Az istálló folyosóján heverő, ponyvával takart tetem láttán Sam megtorpant. Zavarodottan nézte a halott lovat, akinek társaitól hangosan zengett az épület. Sam a zűrzavarból csupán Adler tűzokádó sárkányokra emlékeztető horkantásait ismerte fel. A fekete csődör boksza felé indult, abban reménykedve, hogy Manfredot majd ott találja. De Adler egyedül tombolt, fáradhatatlanul körözve a feltúrt szalmában.

– Majd megnyugszanak – szólt egy ismerős hang a közelből.

Sam a hang irányába fordult, de amikor a kapitányát megpillantotta, csupán megrökönyödve pislogott. Manfred ujjatlan pólóban, tetőtől talpig csatakosan és véresen állt előtte, bevörösödött szemmel, nedvességtől csillogó arccal.

– Mi történt? – kérdezte Sam már-már suttogva. A kapitánya felszipogott, a ponyvával takart tetem felé pillantott, majd vissza rá.

– Árván maradt egy csikónk, az történt – felelte komoran. – Ha eltűnik a tetem, csend lesz. Zavarja őket, nem értik.

Sam bólintott. Csendben figyelte, ahogyan a kapitánya a tetemhez ment, és a ló fejéhez térdelt. A ponyvát hátrahajtotta, hogy megsimogassa a pej kanca fejét. Pár elsuttogott szó után visszatakarta, és nadrágja zsebéből egy rozsdás ollót kihúzva hátrasétált a ló farához. A hadnagy kíváncsian figyelte, hogyan vágja le Manfred a ló fekete farkát, egy pár tenyérnyi rövid csonkot hagyva maga után, nem bántva a csontos, húsos részeket.

– El szoktuk tenni emlékbe – szólt Manfred kicsit emeltebb hangon, hogy Sam értse őt a lovak zajai mellett. – Azt mondják, hogy a túlvilágon azok a lovak farka hiányzik, amelyikeket szerették. Ha nincs is így, emléknek megteszi, nyaklánc, karkötő... Amit csak akarsz – tette hozzá szipogva, összegumizva a levágott szőrt.

– Jól hangzik – sóhajtott fel a hadnagy, amikor Manfred visszatért hozzá. Talán még sosem látta ilyen formában megviseltnek őt. – És a csikó?

– Mindjárt hozunk be neki egy pótmamát, a fiúk szárítják, és segítenek neki felállni – magyarázta a kapitány automatikusan, koszos kezében a levágott szőrt forgatva, simogatva. – Nem így képzeltem a pihenést. Ilda volt az első csikó, akinek a születésénél ott lehettem segíteni.

– Szent Isten!

A szörnyülködő férfihang hallatán mind a ketten a kijárat felé fordultak. Két férfi és egy nő állt halálra váltan az ajtóban, kikerekedett szemmel a letakart lovat nézve. Pár pillanattal később Vaska futva érkezett meg, magyarázott valamit igencsak feldúltan a triónak, majd oroszul szentségelve bekocogott hozzájuk.

– Megmondtam nekik, hogy most nem alkalmas, de már megint szartak a fejemre – zsörtölődött az orosz.

Manfred felsóhajtott.

– Ezek a filmeseink – fordult oda Samhez a kapitány. – A rendező, meg a társai, akik a főszerepet játsszák. Addig beszélgessetek velük, amíg új mamához szoktatjuk a csikót.

Ezzel a végszóval a legelők felől érkező lovász és sárga kanca elé sietett. Vaska káromkodva visszaindult a filmesekhez. A hadnagy egyedül maradt a folyosó közepén, onnan figyelte, ahogyan egy nagyobb bokszból kitámogatták a bukdácsoló, nyurga lábú, fekete kiscsikót. Aranyos kis jószágnak találta, az orra hegyén volt egy aprócska, fehér folt. Ügyetlenül sétált, néhol még nedves volt a szőre. Mindeközben a bevezetett kancát ketten fogták, míg Manfred a faránál állt meg, amit a hadnagy nem értett. Egy dolgot tudott a lovakról, vagy talán kettőt. Elöl haraptak, hátul pedig rúgtak.

