A férfi a világos nappali ablaka alatt elhelyezett hangszer előtt ül, kottákat lapozgatva. No, nem azért, mert túlzott szükségüket érzi – inkább csak szeretné megtalálni a hangulatához legmegfelelőbb darabot. Több szerző neve is felsejlik a sokaságban, nagy, hatalmas személyek, a zenetörténet elfeledhetetlen alakjai, ugyanakkor modernebb, hallás után lekottázott zenéket is fellel, elfeledetteket. Végül a Kiss the Rain-en akad meg szeme, a művön, amit az elsők között tanult meg és játszott önszántából, amikor már nem tanítói nyomásra, csupán saját akaratából telepedett le a zongora elé, valamikor tinédzserkorának derekán.

Ugyan jó ideje nem került keze ügyébe a fekete hangjegyekkel tarkított, itt-ott megszakadt szélű, kisimított szamárfüles papírlap, ujjai azonnal megtalálják a megfelelő kezdőbillentyűket. Eleinte még követi a leírtakat, aztán már csak érzésből játszik, szemeit lehunyva adja át magát egy szebb világ rejtelmeinek. Nem törődik azzal, ha esetleg félrenyom egy hangot, sőt, abban sem biztos már, hogy azt játssza-e még, amit elkezdett, vagy új, szíve által kreált dallamot fest a szoba légkörébe. Gondolatai üresek, úgy véli, néhány percre megengedheti magának ezt a luxust a hétköznapok nyomásában is. Ugyan az ütem nem gyors, inkább szomorkás, neki mégis halvány mosoly ül arcán, ahogy leüti az utolsó hangot, hagyva, hogy az lassú visszhanggal végül megszűnjön a csendben. Szép emlékek, ezt jelenti neki a darab.

– Apa – szólal meg mögötte édes, halk szó. A kislánya. – Játszhatok én is?

– Younghae, nem is hallottam, hogy lejöttél – válaszol, megfordulva a fekete széken.

– Pedig már itt állok egy ideje – szökdel édesapja mellé az ötéves. Yoongi ekkor gondolja csak végig, valójában mennyire maga alá temette a zene, ha a trappolás sem keltette fel figyelmét.

– Mit szeretnél játszani? – segíti fel maga mellé a lányt.

Lábát a magasból lóbálva gondolkodik. – Még csak a Tinkle, tinkle-t tudom – jut eszébe hamar.

– Még mindig nem tudod kimondani, hogy twinkle? – vigyorog a férfi szélesen, őszintén.

– Tinkle – próbálja újra Younghae, ám apja nevető ábrázatát látva realizálja, nem sikerült. Játékosan csap a fekete pólós karra, ám ő maga is kuncog.

– Jó-jó, mutasd inkább, hogy megy a legutóbbi óta – vált témát Yoongi, de ismét mosolyog a gondolatra, hogy a legutóbb egész pontosan másfél órával ezelőtt volt, amikor hallotta lányát egyedül játszani.

– Oké – bólint nagyot, majd koncentrálva apró ujját az elefántcsontszín billentyűre helyezi.

Yoongi csodálattal figyeli, ahogyan jobb kezének mutatóujjával lassan, jól megfontolva a hangokat egyesével nyomja le, és nincs szíve szólni, amikor mi helyett re-t játszik.

– Kész! – fordítja fejét darab végeztével apja felé Younghae, félcopfba kötött éjszín haja sebesen repül utána.

– Ügyes vagy – nyom puszit a kislány kerek arcára, szeme elől igyekezve elpislogni meghatódottságát.

– Jiji is játszhat? – kérdez, hatalmasra nyílt bogárszemeivel, a legfőbb fegyverével, amit édesapja ellen be tud vetni.

– Jihae túl kicsi még, hogy játsszon – simítja meg fejét. – De mi játszhatunk neki.

– Akkor kihozzuk a szobájából? – ragyog fel Younghae arca ismét, húga említésére.

– Ha felébredt, igen. – Együtt indulnak el a lépcsőkön fel.

Yoongi halkan nyit be az emeleti gyerekszobák közül az elsőbe, amelyik kisebb lányáé. A hét hónapos ugyan álmosan pislogva, de felült már kiságyában, ezért nővére sietve indul meg felé, a rácsok közt benyúlva megsimogatva az apró lábat, amíg apjuk oda nem ér, hogy kiemelhesse. Jihae mosolyogva nyújtózkodik édesapja irányába.

– Kialudtad magad, Hercegnő? – puszilja meg, ahogy karjába kerül.

– Hé, apa – rántja meg a férfi fekete pólóját a nagyobb. Kérdő tekintet érkezik válaszul. – Ugye én is hercegnő vagyok?

– Igen, Younghae – hajol le hozzá, megbökve a pisze orrot. – Ti vagytok az én hercegnőim.

– Eljátszod Jijinek is a Twinkle, twinkle little star-t? – kérdezi Yoongi, amikor ölébe ültette a kisebb lányát a zongoraszéken, a nagyobb pedig ismét jobbján telepedett le.

