A hadnagy szentül meg volt győződve arról, hogy akár a földről is ehetne az istállóban, olyan tisztaság fogadta őket. Friss szalma és enyhe lószag telítette be az épületet. Manfred mélyen magába szívta az illatokat, aztán hangosan füttyentett egyet. Az istálló csendjét hangos nyerítés, dobogás, morgás és toporzékolás törte meg. Sam csupán pislogott, míg a kapitány halkan nevetett. A bokszsorokon sorra bukkantak fel a kíváncsi és nyerítő lófejek.

- És Adler még sehol - kuncogott Manfred. - De hamar híre fog menni, hogy itthon vagyok. Figyelj csak - emelte mutatóujját a füléhez.

Sam csendben figyelt. Az istállóban hangoskodó lovak mellett, mintha hallott volna egy távolabbi hangot is. A kapitány büszkén elmosolyodott.

- Ez már Adler lesz.

- Mintha hiányoztál volna nekik - jegyezte meg Sam, amikor Manfred beljebb invitálta az istállóba. Az első box lakója nyerítve forgolódott, néha kirakva a fejét a rácsozott ajtón levő résen.

- Ha gondom volt, mindig hozzájuk menekültem - sóhajtott fel a kapitány, és halkan sustorogva, németül csitította a sárga lovat. - Ez például Komet, Adler egyik első csikója. Örökölte az apja vérmérsékletét, igaz-e nagylány? - simogatta meg a ló orrát. - Majd hozok nektek valami finomat, ne aggódjatok.

Pár percre Manfred minden lóhoz beköszönt, mielőtt az istálló mögött nyíló pályák és legelők felé vették volna az irányt. Némelyik ló hasonló cirkusszal várta őket, mint amit a bokszban láttak, de egyik sem tudott felérni mindazzal, amit az a bizonyos Adlernek nevezett csődör vitt véghez. Manfred persze csak nevetett, míg Sam hatalmasakat pislogott a ló irányába. Talán még életében nem látott olyan fenséges lovat, mint az a csődör. Ijesztően gyönyörű látványt nyújtott, ahogyan fel-alá vágtatott a karámjában. Fekete szőre és sörénye csillogott a napfényben, a hadnagy pedig szinte érezni vélte cipőn keresztül azt a dübörgést, amivel Adler patái a földet érték. A csődör hangosan nyerített, üvöltött a maga furcsa, torz hangján, máskor a fejét rázta, netán ágaskodott, vagy olyan nyakatekert pózban ugrott és rúgott a levegőbe, hogy Sam a lelke mélyén megriadt az erejétől. De nem Manfred, az csak mosolygott, nevetett, csillogó szemmel a lovát figyelte, majd odafüttyentett neki. A csődör ismét ágaskodott, a levegőben kapált, majd a farkát magasan feltűzve, ügetve ingázott a karám ajtaja előtt.

- Olyan bolond szegény - kuncogott fel a kapitány, aztán fütyülve csitította tovább a lovat, amíg az hangosan horkantgatva, leizzadva és kitágult orrlyukakkal meg nem állt a kerítésnél.

Sam tisztes távolságból figyelte, ahogyan a kapitánya németül, boldogan köszöntötte a lovat, majd egyszerűen átmászott a karám kerítésén és elkezdte simogatni, vakargatni és paskolgatni a megtermett csődört. Az iménti sárkány egyszeriben egy aranyos ölebbé változott, felhúzott ajakkal vigyorgott a levegőben, mikor Manfred a hátát vakarta. De amint a szomszéd karámból egy ló át mert nyeríteni hozzájuk, Adler a levegőbe harapva és rúgva a kerítésnek rontott, majd arrébb terelte a szemét forgató Manfredot.

- Egy kicsit féltékeny! - jegyezte meg Manfred nevetve.

- Ha nem mondod, észre nem veszem! - felelte Sam cinikusan, tartva a tisztes távolságot a karámtól, nem ám rá is megsértődik a csődör. - Amúgy kibaszott szép állat.