A szíve mélyén mégis reménykedni kezdett, hogy minden jól fog alakulni. Úgy látta, a pótanya barátian fogadta a csikót, megszaglászta, egy pillanatig sem bántotta. Aztán a farához vezették a kicsit, hogy megszoptassák. Az istálló zsibongásának ekkor éles visítás és irdatlan puffanás vetett véget. Sam szíve kihagyott egy ütemet, amikor a kapitány alakja megtántorodott, ugyanebben a pillanatban Adler felordított, nekirontott a bokszajtónak. Manfred alighogy megtalálta az egyensúlyát, káromkodva belerúgott a kancába. A sárga az istállófalnak vágta magát, kis híján maga után rántva a két lovászt.

– Befejezted?! Bist du fertig?! – üvöltött rá Manfred a megszeppent sárgára.

– Ez állatkínzás!

Sam ijedten megugrott az ismeretlen, sápítozó férfihang hallatán. Egy őszhajú, vékony, szemüveges férfi állt mellette. Mögötte a fiatal, szőke nő felhorkantott, míg a másik, szintén fiatalabb férfi csupán fintorgott.

– Snyder, maga még nem látott lovakat verekedni – jegyezte meg a nő. – Egy kilencven kilós férfi rúgása nyomában sincs egy hét-nyolcszáz kilós sportlóéval. Maga szerint ezek magasröptű beszélgetésekkel és simogatással rendezik, hogy ki a feljebb való a ranglétrán?

– Tudja jól, kedvesem, hogy nem értek a lovakhoz – felelte sértetten az őszhajú Snyder. – De az ilyet akkor sem tűröm.

– Akkor nézzen oda most, mert már a maga állatvédő lelkének való a látvány – jegyezte meg a fiatal férfi a maga bosszantóan simogató hangján.

Sam fintorgott, nem szerette az ilyen férfiakat. Csak egy pillantásra méltatta az idegen színész kisimult, nyálasan jóképű vonásait. Azok közé tartozott, akikért a húga fiatalabb éveiben szerelmesen rajongott. A hadnagy inkább visszafordult a kapitánya felé, aki elhessegette a csikó mellől a lovászokat, majd maga bicegve, leizzadva, és halkan, németül beszélve odavezette ismét a kancához a csikót. Ezúttal a sárga meg sem mert mozdulni, csupán apró rezzenéssel fogadta a kiscsikót maga mellett. Manfred egy ideig még a kis feketét támogatta, aztán egy finom simogatás után hagyta, hogy békében szopjon tovább. Odabicegett a kanca nyaka mellé, halkan beszélt hozzá, simogatta, nyugtatta, néha támaszt keresett magának a sárga lóban, majd egy sóhaj után ismét beszélni kezdett hozzá. Sam halkan felsóhajtott, az istállóba visszatérő Vaskához fordult.

– Miről maradtam le? – kérdezte az orosz félvállról, aztán elfintorodott, amikor meglátta a bal lábát pihentető kapitányt. – Odabaszott neki az a kurva, mi?

– Igen – felelte Sam halkan. Vaska káromkodott.

– A csikót megölte volna egy ilyen rúgással.

– Ostobaság – szólt közbe Snyder. Vaska felhúzta a szemöldökét, amitől a férfi inkább elhallgatott, és arrébb húzódott.

– Így gondoltam én is – bólintott az orosz. – Addig bemutatom a vendégeinket. Rendezőkénk, meg a sztárok. Ez meg itt egy amerikai tengerészgyalogos.

– Cary Snyder – biccentett a rendező, majd levette szemüvegét, és megtörölgette. – A kedves művésznő Jane Webley lenne, és végül persze Lorenz von Essen, aki a társrendezőm. 

– Lorenznak csak anyám szokott hívni, ha mérges rám, a Lenz tökéletesen megteszi – kuncogott jóízűen a színész. 

– Örvendek – biccentett Sam, kierőszakolt magából pár kedves mosolyt, és kézfogást. – Sam Anderson hadnagy. 

– És ki az a férfi? – kérdezte Lenz olyasfajta kíváncsisággal, amitől Sam kénytelen volt a szemöldökét ráncolni. – Még nem láttam őt erre.

A hadnagy nem volt hozzászokva, hogy Manfred után érdeklődjenek, netán rajongjanak. Ha legalább egyenruhát viselt volna, de nem így, tetőtől talpig koszosan. Nem tetszett neki a színész szemének csillogása, sem a mosolya. Pláne nem az a gyomortépő érzés, amitől az ujjai ökölbe tudtak volna szorulni.

– Az ott? – fordult a kapitány irányába Vaska. – Ő Manfred, akit tegnap ajánlottam maguknak. Franz unokája.

