot sem bírt enni reggelire. Az idegei pattanásig feszültek attól, ahogyan Lenz bájcsevegni próbált Manfreddal. Olyan ostoba kérdéseket tett fel, mint amiket csupán randikon szokás. Mi a kedvenc színe, zenéje, étele...? Milyen hobbijai vannak? És nem elég, hogy Manfred nem tudott válaszolni, csupán hebegni és habogni, de még el is pirult mindeközben. Zavarában azt sem tudta, hova legyen. Pláne akkor, amikor Lenz bókolni kezdett neki, kiemelve olyan úgynevezett „szépségeket" a karakteréből, mint a hangja rezgése, és az ember lelkéig hatoló tekintete.

Sam nem bírta tovább hallgatni, szépen búcsút intett kapitányának és a filmeseknek. Ismerte Manfredot, kedvenc színek és könyvek nélkül is megmondta volna, hogy kicsoda micsoda a kapitánya. Ahogyan azt is megmondta volna, hogy Manfred nem tud színészkedni.

A nap nagy részében a kúriában ténfergett unalmában, nézelődött, mintha múzeumban lett volna. Igazából félig abban is volt. Öreg bútorokkal és holmikkal volt berendezve szinte minden helyiség. Egyet–kettőt leszámítva, ahol talált tévét és számitógépet. Utóbbi mellett egy programozóba is belebotlott, aki a birtok honlapján dolgozott, hogy biztosan senki ne tévedjen oda hozzájuk, amíg tart a forgatás. A negyvenes férfival, mivel szépen beszélte az angolt, pár mondatot beszélt a birtok működéséről. Mekkora valójában a terület, a jegyek árából tartják–e fent, vagy támogatást is szoktak kapni, és milyen kaliberű versenyekre járnak a lovakkal. Sam az apró információ morzsákból szép lassan összerakta, hogy Manfred okkal tartott ki a leendő öröksége mellett, és nem csekély vagyonról volt szó. Mindez rengeteg kérdést vont maga után, amikre Sam tudni szerette volna a választ. Manfred miért költözött az Államokba? Miért lépett be a Corpsba? És egyáltalán miért kockáztatja az isten háta mögött az életét szinte nap mint nap, ha kiegyengetett, nyugodt jövő állhatott volna előtte?

Samet a vagyon nem érdekelte, a gyűrű sem, amit váltottak. A saját lábán akart megélni és boldogulni, nem volt szüksége semmiféle anyagi segítségre. És mindezt ideje volt megtárgyalnia a kapitányával. 

Manfredot és a filmes stábot, – akik mellett ott ténfergett Vaska is –, végül napnyugtakor az istállóban találta meg. Nemrégiben fejezhettek be egy jelenetet, mert a kis csoport összegyűlve valamit nagy gonddal nézett a kamerák körében. Sam a homlokát ráncolta, a negyvenes éveket idéző jelmezeket figyelte, Lenz egy egyszerű, hétköznapi nadrágot és inget viselt, a nyakában egy fehér fásli köteg lógott valami miatt, amit Sam nem tudott mire vélni. Majd a hadnagy elmormogott egy halk káromkodást, amikor a lóápolásra használt kikötő beugrójából felbukkant a kapitánya. Sam egy pillanatra megtorpant, döbbenten figyelte a zöld egyenruhát, amiben Manfred katonásan odalépett Lenz mellé, és olyan komolysággal kezdett el valamit nézni a kamera takarásában, mintha eligazításon vett volna részt. A kikötő felől aztán felbukkant Adler feje is, ahogyan morcosan felnyerített, de a gazdája hamar leintette őt.

Mindeközben Lenz és a kolléganője csillogó szemmel csak mosolygott, akárcsak a rendező, aki egyik tenyerét már az arcára nyomta, eltakarva a kipirosodott bőr egy részét. A kis csoport mögött álló Vaska szemöldöke meglepetten a magasba szökött, majd a megtermett orosz, mintha csupán egy értetlen kiskutya lett volna, oldalra billentette a fejét.