- A legszebb! - vágta rá a kapitány, orron csókolva Adlert, aki ismét a magasba emelte a fejét, hogy vigyorogjon egyet, majd Manfred arcába fújta levegőt. - Na gyere, szépségem, kicsit rendbe teszlek.

Sam elképedve figyelte, ahogyan a csődör mindenféle kötél és vezető eszköz nélkül Manfred után indult. Nem tűnt többnek, mint egy jólnevelt, és igencsak boldog kiskutyának. A kapitány kinyitotta a karámajtót, Adler pedig boldogan utána totyogott, és megvárta, hogy a gazdája ismét becsukja a kaput. Sam halkan felnevetett, Adler olyan büszkén vonult Manfred mellett, mintha a többi lovat akarta volna bosszantani ezzel.

- Micsoda díva! - jegyezte meg a hadnagy vigyorogva, Manfred azon oldalán maradva, ahol a ló nem érhette el. A kapitánya halkan nevetett.

- Ne is mondd. Ha most nem hoznám ki, hanem csak holnap akarnám meglátogatni, rám se nézne, olyan sértődött lenne - sóhajtott fel szemforgatva, meglapogatva Adler nyakát. - Remélem, nem bánod. Pár órát csak, aztán bemutatlak Franznak.

- Felőlem az elkövetkező három napot is itt tölthetjük, ha ez azt jelenti, hogy nem kell a nagyfaternak bemutatkoznom - röhögött fel Sam, majd ijedten félrehúzódott, amikor Adler észrevette őt, és feléje fordult. - Szép lovacska, ne ölj meg.

- Nem fog bántani, ne aggódj. A vad külső alatt egy bújós cukiság lakozik. Igaz? - pillantott a lóra, aki hangosan prüszkölt egyet, és megrázta a fejét.

A délután igencsak nagy részét az istállóban és Adler társaságában töltötték el. Sam a sarokban ülve egy sámlin foglalt helyet, ahol nem volt útban sem Manfrednak, sem a lovászoknak, akik kitörő örömmel fogadták a báró úrfit, ahogyan az öregek hívták Manfredot. A kapitány csak mosolygott és nevetett. Sam még életében nem látta őt ilyen boldognak, meg volt győződve, hogy Manfred arca úgy fog maradni, ahogyan mosolygott. Mindezt tetézte a gügyögés, megannyi puszi, amivel a csődört árasztotta el. Adler úgy tűnt, kifejezetten élvezte a figyelmet és szeretet, amit kapott, néha csukott szemmel bebóbiskolt, máskor pedig a kapitány hátát piszkálgatta, viszonozva a vakarást, amit kapott.

Vaska alkonyatkor tért vissza hozzájuk, hogy bejelentse, a forgatás befejeződött, és röhögve megjegyezze, mennyit morogtak a rendezők a lovak miatt. Sam elfojtott egy mosolyt vagy kettőt. Tény és való, igencsak nagy cirkuszt csaptak a lovak, főleg Adler.

Egy órát még biztosan a csődör mellett töltöttek, Manfred meg akarta várni, amíg a többi lovat is behozzák, Sam pedig nem sürgette a találkozót a birtok urával. Vaska ezidő alatt mellettük maradt, az Adlert babusgató kapitánnyal beszélgetett jórészt angolul, de néha pár orosz megjegyzést is a mondatokba szúrt, amikor nem találta a megfelelő szavakat. A veterán leginkább a Corps felől érdeklődött, és hogy Manfrednak milyen tervei vannak, ha lejár a nyolc évre szóló szolgálata. Kilép és hazatér a birtokra, vagy folytatja a katonai pályafutását?