– Le sem tagadhatná – jegyezte meg a nő mosolyogva. – Ahogy láttam, ő lesz a mi emberünk. Most már elhiszem magának, hogy a csődörük kezesjószág Herr Wittmann mellett.

– Manfred – jegyezte meg az említett, és miközben egy ronggyal megpróbálta letörölni a bőrére száradt koszt, feléjük bicegett. – Herr Wittmann a nagyapám. Örvendek, Miss Webley, Mr. Snyder és Herr Von Essen… utólag is üdvözlöm önöket. A kézfogást hanyagolnám, ha nem bánják. És hagyjuk a formalitást, nem vagyok hozzászokva. 

– Akkor mihez van szokva? – kérdezte Lenz jókedvűen. Manfred szórakozottan elmosolyodott. A kezét törölgette.

– Seggfejekhez, hőséghez, rakétákhoz, kiabáláshoz. És a tálibok vendégszeretetéhez.

– Ezek szerint maga is katona?

– Tengerészgyalogos, és kapitány – javította ki Sam, mielőtt a kapitánya válaszolhatott volna. Lenz értetlenkedve a fejét csóválta. – Katonák a hadseregben vannak. Nem összekeverendő.

– Sammy ezzel azt akarja mondani, hogy mi vagyunk az őrültek, akiket még a nácik is Devil Dogsnak neveztek – szólt közbe Manfred unottan, miközben a kezét dörzsölte a ronggyal. – Az ördögök, akik ellopták a Légierő sasmadarát, a Tengerészet horgonyát... A Hadsereg kötelét. És amikor Isten megpihent a hetedik napon, mi fogtuk, és elloptuk a Földgömböt.

– Cinizmus nélkül is el tudná ismételni? – kuncogott fel Jane. Manfred szórakozottan elmosolyodott.

– Nein. Rendbe szedem magam, egy félórán belül itt leszek. Egy óra múlva Adler is forgatásra kész lesz. Mi az elképzelés, röviden és tömören? Kit akarnak ráültetni?

– Pavlovskava azt ajánlotta, hogy kérjük meg magát – felelte Lenz gyengéden, Manfred felrántotta a szemöldökét. – Mutatott videókat, és maga a legjobb megoldás. És merem állítani, remekül festene egyenruhában. Pár perces szereplésről lenne szó, megmutatni a kor lókiképzését. De ha vállalkozó szellemű, el tudnám képzelni a főszereplőnk, Guntram idősebb főlovászaként, akivel Guntram megoszthatja a gondolatait. Egy bizalmas barát, afféle apafigura, akire felnéz és tisztel. Mit szólna hozzá?

– Idősebb főlovász? Apafigura? Nincs mese, hajat kell festetnem – röhögött Manfred. A hadnagy elvigyorodott. Egyszerre hangzott a kapitánya szórakozottnak és sértettnek.

– Nem értem – mosolygott zavarában a színész.

– Huszonhat leszek az ősszel, barátom. Három évvel fiatalabb, mint maga, ha Vaska információ hitelesek, és nekem elhiheti, mindig azok. De ne aggódjon, pilótának tökéletesen megfelel a kisimult, pihent arca – tette hozzá egy gúnyolódó vigyorral.

– Hu... Huszonhat? – kérdezte Lenz döbbenten. Ezúttal tetőtől talpig végigmérve a kapitányt. – Mein Gott... Elnézést. Többnek hittem a...

– Ne ragozzuk túl – legyintett Manfred. – Felöltöm a szebbik oldalam, és tárgyaljuk meg a dolgokat. Engdelemükkel... – biccentett tisztelettudóan, majd a kijárat felé indult. – Sammy, jössz vagy maradsz?

– Jövök! – vágta rá a hadnagy kapásból. Elege volt Lenzből, nem bírta volna tovább viselni a rajongását. Sietős léptekkel utolérte Manfredot, de akkor valaki másnak is hallani vélte a lépteit a nyomukban.

– Várjon, még egy röpke kérdés – sietett utánuk Lenz.

Sam bosszankodva felhorkantott, de csöndben maradt, amint a kapitánya leintette őt. Pár lépésnyire a halott lótól, megálltak. Manfred pillantása elevenen nyúzta meg a színészt, amire válaszul Lenz bocsánatkérően elmosolyodott.