A hadnagy nem értette a helyzetet, annyit tudott csupán levonni a látottakkból, hogy Manfred szerepelhetett a felvételen, mert ő nézte a legkritikusabb szemmel a képkockákat. Míg az említett felvételen valami olyan dolog történhetett, ami meglepte az orosz veteránt.

– Egyszerűen mesés – szólt végül Jane mosolyogva. Manfred egy biccentéssel fogadta a bókot és mosolyt.

– Pedig mennyit szerénykedett, hogy nem tud színészkedni – jegyezte meg Lenz boldogan, finoman hátba veregetve a kapitányt. – Snyder? Maga mit mond? 

– Apró kis dolgok vannak, amiken változtatnék, de összességében ezt ennyiben meghagynám. Ne próbálkozzunk ismételni, mert kétlem, hogy ilyen... őszinte érzelmeket tudnának kicsikarni magukból. 

– Akkor itt végeztünk? – fordult Manfred a rendezőhöz. Snyder bólintott, amit a kapitány egy katonás biccentéssel, sarokcsattintással fogadott, és visszafordult Adlerhez. Eloldotta a lovat, és amint a stáb eltakarodott az útjából, visszavitte a csődört a bokszába. 

Sam csendben figyelte őket, nem akarta volna feleslegesen magára vonni a figyelmet, de akkor a szőke Jane kiszúrta őt, és kedvesen feléje integetett. Minderre már mindenki felkapta a fejét, Lenz felvillantott egy nyálas, bosszantóan boldog mosolyt, míg Vaska kissé idegesen Manfred után nézett. 

– Már kezdtük hiányolni magát, hadnagy – mosolygott Lenz vidáman. 

A hadnagy kelletlenül viszonozta a mosolyt, próbált átlátni a kisebb csoport felett, de Manfred még a boksz takarásában volt Adler mellett. Sam lemondóan felsóhajtott, közelebb ment a filmesekhez, és magára erőszakolt még egy mosolyt. 

– Jól haladnak? – kérdezte erőltetett kíváncsisággal. Snyder és a két színésze bőszen bólogattak. 

– Pompásan! – felelte a rendező boldogan. – Kicsit át kell írnunk a forgatókönyvet, de meg kell hagyni, nem bánom! Gyönyörűen improvizált a kapitánya, és örülök, hogy Lorenz képes volt rábeszélni a szereplésre. Van kedve megnézni? – kérdezte izgatottan. – Ha nincs, azt sem bánom, én még elnézegetem párszor, aztán beszélek a zeneszerzőnkkel, hogy mit gondolok ehhez a jelenethez. 

– Valami nagyon finomat találjon ki – kuncogott fel Jane. – A végén még elnyomja a jelenet zajait. 

– Megnézem, ha már felajánlotta – felelte Sam egy hanyag vállrándítással. Manfred biztosan jól alakított, ha ennyire dicsérték a munkáját. 

Lenz és Jane helyet szorított neki a rendező mögött állva, és a stáb visszapörgette a felvételt. Sam unottan figyelte a jelenetsort, ahol a bekötött szemű Lenz próbálta lepucolni Adlert, de vakon nagyon nehezen boldogult. Aztán a színész valamiért elmosolyodott, és kisvártatva beúszott a képbe Manfred alakja, aki gyengéd mosollyal, simogatással és csókokkal köszöntötte Adlert, majd elsétált a színész háta mögött. Lenz vakon utána fordult, majd folytatta volna a ló pucolását, de Manfred finoman megfogta a kezét, és miután elrendezte benne a kefét, a színész kezét fogva kezdte el maga vezetni a mozdulatokat. Sam némán figyelte a bensőséges, borzongató pillanatokat, az egyszerű mozdulatokban rejlő gyengédséget, törődést és szeretetet. Aztán Lenz egyszer csak megszólalt, halkan és édesen mosolyogva. 