A hadnagy csendben figyelt, akár a pók a falon, ugyanis létfontosságú információk voltak ezek, amikről mindeddig nem beszéltek Manfreddal. A kapitánya igyekezett diplomatikus válaszokat adni, megannyi érvet és ellenérvet felsorakoztatva, hogy miért maradna a Corps tagja, és miért intene búcsút a szolgálatnak egy életre. Sam megértette, hogy Manfrednak elege volt, hogy a lelke mélyén, alig huszonhat évesen nem érezte többnek magát, mint egy kiégett roncs a csatatér szélére hányva. Vaska pedig megértően bólogatott, és Sam meg mert volna esküdni, hogy az oroszt fájdalommal töltötte el, hogy Manfred idősebbnek látszott, mint a kora. A ráncok a homlokán, az ősz hajszálak a halántékán, és az éjsötét pillantása minimum egy negyvenes éveiben járó férfi képét vetítették mások szeme elé, nem egy huszonéves titánét, aki nem ismert félelmet és fáradtságot.

- Tudni kell kiszállni - bólintott Vaska komoran. - Ahogy összeomlott a Szovjetunió, és hazahoztak az isten fasza mögül, leszereltem, és azóta sem bántam meg, kölyök. Azt az egy évet már féllábon is bírjátok, aztán menjetek egyetemre, vagy bánja a fene.

- Pedig Manfred előtt fényes jövő állna - szólt közbe Sam csendesen, kiérdemelve kapitánya halovány mosolyát. Vaska némi szemforgatás közben bólintott.

- Tény, csokikám, de nem éri meg, ha engem kérdezel. Manfred remek vezérnek lett nevelve, de gyűlöli a felelősséget. Magányos farkasként jobban boldogulna. Sokkal többre lenne képes, nekem elhiheted. Én is jobb szerettem egyedül dolgozni, és Manfred az én nevelésem. És ne szépítsük, a szívéhez nőttetek, és már az aggodalomba őszül lassan bele, mert mindannyiótokat élve akarja hazavinni.

- Ezt nem tagadom - bólintott az említett, miközben egy kendővel Adler fejét törölgette, simogatta csillogóan tisztára. A fekete csődör egy pillanatra felriadt a bóbiskolásból, majd ismét lehunyta a szemét, és pihent tovább. Sam halovány mosollyal figyelt minden gyengéd érintést és simogatást, mígnem Vaska kíváncsian feléje fordult.

- Tervek, csokikám? Egyetem, vagy valami?

- Az igazat megmondva, kortárs művészeti irányban indulnék - biccentett válaszul, majd értetlenkedve pislogott az oroszra, akinek felcsillant a szeme, és vigyorogni kezdett, mintha valamit tudna már a témával kapcsolatban. Talán Manfred erről is írt a leveleiben, amikben azokat a bizonyos „jó erényeket" taglalta? - Manfreddal beszéltünk pár szót már erről. Azt mondta, ha Európában nézelődnék, a segítségemre tud lenni.

- Akkor máris értem, miért kért meg arra pár hónapja ez a hülye, hogy telefonáljak rá a régi barátokra - röhögött fel Vaska szórakozottan.

A hadnagy tekintete elkerekedett, döbbenten pislogott az oroszra, majd Manfredra, aki elfordult tőlük, miközben továbbra is Adler szőrét törölgette a ronggyal. Sam kellemesen megborzongott a gondolattól, hogy Manfred a kedvében akart járni. Úgy érezte, hogy a kapitánya zavarba jött attól, hogy tetten érték.

- Vaska ismer pár SCCA-st, és olyanokat, akik összeköttetésben állnak a Velencei Biennáléval - mormogta Manfred, amikor ismét feléjük fordult.

Sam elmosolyodott, akár egy boldog kisgyerek. Egyetlen egyszer említette a Biennálét Manfrednak, akkor is csupán pár mondat erejéig. Már-már elérzékenyült attól, hogy a kapitánya... ennyire odafigyelt az apróságnak tűnő dolgokra.

- Megleptél, Manny. De mi az a másik, amit emlegettél? - kérdezte fintorogva. - Felbasz, hogy nem jut eszembe, pedig hallottam már róla.

- Mint kiderült, hála az internet csodás világának - kezdett bele Vaska szórakozottan. - Van Amerikában egy úgynevezett, „Sports Car Club of America". De amire te gondolsz, csokika, az a Soros Gyurika féle művészeti alapítvány lesz tíz-húsz évvel ezelőttről.

