- Annyira jó, hogy te mindent tudsz! - csattantam fel

- Sutton, nyugodj le!

- Mi a büdös francért vagy itt?

- Most mit hergeled magad már megint?

- Miért nem válaszolsz a kérdésemre?

- Miért kérdéssel válaszolsz?

- Mi?

Nyilván az volt a célja, hogy összezavarjon, ami össze is jött neki.

- Hagyjuk. Egyezzünk meg annyiban, hogy erre a kérdésre akkor válaszolok, ha eljön az ideje. Addig érdeklődj más iránt.

- De engem más nem érdekel.

- Sajnálom.

Utálom, ha nekem kell behódolnom. De nincs más választásom.

- Ugh... Uhm, hova valósi vagy?

- New Orleans.

- Itt nőttél fel?

- Igen.

- És hol... tudod... haltál meg?

- Itt. - mondta halkan - Mármint ebben a városban.

- Pontosan hol laktál?

- Ha szeretnéd holnap elviszlek oda.

- Nem tudom. Elvileg nem mehetek sehova.

- Igaz. Akkor, majd máskor.

Kész rejtély ez a fiú. Az egyik percben bunkó, a másikban gyengéd, ugyanakkor tud kedves is lenni.

Csak ültem a kanapén, törökülésben, és néztem ki a fejemből. Luke is itt van mellettem, de csakúgy mint nekem, neki sincs ötlete, mit mondjunk egymásnak.

Luke megunja a csendet és elkezd mászkálni a házban. Megnézi a képeket, a díszeket, a bútorokat. Mintha most járna itt először.

Megáll egy képnél, amin én vagyok gyerekként.

- Ez te vagy? - kérdi

- Szerinted? - mosolyodom el

A fotón fülig ér a szám és kivillannak a fogaim, melyek közül hiányzik az egyik első. Nyár van, én pedig ruhában ülök a fa alatt a babámmal, akinek könyvet olvasok.  Épp apa hülyeségein nevetek.

Akkor még minden annyira jó volt. Annyira zökkenőmentes és könnyű. Nem úgy mint most. Az életem pár év alatt 180 fokos fordulatot vett, kezdve a hetedik osztállyal.

- Mi történt? - kérdezte Luke megtörve az újra letelepedő csendet

- Hm?

- Mi történt ami miatt ennyit változtál?

- Felnőttem. Rájöttem, hogy az élet nem babázásból és játszadozásból áll. Bár ha jobban belegondolok, ez nem csak az én hibám.

- Te változtál meg.

- Mert megváltoztattak.