Kinyitja nekem az ajtót, ahogy elhagyni készülünk a nem túl rég megnyílt étterem kellemes, modern hangulatú légkörét. A folyóparttól jöttünk ide, amikor másfél órányi beszélgetés után hirtelen egy pillanatra mindketten kifogytunk a szavakból. Úgy egyeztünk meg, hogy ezután hazamegyünk, bár nem bánnám, ha több időt tölthetnénk együtt. Az elmúlt három év mintha soha nem is létezett volna, úgy mesélünk egymásnak, mintha minden ugyanolyan volna, illetve, majdnem ugyanolyan – keskeny határon táncikálva a túl közel és a furcsán távol közt egyensúlyozunk végig az estén, nem tudunk dönteni, merre billentsük kapcsolatunk mérlegét. Van valami bizonytalanul hívogató a közelségben, és taszító a távolságban, közben ijesztő a közel, és biztonságos a távol – tudnánk minden értelemben ugyanott folytatni, ahol három éve abbahagytuk?

– Yoongs! – nevet.

– I-igen? – eszmélek fel.

– Csak azt kérdeztem, hazakísérjelek-e – ismétli meg valószínűleg korábbi mondandóját.

– Nem fontos, menj pihenni inkább – válaszolok. – Amúgy sem értem, miért akartál már...

– És ha úgy kérdezem, hogy hazakísérhetlek-e? – szakít félbe, széles vigyorral.

Soha nem gondoltam, hogy egészen belepirulhatok egy egyszerű toldalékváltásba, de igyekszem egy értelmes igent kinyögni valahogy, miközben ő kuncogva indul el a lakásomig vezető legrövidebb út irányába. – Hé, nem úgy volt, hogy te kísérsz engem? – igyekszem utána.

– Nem várhatok reggelig – nevet ismét, ahogy felém fordulva hátrafelé lépked.

Tettetett duzzogással baktatok mellette a sötétedő város továbbra is népes utcáin, ám nem hagyja annyiban óvodásokhoz hasonlóan lebiggyesztett ajkaim látványát. Titokban bök oldalba, mire tehetetlenül kuncogom el magam. Hasonlóan jókedvű, bár kevésbé szavakkal telített az előttünk álló tizenöt perces séta.

Az épületsorok labirintusában végül megérkezünk a célunkhoz, a betonszürke tömbházhoz, bár aki nem tudná, pontosan hova jön, valószínűleg el is tévesztené a sok hasonló között – nem úgy társam, aki határozottan jön velem egészen a főbejáratig. Gondolkodás nélkül ölel át, ahogy mindketten megtorpanunk.

– Nagyon örülök, hogy találkoztunk – motyogja engem szorongatva.

– Én is. És annak is, hogy hazajöttél – mosolygok rá, ahogy mellkasától elhúzódva felnézek rá. – Feljössz? – kérdezem halkan, szinte félve. Fel szabad vajon hívnom őt a lakásomba? Belefér ez a biztonságos távolságba?

– Szeretnéd, ha felmennék? – görbülnek feljebb ajkai.

– Csak, ha te is – válaszolok, igyekezve elkerülni a szemkontaktust. Máris megbánom meggondolatlan ajánlatom.

– Menjünk – enged ki karjai közül, helyette kézfejemre fog, úgy indulunk el a lépcsőház felé.

Egészen az ötödikig nem ereszt el, nem akartam szólni neki, hogy bár sok dolog nem változott, egy azért mégis: végre megjavították az épületünkben a liftet. Az ajtóm előtt megállva türelmesen vár, hogy elővegyem a kulcsom, elforgassam a zárban és kitárjam a nyílászárót, ám egy pillanattal később már otthonosan lépi át a küszöböt. Leveszi cipőit az előszobában, a magával hozott pulcsit a fogasra akasztja, és gondolkodás nélkül követ engem a szűkös nappaliba.

– Kérsz valamit inni? – kérdezem, mielőtt helyet foglalnék mellette a kanapén.

– Csak egy pohár vizet, ha hoznál nekem – válaszol, maga alá húzva hosszú lábait.