- Gyurika - ismételte meg Manfred vigyorogva.

- Akkor Gyuri bácsi, na! - legyintett Vaska. - Nem tökre mindegy?

- Az! Soros Center for Contemporary Arts - mutatott rá Sam, és legszívesebben homlokon csapta volna magát, hogy nem jutott mindeddig az eszébe. - Olvastam róla pár éve.

Vaska bólintott.

- Vannak budapesti barátaim, akik többször megpályázták az alapítványi tagságot. Ha egyszer Budapestre vinne az utatok, tudok szólni pár szót az érdeketekben - tette hozzá lazán. Sam a szíve mélyén elkezdett reménykedni abban, hogy Vaska képes lesz vele megbékélni. - Az öreget is lehet zaklatni művészetekkel. Az „Entartete Kunst"-tal, „happening"-ekkel, és egyéb hangzatos dolgokkal. Legutóbb kint voltunk Velencében, akkor egy brazil művésznek a képeinél dekkoltunk órákig - tette hozzá elkínzottan.

- Rosângela Rennó képei voltak.

Az érces, német akcentustól éles hang hallatán mindannyian ijedten megugrottak. Sam felpattant a sámliról, Vaskát a lendület a földre vitte, kis híján beborulva a bokszba, amitől Adler ugrott meg ijedten félálomból felriadva, míg Manfred úgy szentségelt, ahogyan nem szégyellte. A hadnagy szíve a torkában dobogott, fejét abba az irányba kapta, ahonnan a hangot hallotta, és ahonnan kimért, katonás léptek kezdtek el közeledni feléjük. Alig egy pillanattal később az istálló ajtaján befordult Manfred időskori hasonmása. Sam tekintete nagyra nyílt a döbbenettől, majd oda kellett fordulnia a lovat csitító kapitányához, hogy megbizonyosodjon róla, nem vált tréfa áldozatává, amiben a kapitánya eltűnt mellőlük, és öregemberré sminkelve jelent meg ismét a semmiből. Vaska mindeközben feltápászkodott a földről, és Manfred kilépett a bokszból, bezárva maga mögött a sértetten horkantgató Adlert, aki szívére vette az ijesztgetést és gazdája távozását. Sam szája csücske mosolyba rándult, majd az egyre közeledő léptektől borsódzó háttal visszafordult az öreg Franz irányába.

Megesküdött volna, hogy a ráncos arcon átsuhant egy szórakozott mosoly. De azok a ráncok is csupán egy hatvanéves alakját idézték, nem egy bő nyolcvanéves veteránét, aki hat évet szenvedett Szibériában hadifogságban a háborút követően. Fogalma sem volt, mire számított mindeddig. Igazán soha egyszer sem képzelte el Franzot maga előtt. Ugyan észben tartotta, ha Manfred azt mondta, korához képest fiatal és fitt a nagyapja... nem egészen erre a jelenségre számított. Legvadabb álmában sem képzelt volna el egy büszke, egyenes háttal járó öregembert, aki olyan katonás délcegséggel járt, mintha maga lenne a generális. Sam pedig meg mert volna esküdni, hogy ha a hamuszürke ősz hajszálakat befestenék, minimum húsz évet fiatalodna a férfi.

- A Vörös Sorozat - tette hozzá kimérten Franz. Derekánál összefogott kézzel közeledett feléjük, mintha csak díszszemlét akart volna tartani a patyolattiszta istállóban. - Laminált digitális C-print, PVC-re szerelve, száznyolcvanöt centiméterszer százöt. Minden egyes darabja - tette hozzá, majd halk sarokcsattintással állt meg mellettük, és folytatta monológját immáron kedélyesen, művészi kézmozdulatok közepette. - Egyszerű fényképek, barátoktól, zsibvásárokból, a világ minden tájáról. A közös vonás bennük mégis az, hogy minden egyes fényképen olyan férfiak és gyermekek szerepelnek, akik katonai egyenruhát viselnek. A fényképeket persze digitálisan torzították, a vérvörös színben már-már láthatatlanná válnak az alakok. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egy fantazmagória hatásai, ahol az univerzális férfihiúság, amely az egyenruha használatával jár, látens formában kapcsolódik az... erőszakhoz - tette hozzá egy gyengéd mosoly közepette, miközben a hadnagyhoz fordult. - Örvendek, Mr. Anderson.