– Hiányoztál – szólt, már-már suttogva. Ahogyan mindezt kimondta, Manfred keze megdermedt, és félve, zavartan fordult a bekötött szemű férfihoz. Amíg a kapitány csupán nézte a másikat, Lenz vakon kitapogatta Adler nyakát, és elkezdte tenyérrel simogatni. – Hiányzott már ez. A birtok. A nyugalom. A gyengédség. A társaságod. 

A felvételen Manfred lesütötte a szemét. Volt valami szívfacsaró abban, ahogyan nézett maga elé bús komorsággal, majd Lenz kezét fogva ismét pucolni kezdte a lovat. De pár pillanattal később a mozdulat ismét megakadt, és a bekötött szemű férfi a kapitányhoz fordult. 

– Nem hiányoztam? 

A kérdés ezúttal dühöt váltott ki Manfredból. A kapitány felkaron csapta Lenzt, aztán a bal kezén csillogó gyűrűt kezdte el mutatóujjával ütögetni. Sam kíváncsian oldalra billentette a fejét. Nem értette, hogy a kapitánya miért nem beszélt. 

– Tudom, hogy Silke aggódott értem. Amikor csak tudott, küldött egy levelet. De te egyet sem küldtél – tette hozzá fájóan, szemrehányóan. – Neked nem hiányoztam? Nem imádkoztál értem? Hogy épségben hazatérjek? Hogy hadd láthassál? Hadd hallhasd a hangom? 

Ezúttal is néma volt a válasz, Manfred dühösen kifújta a levegőt, komoran elfordult Lenztől, de a szeme könnyekkel volt teli. A színész elfintorodott. 

– Bocsáss meg. Hazug ábránd volt csupán. Felőled talán... 

A gondolatát nem tudta befejezni, mert Manfred izomból nekivágta a mellkasának a pucolókefét. Sam szórakozottan felhorkantott, míg a mellette álló színész akárcsak a felvételen levő mása, fájóan átmasszírozta a mellkasát. 

– Ez fájt! – szólt a bekötött szemű férfi. 

Manfred még mindig dühösnek tűnt. Ezúttal ismét tenyérrel csapta felkaron a másikat, majd könnyáztatta tekintettel az öklét rázta dühödten, mígnem a mozdulatok elvesztették minden erejüket, és a kapitány ökle elgyengülve a színész mellkasán koppant. Sam szíve összefacsarodott azoktól a könnyektől, amik kiszöktek Manfred szeme sarkán, és kínzó lassúsággal lecsordultak az arcán. Némán zokogott, olyan megtörten, amilyennek Sam még sosem látta őt. Még sosem látta Manfredot sírni, és ezúttal egyenest zokogott a kamerák előtt a férfi, aki képes volt mások előtt elrejteni a gyengeségeit és fájdalmait. 

Látta a pillanatnyi döbbenetet és zavart a bekötött szemű Lenz arcán is, mígnem vissza tudott térni a szerepébe, és vigasztalóan magához ölelte a kapitányt. Suttogva bocsánatért esedezett, egészen addig, amíg a könnyek ismét el nem apadtak, és Manfred felemelte a fejét, hogy szembe tudjon nézni a színésszel. A mozdulatokban ismét a gyengédség kapta a legtöbb szerepet, Lenz édesen, még mindig suttogva beszélt, miközben hüvelykujjával letörölte a könnyektől csillogó arcot. A kapitány reszketve felsóhajtott, majd a homlokát nekidöntötte a színészének. Így álltak egy-két hosszúra nyúlt pillanatig. Sam nem tudta eldönteni, hogy pontosan mit is érzett, amikor ezt a jelenetet látta. Egy aprócska hang azt súgta, Manfred nem színészkedett. Úgy érezte, minden könny és fájdalom valós volt. És talán Lenz is így érezhette akkor, mert zavartnak tűntek egyes mozdulatok, mintha nem tudta volna eldönteni, sodródjon az árral, vagy kérjen szünetet, hogy átbeszéljék a történteket. De végül csupán sodródott, improvizált a legjobb tudása szerint, próbálva beleélni magát a pillanatba és a karaktere helyzetébe. Manfred arcát cirógatta, simogatta, mígnem a kapitány elhúzódott tőle. Néma csend ereszkedett közéjük. Aztán... Aztán Manfred ismét közelebb húzodott a színészhez, de ezúttal nem a homlokuk ért össze, hanem az ajkuk. 

