Ebéd után – ahol végig Jeongin combját simogattam titokban az asztal alatt – betartottam a fiúnak tett ígéretemet, és elvittem őt a tánctermünkbe, ha már egyszer szabad vasárnapot kaptunk, és mi szervezhettük a programunkat. Nem mondom, hogy nem lett volna jobb időtöltésünk, de neki szüksége volt rám, ameddig pedig vele lehetek, nekem is jó.

- Nézd – állítottam meg a zenét annál a pontnál, ahol harmadszor is megakadt. – Itt eggyel kevesebbet lépsz előre – helyeztem lábaimat lassan egymás után –, ezért nem jön ki a következő mozdulatod ritmusra.

Csak bólintott utasításomra, majd ezúttal zene nélkül, a számolásom ütemére próbáltunk. A kérdéses részhez érve felvont szemöldökkel nézett rám a tükörben, mire én kicsit lejjebb lassítottam.

- Ügyes volt – nyomtam puszit bal arcára, ő szégyenlős mosolyt villantott. – Lelassítom a zenét, megpróbáljuk?

- Igen, mehet – kortyolt egyet palackjából.

Amikor a második indításra sem sikerült neki, egyszerűen levágódott a földre, felhúzta térdeit, homlokát megtámasztotta azokon.

- Jeonginie – léptem oda hozzá.

- Képtelen vagyok rá – szipogta.

- Dehogy vagy rá képtelen, sokkal nehezebb koreográfiákat kisujjból rázol ki, ezt is meg fogod tudni csinálni. Csak ne próbálj egyszerre két dologra figyelni. Hagyd a kézmozdulatokat egyelőre – simogattam a hátát.

- Nehéz odafigyelni, ha: egy, érzem, hogy nézel, kettő, ha itt táncolsz mellettem egy teljesen ujjatlan felsőben – kuncogott, de továbbra sem nézett rám.

- Na de Jeongin! – nevettem. – Koncentrálj. Nekem sem egyszerűbb, hidd el – nyaltam meg szám szélét. – Gyere – fogtam meg kezét, és felrángattam a padlóról.

Egy kevés gyakorlás kellett már csak, amíg ráérzett a módjára, így amikor teljes gyorsasággal túl voltunk a lépéseken, elkezdtük a kézmozdulatok átvételét is. Jól szórakoztam aranyos ügyetlenségén, meg azon, hogy mindig összekeverte, a bal vagy a jobb kezét kell-e épp emelnie.

- Inie, ezt nem hiszem el – léptem mögé vigyorogva. – Először – fogtam meg jobb csuklóját – ezt a karodat fellendíted. Utána – kaptam el a balt – evvel keresztezed. És végül – pusziltam meg tarkóját – előre leengeded mindkettőt - mozgattam végtagjait a megfelelő sorrendben.

- Jól van na, eddig én is tudom – nevetett. – De ha egyszer ez nekem nem jön ki a lépésekkel együtt ritmusra?

- Elindítom a zenét, még mindig lassítva – mentem a laptophoz. – Csináld egyedül, megnézem, hogy mit rontasz el.

- De az olyan zavaró – nyafogott.

- Másképp nem tudok segíteni – végül rábólintott és nekikezdett. A megszokott helyen hibázott. – Figyelj – tekertem vissza, majd hátulról újra csuklói után nyúltam. – Vezetek. A lépésekkel együtt megyünk. És öt, hat, hét, nyolc – számoltam ütemre. – Egy, két, há', négy... Jeongin! – ütközött háttal a mellkasomnak. – Nem léptél eleget előre – fogtam csípőjére. – Tanítsalak meg járni is? – nevettem.

- Chanie – sóhajtott. – Azzal, hogy konkrétan hozzám bújsz tánc közben, nem könnyíted meg a helyzetem.

- Szóval nem szereted, ha közel vagyok? – suttogtam fülébe, mire éreztem, ahogy megremeg a karjaim közt.

- Ilyet soha nem mondtam – szívta be a levegőt élesen, amikor csókot nyomtam nyakhajlatába. – Chan, táncolni jöttünk – állított le kézfejeimre simítva, mire én nehezen, de elváltam bőrétől.

Nagyjából egy további órán át gyakoroltunk, mire úgy döntöttünk, teszünk egy próbát teljes gyorsasággal is, ha pedig sikerül, hazamegyünk.

