Heten állnak a pillanatnyilag világ közepének tetsző, hosszúkás színpadon szétszórva. Mosolyognak, könnyes szemekkel, tekintetüket folyton kapkodják, jobbról balra, fel és le, egy-egy egységen talán tovább elidőzve, majd odébb állva, a szélrózsa más irányába nézve. Markukban különböző mikrofonokat szorongatnak, felváltva, majd közösen énekelnek.

Szó van együtt ledöntött falakról, boldogságról, valóra vált álmokról, szeretetről, mérhetetlen háláról, a sötétségben támaszként vezető világítótornyokról, az éjszakai eget beragyogó csillagokról – arról a talán milliókból álló, mégis aprócska univerzumról.

Eközben az emelvény körül kilencvenezer és még hét ember elméje kerül azonos hullámhosszra. Mindannyiuk szíve a zene lüktető ritmusára dobban, mindannyiukat körüllengi az a meghatározhatatlan érzés, a közösség által biztosított, magával ragadó, áramlatszerű erő, meg a tudat, hogy mindahányan ugyanazokért a személyekért vannak ott, ahol.

Kékben, fehérben, a szivárvány összes színében egyszerre, majd lila tengerben úszik a stadion, ezt később sárgásfehér pöttyök duplázzák meg. Egységesen gyönyörű galaxist alkot az összes csillagszerű folt, a szemekben fénylő varázslat, ami vakítóan beragyogja az egyébként koromsötét éjszakát.

Hiszen hét ember eggyé válva másik kilencvenezerrel – és közvetve talán további százezrekkel, milliókkal – láthatatlan, közben elszakíthatatlan köteléket alakít ki arra a száznyolcvan percre, amit megszámlálhatatlan közül két kitűnő tényező fűz és csomóz végtelenül erőssé: a zene és a szeretet.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

lien (fn.): kötelék