– Igen! – szól azonnal. – Figyelj, Jiji! – néz komoly ábrázattal húgára.

Az apa másodszor hallgatja meg a klasszikust Younghae által, másodszor is, végtelenszer is ugyanazzal a mosollyal, mint amikor még legelőször figyelte a gyakorló próbálkozásokat néhány hete. Melegség árad szét egész testében, ahogy Jihae hirtelen nyúl előre, a billentyűzet felé, hogy ökölbe szorított kezecskéjével nővérét utánozza, így belerontva az épp játszott, utolsó akkordba.

– Hé! – kiált fel Younghae, lebiggyesztett ajkakkal.

– Semmi baj, ő is szeretne játszani – mosolyog Yoongi, engedve, hogy a kezében erősen tartott kislány továbbra is kicsiket üssön a billentyűzetre, különféle hangokat előcsalva.

Younghae végül vállat rántva hagyja rá húgára, amit csinál, hogy ő maga újrakezdhesse a darabot, duettezve a kicsivel. Az apa ezúttal egy jövőképbe merül, ahogyan lányai közösen zongoráznak majd nagyobb korukban a nappalijuk barna zongoráján, az ő barna zongoráján, az első szerelmén, legjobb barátján. A hangszeren, ami életet adott neki létezése legsötétebb foltjaiban is.

– Apa! Játszol most te valamit nekünk?

– Mit szeretnétek hallani? – nyúl előre, hogy kezébe vegye összefűzött kottáit.

– A tiédet! – pislog csillogó szemekkel Younghae. – Az újat!

– De azt még nem fejeztem be – mondja Yoongi.

– De az annyira szép! Kérleeek! – teszi össze két tenyerét, úgy kérve édesapját. – Majd együtt befejezzük.

– Azt mondod? – kérdez vissza Yoongi vigyorogva.

Felkel a székről, hogy Jihaet a zongora mellett szétterített játszószőnyegre ültesse, amíg ő zenélni fog. A kislánynak egy sárga plüssnyulat ad, amit ő készségesen forgat kezei közt. Ismét helyet foglal, a füzete végére lapozva találja meg kézzel leírt, befejezetlen kottáit.

– Apa – kezdi ismét –, én mikor fogok tudni két kézzel játszani? – esik gondolkodóba.

– Majd, ha nagyobb leszel, és tanulsz zongorázni – válaszol az apa.

– De én már tanulok zongorázni – tanakszik.

– Úgy értem, amikor majd zongoratanárral tanulsz.

– És ki lesz a zongoratanárom?

– Ez majd akkor derül ki, ha iskolás leszel, és szeretnél beiratkozni zongorázni – magyaráz Yoongi. – Biztosan egy kedves néni vagy bácsi.

– De... én azt akarom, hogy te taníts meg zongorázni, apa – pislog nagyokat.

– Félek, hogy én nem tudnálak olyan jól megtanítani – készülődik saját játékázóhoz, kitámasztva a kottalapot.

– De apa, tőled senki nem zongorázik jobban – mondja ki a számára egyértelműt Younghae. Yoongi szíve hatalmasat dobban.

– Figyelj, ezzel ráérünk még egy évet, rendben? – fordul felvont szemöldökkel lánya felé.

– Rendben – vonja meg vállát.

Egyetlen oka, amiért még nem kezdte Younghaet órai keretek közt zenélni taníttatni, hogy ő mindenekelőtt zeneszeretetet akar lányainak tanítani. Úgy érzi a komolyzenei darabok és a szolfézs ráérnek iskolás korukig, szeretné, ha látnák, a zongorajáték nem merül ki a gyakorlással töltött hosszú napok sokaságában – azt vallja, jól zenélni érzelemmel lehet és kell, nem tudással, viszont fél, hogy a tanulás idejekorán elvenné Younghae kedvét és őszinte érdeklődését. Nem szeretné abba a nehéz helyzetbe lökni fiatalon, amilyet ő maga is átélt.

– Kezdhetem?

– Igen!

A férfi egy pillanat alatt átfuttatja szemét a hangok során, majd ujjai lenyomják saját szerzeménye lejátszásához szükséges első sötét és világos billentyűket. Ismét érzésből zenél, átadva magát a dallamos darab minden rejtett emóciójának, hullámhegyének és hullámvölgyének. Ugyan ő nem látja, de Jihae kezéből kifordul a plüssjáték, amint édesapjára mereven szegezett tekintettel figyeli a dalt. A befejezetlen rész végére érve emeli le kezét a billentyűzetről, nagyot sóhajtva, hiszen még mindig nem tudja, hogyan is kellene összeállítania a lezárást. Nem sok ideje van azonban gondolkodni, hiszen lányai kitörő örömmel tapsolnak, még a kisebbik is, akinek ezelőtt ez még egyszer sem sikerült.

Yoongi pedig hálás – a gyerekeiért, a zongorájáért, a zenéért.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

piano (fn.): zongora