– Persze. Érezd magad otthon – fordulok a félfallal leválasztott konyha irányába.

Leveszek egy poharat a szekrényből, megtöltöm folyadékkal, ám ahogy ismét a helyiségbe toppanok, meglepődve konstatálom, hogy Hoseok szőrén-szálán eltűnt korábbi ülőhelyéről – nem sok fejtörést okoz viszont megtalálnom őt. A dohányzóasztalra helyezem a poharat, majd a résnyire nyitva hagyott teraszajtó felé irányítom lábaim. Egy pillanatig mosolyogva figyelem korlátnak támaszkodó alakját, de végül úgy döntök, eltüntetem a köztünk ezúttal két lépésnyire alakult távolságot.

– Felfázol – simítom végig hátát. Zokniban ácsorog a kihűlt csempeborításon.

– Nem számít – préseli össze ajkait, szemeit mindenfelé körbejáratva. Nézi a sötét eget, a szemben húzódó tömbházat, az alattunk nyúló utat, a siető embereket. Minden fénycsóva megcsillan lélektükrein. – Végre tényleg hazaértem.

– Így gondolod? – kérdezem halkan, oldalról vállára dőlve.

– Tudom – ejti ki a rövid szót, ahogy átlendíti derekamon karját.

Szinte magam sem veszem észre, de közelebb húzódom hozzá, és nincs tovább biztonságos távolság – helyét könyörtelenül veszi át a biztonságos közelség. Hagyom magam kicsit elveszni, beletemetkezni a pillanatba, az annyira hiányolt közelségbe, az engem ölelő lényének varázsába, az érintésének soha el nem felejtett érzetébe. Fel sem tűnik elsőre, de nem környezetünket kémleli már. Íriszeit ábrázatomon pihenteti.

– Szabad? – nyel aprót, eddig szabad kezével arcom oldalát megsimítva.

Nincs erőm válaszolni, hirtelen egészen elgyengül minden porcikám, képes lennék szétfolyni ölelésében. Bólintok, vagy csak szeretnék, lényegtelen, hogy látja-e, vagy gondolatolvasó, de megért engem. Fejével enyém felé hajol, ahogy mindketten lecsukjuk a szemünket. Három évig hiányolt pillanat válik ismét valósággá, ahogy puha ajkai bátortalan csókban találkoznak enyémekkel. Gyorsan húzódik vissza, törzsem körül viszont legkevésbé sem gyengít tartásán, nem is célja újabb hosszú időre elválni. Egy másodperc mindössze, ennyi a jelentőségteljes vagy jelentéktelen szemezésünk hossza, pontosan elég bátortalan, de sokra képes tűz lobbantására hasonló színű szembogarainkban. Nem várva ölelem át mindkét kezemmel nyakát, arcát ezzel sajátommal egymagasságba hozva. Késleltetés nélkül nyomja ajkait ismét enyémeknek, jóval határozottabban, és biztos vagyok benne, ha beszélne, elmondaná, hogy én is hiányoztam neki, hogy neki is fájt minden egyes nap. Tetteink helyettünk szavakat formálnak, kimondatlanokat, közben mégis valósakat.

Tenyereivel combom felső szakaszához nyúl, könnyedén emel a levegőbe, és bár én is igyekszem segítségére lenni, nem visz messzire – a mögöttünk elhelyezett kerti asztal lapjára ültet fel. Szerelmesen csókol, legszívesebben soha nem eresztene, ebben a pillanatban pedig én sem bánnám az örökkévalóságot vele eltölteni.

– Szeretlek – súgja két apró puszi közt.

– Szeretlek – válaszolom hasonlóan halkan, engedve, hogy hangom elvesszen a város esti zajában.

És ott, abban a pillanatban, kicsit mindketten hazaérünk.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

rivière (fn.): folyó
[deuxième (szám.): második]

//Nagyon-nagyon-nagyon siettem, hogy még minden értelemben a születésnapján ki tudjam ezt tenni, és el sem hiszem, hogy sikerült! Remélem, a világon a legboldogabb vagy és leszel, kicsi Angyal.//