- Büszke vagyok rád – rántottam magamhoz, közben körbepuszilgatva arca minden pontját.

- Köszönöm – fonta nyakam köré karjait pihegve. – Azt is, hogy itt szenvedtél velem.

- Ugyan, Jeonginie – túrtam össze haját. – Örülök, hogy segíthettem neked – kezdtem, de bármit is akartam volna mondani, nem tehettem, mivel ő szájával fogta be az enyémet.

- Bocsi, csak... hiányzott – hajolt el gyorsan tőlem.

- Máris hiányzott? Pedig alig néhány órája csókoltalak meg utoljára, azelőtt meg úgy tűnik, éveket is kibírtál enélkül – utaltam szemtelenül arra, hogy ma délelőtt értek ajkaim először övéihez.

- Utállak – csapott mellkason, majd nevetve elfordult, hogy elkezdjen összepakolni.

- Dehogy utálsz – szóltam utána, mire részéről egy roppant felnőttes nyelvöltés volt a válasz mindössze.

A délután megmaradt részét a dormban töltöttük. Igaz, a létszám kicsit megfogyatkozott, Minho, Seungmin és Hyunjin vásárolni voltak, egyébként meg mindenki tette a dolgát. Jeongin is elvonult valahová, én Woojinnal főztem vacsorát, amit később, a csavargókkal kiegészülve, kilencen fogyasztottunk el. Jisungot nem kellett hosszan győzködnöm, Seungmin videójátéka annyira tetszett neki, hogy simán belement abba, hogy szobát cseréljünk egy éjszakára, arra az ürügyre hivatkozva, hogy Jeonginnak szüksége van rám – nos, végül is, nem volt hazugság.

Átcuccoltam egy paplant meg egy párnát Inék szobájába, majd előkerestem a pizsamának használt nadrágot és rövid ujjút is, hogy lefürödhessek. Gyors zuhanyt vettem, a hajmosással sem bíbelődtem, nem lett volna kedvem tincseimet szárítgatni – ha viszont hagyom, hogy a szabad levegő tegye meg azt, reggelre az összes szál különböző irányba göndörödne. Jeongin engem váltott a mosdóban, és nem is időzött ott túl sokáig, percek alatt tért vissza a szobájuknak nevezett helyiségbe.

- Kicsi – húztam el az utolsó hangot a fiú ágyán törökülésben ücsörögve, amíg ő a szekrényében pakolászott.

- Mondjad – nézett hátra egy pillanatra, de továbbra sem elfordulva a polcoktól.

- Gyere már ide – türelmetlenkedtem.

- Egy perc – hajtott össze egy farmert.

Feltápászkodtam a matracról, és halkan mögé lépkedtem. Nem feltétlenül az volt a célom, hogy ne vegyen észre, egyszerűen csak hiányzott a közelsége most, hogy már bátran megérinthetem, ha kettesben vagyunk. Óvatosan derekára csúsztattam ujjaimat, ezzel belőle alig észlelhető összerezzenést kiváltva. Az utolsó nadrágot még a helyére tette, a szépen rendezett sor tetejére, majd hátával teljesen mellkasomnak dőlt. Fejét hátra hajtotta, vállamon pihentette, miközben én gyengéd puszikkal leptem be nyaka bal oldalának egészét. Lassan megfordult ölelésemben, ezért arca és álla csókolgatására tértem át, miközben combjai alá nyúltam, hogy megemeljem őt. Gondolkodás nélkül fonódott körém lábszáraival, és mielőtt megindultunk volna, könyökömmel még a szekrény faajtaját is behajtottam, ami a kerethez ütközve hangosat koppant. Hajamba túrt, miközben én ágya felé lépkedtem, majd óvatosan hanyatt döntve őt a puha felületen, lassan fölé másztam. Továbbra sem értem ajkaihoz, számmal a nyak-arc-áll háromszögben köröztem, szerettem volna addig húzni, amíg csak tudom – és kíváncsi voltam, melyikünk bírja tovább.

- Chanie – nyöszörögte nevemet.

- Igen, Kicsim? – haraptam meg egészen kicsit bőrét, mire mélyen felsóhajtott.

- Csókolj meg... kérlek – suttogta lehunyt szemekkel.