– Elnézést. Rövidre fogom. Tetszik nekem, Manfred. Még nem találkoztam ilyen magával ragadó férfival, persze, ha a nagyapját nem számolom. Szeretném a filmben látni.

A hadnagy a szemét forgatta, a gyomra felfordult a színész nyájaskodó mosolyától. Várta, hogy Manfred nyersen és tömören visszautasítsa, de ehelyett csend volt a válasz. Sam zavarodottan odafordult a kapitányához, aki... Néma döbbenettel, és halovány pírral az arcán csupán pislogott.

– Manny? – horkantott fel Sam, amivel sikerült kizökkentenie a kapitányát.

– Bocsánat – köhintette Manfred, ezúttal kerülve Lenz tekintetét. – El kell, hogy szomorítsam, nem vagyok színész.

– Tegyen vele egy próbát, kérem – könyörgött a színész. – Amíg visszatér, írok magának pár sort. Nem, tudja, mit? Rögtönözzön majd nekem. Lekötelezne vele.

– Én... Nos. Megtisztelő lenne, de... – hebegte Manfred egyre vörösödő arccal. A hadnagy alig hitt a szemének, még sosem látta a kapitányát zavarban. Még akkor sem volt zavarban, amikor először leszopta őt.

– Elnézést, hogy zavarba hoztam – mosolyodott el Lenz megértően. – Gondolja át, kérem. A kemény külső alatt merem állítani, hogy egy gyengéd és lírai lélek lapul. Kérem... Csak próbálja meg.

– Legyen – felelte Manfred megadóan, zavarában ide-oda pillantgatva, majd egy katonás biccentés és sarok összecsattintás után sietve távozott.

Lenz halkan felkuncogott, mosolyogva elmotyogott pár német szót az orra alatt. Mindebből Sam csupán a süßer szót ismerte fel, amit az esti vacsora alatt az édes desszertek mellett hallott. A nadrágja zsebében ökölbe szorult a keze, amint Lenz hátatfordított neki, és visszatért a társaihoz.

Sam gyanakvóan méregette a színészt és a társait, akik halkan megvitattak valamit, majd távoztak az istállóból. A hadnagy komoran felsóhajtott, vetett egy pillantást a halott lóra, aztán maga is elindult volna reggelit keresni, ha Vaska nem köszörüli meg a torkát mögötte. Visszafordult az oroszhoz, aki gyanúsan csendesen, csupán egy fejbiccentéssel jelezte, hogy kövesse. Sam gyomra görcsbe rándult, idegesen nyelt egyet, majd az orosz nyomába szegült. A kúria felé vették az irányt, csendben sétáltak egymás mellett. A hadnagy néha lopva felpillantott Vaskára, de mivel az csak maga elé nézve sétált, így inkább nézelődni kezdett. A kertben, vagy sokkal inkább parkban tevékenykedő kertészeket nézte, és a távolban, kósza fák mögül felbukkanó karámokat. A kúria mögötti parkrész és szökőkúttal díszített tó felé mentek tovább, aztán rákanyarodtak egy félreeső kavicsos ösvényre, és annak a végén, a fák árnyékában álltak meg. Az orosz egy sóhaj közepette helyet foglalt a kőből faragott padon.

– Itt nem lát és hall minket egy kamera sem. De azért csendesen, az ördög nem alszik.

– Szóval komoly a téma – bólintott Sam, összefonva a kezét a mellkasa előtt.

– Az. Nem fogok köntörfalazni, csokikám, mert kurvára nem a stílusom.

Sam próbálta hidegvérrel fogadni mindazt, amit az orosz komor és aggódó arckifejezése előrevetített. Valamit tudott, talán kiderített valamit róluk, talán nem...

– Szereted őt?

Sam nem tudott felelni. Nem értette magát a kérdést sem. Zavartan pislogott vissza az oroszra, aki csendben, elkeseredve várta a választ. Mintha Vaska tisztában lett volna azzal, hogy sosem fogják megválaszolni a kérdését. Sam nem tudott mit mondani, az igent ugyanolyan hazugságnak érezte, mint a nemet.

– Bonyolult – felelte végül. – Meghalnék érte? Igen. Leélném mellette az életem? Nem.

– És a gyűrűk?

Ezen a kérdésen gúnyosan elmosolyodott. Vaska valóban jó volt, és igencsak alapos. Nem volt értelme tagadni semmit.

– Egyszerű dísznek vannak. Semmi több, mint a kutyákon a nyakörv.