A hadnagy szeme nagyra nyílt a döbbenettől. Elképedve nézte a felvételt, amin a kapitánya megcsókolta Lenzt, akit váratlanul ért mindez ismét, és mégis képes volt pár másodperc töredéke alatt válaszolni arra a csókra. Viszonozta Manfred kezdeményezését, édesen, beleveszve a pillanatba. Sam a döbbenettől nem tudott mit mondani, csupán pislogott maga elé, megértve, hogy mi is okozott akkora meglepődést Vaskának is. Aztán ahogyan a csók jelenet elhúzódott, majd lassacskán befejeződött pár kedves, gyermeki mosolyban, Sam agyát elöntötte a féltékenység és düh. Ilyen dolgokról nem volt szó, amikor Manfredot felkérték színészkedni! Hogyan is lehetett volna szó ilyenről, ha a kapitány maga improvizálta azt a csókot?! 

– Úgy tűnik, ezt egyikünk sem tudta teljesen kinőni – suttogta Lenz a felvételen. Ezzel az aprócska megjegyzéssel halovány mosolyt csalt mind a kettejük arcára. 

A pillanatot Jane karaktere törte meg, ahogyan sápadtan, aggodalommal telt tekintettel odarohant hozzájuk, lehordta a férjét, amiért forró lázzal ki merészelt menni a lovak közé. Majd egyszerűen maga után rángatta a bekötött szemű férfit, miközben egy pillanatig sem törődött Manfred karakterével. Mintha ott sem lett volna. 

Snyder büszkén mosolyogva felnézett a hadnagyra. 

– Mit gondol? Igazán tehetséges színész lenne a kapitányából, igaz? – kérdezte vidáman. 

Sam a nyelvébe harapott, mielőtt bármit is mondhatott volna. Az, amit látott, minden volt, csak éppen nem megjátszott, színészi munka. Vetett egy dühödt pillantást Lenzre, majd sarkon fordult, és Manfred után ment, aki éppen akkor lépett ki Adler bokszából. 

– Te teljesen megőrültél?! – vágta neki a kapitányának. Manfred hirtelen nem értette őt, majd az oly jól ismert komorságával befeszítette az állát. Sam dühödten fújt egyet, túl jól ismerte ezt a reakciót. Ilyenkor a vallatás is kevés lett volna ahhoz, hogy Manfredból válaszokat szedjen ki. – Rémlik, hogy egy kicseszett náci volt a nagyfaterod? És állításod szerint még mindig az?! 

– Egy kitalált filmes jelenetről beszélünk – jegyezte meg Manfred nyersen. – Sem többről, sem kevesebbről. Az a csók ugyanúgy nem jelent semmit, mint az, hogy Wehrmacht egyenruha van rajtam. És egyébként is... Egy szellemet játszok. Guntram képzelgéseit alakítom, semmi mást! 

– Persze – felelte Sam cinikusan. – Megjátszott kis színészi munka az egész, szellemesdi, vágyálmok és képzelgések...   Amúgy tényleg le a kalappal, Manfred, büszke lehetsz magadra, mert kurvára nem lehetett könnyű, hogy egy ilyen érzelgős, faszszopó buzit alakítsál. 

