Kivettem Luke kezéből a fényképet és visszatettem a helyére.

- Azt hiszed minden az én hibám? A suliban azt hiszik vagdosom magam. Nincsenek barátaim.

- Mert nem próbálsz meg keresni egyet.

- A rohadt életbe már! Luke, nem minden az én hibám! Ott voltál kilencedikben az évnyitón? Ott voltál az első órán mikor bemutatkoztunk egymásnak? Ott voltál a szünetekben mikor mindenki talált magának barátot akivel tudott beszélgetni? Ott voltál mikor egész évben egyedül voltam?

- Nem. - hajtotta le a fejét

- Akkor miért próbálod úgy előadni, mintha mindent tudnál rólam?

- Sajnálom.

- Én is. Tudod, én próbálkoztam. Egész évben, minden nap. De mindig kitaszítottak.

- De miért?

- Szerinted ha tudnám itt tartanék?

- És a szüleiddel mi a helyzet?

- Ezt hogy érted?

- Mikor kezdett el anyád inni?

- Mindig is ivott. 21 éves korától, miután legális lett, elmentek megünnepelni a barátnőivel, hogy ők már nagylányok. Akkor megtetszett neki ez az egész, és azóta iszik. Állítólag ez a mennyiség akkor lett ilyen sok, miután örökbe fogadtak.

- Te ezeket honnan tudod? Gondolom nem ő mondta el neked.

- Meglepő, de ő volt az.

Luke kérdően nézett rám.

- Azt hiszem tizedikes voltam, mikor olyan időszaka volt, hogy ha berúgott, akkor nem hisztizett és rombolt, hanem kiöntötte a lelkét. Ekkor pont itthon voltam betegen, és elmesélte nekem. Persze ez az állapot hamar megváltozott.

Nem mondott semmit. Némán ültünk egymás mellett. Meglepődtem magamon, ugyanis nem gondoltam volna, hogy ennyit is tudok egyszerre beszélni, ráadásul, hogy így meg tudok nyílni. Egy szellemnek.

Hétfő.

Hogy én mennyire utálom...

Habár van pár dolog amit jobban utálok a hétfőnél. Az iskolát. Amit viszont még ennél is jobban: az embereket.

Összeszedtem magam és elindultam az iskolába. Ide is csak kényszerből járok, mert megtehetném, hogy otthon maradok, de akkor annak a két faszkalapnak kellene bámulnom egész nap a pofáját. Ugyanis ők nem dolgoznak. A pénzt nem tudom honnan szedik, de nem is érdekel.

Már csak az tart életben, hogy nemsokára leérettségizem, tizennyolc leszek, és elköltözöm minél messzebbre.

A pokol kapuin belépve újra szembesülök a lenéző és szánalmas pillantásokkal. Komolyan, még a kilencedikesek is ugyanúgy viselkednek, mint a többiek. Szerintem embert még nem utáltak ennyire, mint engem.

A szekrényem felé indulok, amin újra találok pár kedves üzenetet. Nem újdonság. Nevetve szedem le őket és dobom a kukába. Most biztosan egy pszichopatára hasonlítottam.

Luke kísért haza az iskolából. Most először mutatkozik az utcán. Egy gördeszkázó fiút figyeltem, miközben sétáltunk. A fiú megfogta deszkáját, mert meglátott valakit, akihez egyből oda is szaladt.

Luke-on keresztül.

Átment rajta.

Átment Luke-on.

Megálltam egy pillanatra és oda-vissza pillantgattam, hol Luke-ra, hol a srácra s közben furán mutogattam.

- Mi az? - Luke furán nézett rám

- Átment rajtad. Csak úgy huss! Keresztül.

- Igen. - nevetett

Még hülyébben néztem rá, mint eddig.

- Szellem vagyok, rémlik?

- Csak én látlak?

- Nem egyértelmű?

- Már az.