– Manfred nem így gondolja.

A hadnagy felröhögött. Mit érdekelte Vaska komor ábrázata, a kék szempárban csillanó csalódottság és harag furcsa egyvelege.

– Ennél jobb viccet nem is mondhatott volna! – jegyezte meg Sam jóízűen kuncogva. – Azok a szaros gyűrűk csak arra vannak, hogy Manfred pórázon tartson vele. Semmi többért. Vagy tegnap este bebaszva azt mondta magának, hogy szeret? Ne röhögtessen már, Vaska! Ismerem Manfredot. Szó sincs itt érzelemről. Bajtársak vagyunk, akik kihasználják egymást, semmi...

– Voltam én is katona, csokikám, nem is akármilyen – vágott közbe az orosz ridegen. Sam elhallgatott. – Tudom, hogy megy ez. Azt hiszed, az én koromban nem volt divat? Ha te azt tudnád, mikben volt részem... – ingatta meg a fejét egy hátborzongató mosoly közepette. Vaska feltolta magát a padról. – Azt hiszed, nem figyelmeztettem őt, hogy mi minden történhet vele, ha alul marad? Ha kussban eltűri, amit tesznek vele?

– A többieket helyre tette, csak engem nem – felelte Sam halkan. Vaska hitetlenkedve elmosolyodott.

– Csak téged nem? Miért? – kérdezte gúnyosan, és összefonta a karját a mellkasa előtt, miközben közelebb lépett a hadnagyhoz. – Miért? Mert egy szaros senki voltál a gettóból? Vagy mert meg akart menteni önmagadtól? Netán látott benned valamit, amire azt mondta, megéri tenni érte? Miért?

– Nem tudom, és igazából nem is érdekel, miért jött vissza hozzám – felelte Sam dühösen. – Annyit mondott, hogy szüksége van rám. Hogy kell neki valaki, aki összetöri őt ahhoz, hogy újra össze tudja magát rakni! Ennyiről van szó, sem többről, sem kevesebbről! Bajtársak vagyunk, némi extrával, ha így tetszik.

– Ha valóban így van – sóhajtott fel Vaska, próbálva megőrizni a hidegvérét. – Fejezzétek be! Vagy vedd végre a fáradtságot, hogy tegyél valamit érte! Manfredért. A fenébe is! Ennél sokkal többet érdemelne!

– És ez hol a picsában tartozik magára?! – kérdezett vissza Sam élesen.

Sarkon fordult és távozott, mielőtt Vaska bármit is mondhatott volna neki. Zsebre vágott kézzel, sietve szelte át a parkot. Gyűlölte a mellkasába kúszó érzelmeket. Gyűlölte, hogy menekülnie kellett. Hogy sebezhetőnek érezte magát. Hogy ismét féltékenység fogta el, pedig semmi komoly érzelmet nem táplált a kapitány irányába. Bajtársak voltak, a vérét és életét adta volna Manfredért, ahogyan ő tette, amikor fogságba estek. Kiváltotta volna a kapitánya életét a sajátjával, de nem tudta volna leélni az életét a párjaként. És mégis tépte a mellkasát és a torkát az az egyetlen szó, amit pár hónapja, a kétségbeesés és pánik pillanatában oda akart kiáltani Manfrednak.

„Szeretlek!"

Hadd zengje a barlangrendszer a hangját, hadd visszhangozza a Hindukus a vallomását. Hadd adhasson egy utolsó, boldog pillanatot a kapitányának, mielőtt kínok közt éri a halál. De mindezzel búcsút vett volna tőle, eltemette volna Manfredot, ahogyan a többiek tették, mikor megtudták, hogy ott maradt. Nem mondott hát semmit, nem vallotta meg a pillanat szülte érzelmeket, nem vett búcsút. De cserébe zokogva köszöntötte a kapitányát, amikor két hosszú hónap után élve viszontláthatta. Szorosan a karjai közé zárta, és addig el nem eresztette, amíg Manfred végkimerülésében a földre nem rogyott értelmetlen imákat suttogva Allahnak és a lónak, ami visszavitte őt a bázisra. Aztán hosszú éjszakákon át virrasztott Manfred mellett, azt sem bánva, ha emiatt elővehették volna. Ott kuporgott az ágy szélén, őrizve a kapitánya álmát, amikor ki volt szolgáltatva mindannak, amit átélt, és amiről hallgatott azóta is.