Tudta, hogy ezzel tökéletes csapást mért a kapitányára. Hogy egy ilyen megjegyzéstől minden önkontrollja ki lesz dobva az ablakon, és olyan szóváltás fog köztük robbanni, ami Kandaharban szokott. Sam feje zúgott azoktól az érzelmektől, amiket kiváltott belőle az a csókjelenet. Le kellett vezetnie a feszültséget, a dühöt, amit érzett azok után, hogy Manfred a háta mögött félrelépett, még ha csak egy filmes csókról is volt szó. Nem, az nem filmes és mű pillanat volt, hanem annál jóval több! Az az átkozott Lenz az ujja köré csavarta Manfredot, aki a saját szabályaival ment szembe. Sam jól emlékezett, hogy a kapitány erőszakolta ki a gyűrűket, és azokat a szabályokat, miszerint hűségesek lesznek egymáshoz. 

Elárultan és dühödten nézett szembe Manfreddal. A kapitány tekintete elsötétedett, de ahelyett, hogy szokásához híven halálosan jeges szavakkal emlékeztesse Samet arra, hogy nem beszélhet így vele... Vagy hangos vitába kezdjen vele. Ezúttal nem mondott semmit. Egyszerűen sarkon fordult, leakasztott egy vezetőszárat Adler bokszajtajáról, és bement a csődörhöz. Sam zavartan állt a folyosón, mígnem ismét szembe találta magát Manfred pillantásával. 

– Két másodpercet kapsz, hogy eltakarodj az utamból – szólt vészjóslóan a kapitány. 

Samnek elég volt egyetlen másodperc, hogy elkotródjon az útból, habár nem értette, hogy Manfred miért így reagált.  A kapitánya kivezette Adlert, kötőfékben és a nyakára kötött vezetőszárral. A csődör zavartan pislogott, miközben követte gazdáját ki az istállóból. Vaska arrébb terelte az útból a stábot, és vetett Manfred felé egy aggódó pillantást, de a kapitány leintette őt menet közben, meg sem állt, hogy esetleges magyarázatot adjon az orosznak. Sam sértetten felhorkantott, amikor faképnél lett hagyva, Manfred után indult sietős léptekkel. 

– Most tényleg megsértődtél? – lépett melléje egy nagyobb ugrással. Manfred nem nézett rá. 

– Zúg a fejem, Sam, hálás lennék, ha bekussolnál egyszer az életben. 

– Én kérek elnézést, hogy a tudtom nélkül smároltál azzal a pipergőc pávával! – vágta rá Sam sértetten. A kapitány egy pillanatra megtorpant, majd Adler sörényébe kapaszkodva, egy laza ugrással a csődör hátára lendült. Szőrén, egy szál kötőfékkel és vezetőszárral. 

– Franznak üzenem, hogy ne várjon senki vacsorával – felelte nyersen. 

Mielőtt Sam bármit is mondhatott volna, a kapitány megsarkantyúzta a lovát, és lassú ügetésben kikocogtak az istállóból. Adler patkóinak kopogása hangos visszhangot vert, és a többi ló értetlenkedő nyerítését vonta maga után. Amint a fekete csődör kiért a fehér kavicsokkal leszórt útra, Manfred az út melletti füves területre vezette, és ott vágtára ösztökélte. 

A hadnagy fortyogó érzelmei mélyebbre rágták magukat a mellkasában. Legszívesebben letépte volna a dögcédulája mellé fűzött gyűrűt, vagy minimum Manfred után kiabált volna valami olyat, amit a kapitánya talán sosem bocsájtott volna meg neki. De ehelyett csupán állt, néma dühvel nézve az egyre távolodó párost, majd amikor feltámadt a szél, a sárga és vörös égbolton gyülekező, sötét felhőkre emelte a tekintetét. Vihar közeledett, és Sam azt kívánta, hogy a kapitánya ázzon bőrig, ha már nem volt boszorkány, hogy egy kis víztől kínok között elolvadjon.