- Herr Wittmann, maga pontosan olyan bájos személyiség, mint Christoph Waltz Hans Landája - jegyezte meg Sam őszinte elismeréssel és tisztelettudó fejbiccentéssel. Rázta a hideg az öreg társaságában. Franz nyájasan elmosolyodott. Talán értékelte a bókot.

- Jómagam sajnos nem beszélem a franciát és az olaszt - felelte jókedvűen. Egy pillanattal később már olyan hátborzongató pillantással illette Franz a csöndben kuksoló Vaskát, hogy a hadnagyot kirázta a hideg. - Nem megmondtam neked, hogy amint vége a forgatásnak, szállásold el a vendégünket?

- Megmondtad - morogta az orra alatt. - A csokinyuszi viszont nem tágított volna Manfred mellől, aki meg Adlert nem hagyta volna magára.

- Csokinyuszi? - kérdezett vissza Franz ingerülten és meglepetten egyazon pillanatban. Sam félve nyelt egyet, amikor az öreg Franz sötét pillantása elevenen tépte apró darabokra a megtermett oroszt. - Jobban teszed, ha a rasszista megjegyzéseid megtartod magadnak, Pavlovskaya.

- Mint mindig - fintorgott az orosz, majd sértetten távozott az istállóból.

A hadnagy döbbenten pislogott utána. Alig hitte el, hogy az egykori SS tiszt a védelmére kelt. Aki nem mellesleg a saját unokáját köszönésre sem méltatta, Manfred irányába sem fordult, mintha csupán Adler árnyéka lett volna a bokszajtóban álló kapitány. Sam lopva odapillantott Manfredra, de úgy érezte, nem különösebben hatotta meg kapitányát az elmulasztott köszöntés. Franz németül elmorgott pár szót az orra alatt, majd egy nyájas mosollyal visszafordult a hadnagyhoz.

- Elnézést a közjátékért, Vaska sajnálatos módon nem a jómodoráról híres.

- Az igazat megmondva, én sem arról vagyok híres - felelte Sam, amivel sikerült kiérdemelnie az öreg kíváncsi pillantását. - A vonatállomáson sikerült árjának neveznem őt. Azóta... neheztel - fejezte be egy biccentéssel, miután sikerült megtalálnia a megfelelő szót.

- Mindez akkor sem jogosítja fel arra, hogy tapló módjára viselkedjen, Mr. Anderson - biccentett az öreg Franz. A hadnagy meglepetten pislogott vissza rá. Immáron attól borsódzott a háta, hogy a veterán milyen kedvesen bánt vele. - Későre jár - mosolyodott el az öreg. - A vacsora pedig tálalásra kész. Remélem, nem veszi tolakodásnak, Mr. Anderson, ha arra kérem, legyen társalgó partnerem.

- Tá-tá-társalgó partner? - hebegte a hadnagy döbbenten. Nem értett ő társalgáshoz, etiketthez. Egyszerű ember volt, az elmúlt pár perc már leizzasztotta és felhasználta az összes olyan szavát, amit egy báró jelenlétében képes volt kicsikarni magából. - Egyszerű ember vagyok, Herr Wittmann, mégis miről akarna maga beszélgetni?

- Művészetről - mosolygott Franz barátian, majd elkomorult, mintha visszautasítástól tartana. - Persze csak akkor, ha nincs ellenére.

Sam kényszeredetten elmosolyodott. Emlékeztetnie kellett arra magát, hogy megígérte Manfrednak, hogy viselkedni fog, és ha kell, akkor jópofizik a nagyapjával.

- Nincs ellenemre. Örülnék, ha megosztaná a gondolatait.