- Szeretnéd? – nyomtam puszit szájsarkába, mire ő csak aprókat bólintott. – Tényleg? – vettem fogaim közé alsó ajkát, majd gyengéden meghúztam azt.

- I-igen – ejtette ki a szót remegő hanggal.

Számat övére simítottam, de továbbra sem csókoltam meg, közben hasát cirógattam ujjaimmal. A cérna ekkor szakadt el nála, ugyanis hajamba túrva húzott magához teljesen, hogy végre igazán egyesüljünk – egy-null nekem. Mohón tapadt hozzám, alig győztem követni heves tempóját, de élveztem, hogy ő is élvezi közös tetteinket. Hosszú perceken keresztül nem eresztettük egymást, mintha amúgy nem állna még előttünk akár egy egész éjszaka, amikor tulajdonképpen csak rajtunk múlik, mi történik, és meddig nem alszunk.

Fokozatosan lassult rohanó ütemünk, talán fél óra is elmúlt anélkül, hogy huzamosabb időre kiengedtük volna egymást ebből az édes fogságból – én viszont szerettem ajkait az enyémeken, és úgy tűnt, ez neki sincs ellenére. Legördültem testéről, és úgy húztam mellkasomra, szorosan tartottam körülötte karjaimat, ő meg gondolkodás nélkül bújt hozzám közelebb. Játszottam sötét hajtincseivel, pisze orrával, fülével, ujjaival, végigsimítottam az alkarján futó ér kékes vonalán – mindezt pedig a gyerekekéhez hasonló csodálkozással és elbűvöltséggel tettem; teste minden egyes porcikája rabul ejtett, szerelmes voltam puha bőrének összes négyzetcentiméterébe, ajkai édes csókjába, és persze feketén ragyogó szemeibe, amikből mintha maga a galaxis tekintett volna vissza rám.

- Istenem, annyira gyönyörű vagy – érintettem meg arcát, amire halvány mosolya következtében aranyos gödröcske ült ki.

- Ne mondj nekem ilyeneket – kuncogott zavartan.

- Már miért ne mondanék? – néztem rá felvont szemöldökkel.

- Mert nem igaz – harapta be alsó ajkát.

- Ettől igazabb dolog nincs ezen a világon, Baba – nyomtam puszit a homlokára. – Hihetetlenül gyönyörű és csodálatos vagy – cirógattam oldalát, pólóját picit feltűrve. – És addig fogom ismételgetni, ameddig nem tudatosul benned, hogy így van – adtam puszit orra hegyére, majd lejjebb haladva szájára is. Újabb csókot hagytam párnáin, de aztán elhajoltam tőle. – Aludnunk kellene, tényleg. Ma biztos elfáradtál, holnap pedig ötkor már fel kell kelnünk – nyúltam az éjjeliszekrényen helyet foglaló kislámpa műanyag kapcsolója után, amit le is oltottam. Ezután az összes fényt a szobában a sötétítők találkozása közti résen beszűrődő, halovány, ezüstös holdvilág okozta.

- Nincs kedvem még aludni... főleg, hogy mostanában borzasztóakat álmodok – fúrta fejét felsőmbe. – Nem lehet, hogy csak fekszünk így, ébren egész éjjel?

- Jeonginie, most itt vagyok veled, vigyázok rád, ígérem, álmodban sem fog bántani senki – simogattam meg karját. – Ha pedig mégis, ébressz fel, megbeszéljük, aztán addig puszilgatlak, amíg vissza nem alszol.

- Így akkor talán alhatunk – egyezett bele. Kuncognom kellett aranyosságán. – Azért egy jó éjt-csókot kaphatok? – pillantott fel rám. Íriszei még a sötétben is ragyogtak.

- Kettőt is, Kicsim – hajoltam oda hozzá, és lágyan simultam ajkaihoz; kétszer, ahogy ígértem neki.

- Átölelsz hátulról? – kérdezte halkan, közben jobb felére fordult.

- Persze – mosolyodtam el, majd dereka köré fontam kezeimet. – Jó éjszakát – pusziltam nyakába.

- Jó éjt. Szeretlek, Chanie – suttogta álomittas hangon.

- Szeretlek, Jeonginie.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

mon (nm.): enyém
[deuxième (szám.): második]