Yoongles
Hobi-ah

Fent vagy még?

Hopie
Fogjuk rá

De te még nem alszol?

Yoongles
Mhmm, nem

Nammal egész nap egy dalon dolgoztunk

És van egy szövegrész a fejemben, de nem tudom megfogalmazni

Nem hagy aludni

Hopie
Biztosan kitalálsz valami ütőset

Ahogy mindig

Hiszen te vagy a mi Min Sugánk

Yoongles
Ezzel nem tudok ellenkezni

De most kivételesen nem szeretném fényezni magam

Kijössz velem egy kicsit?

Megfulladok a gondolataimban

Hopie
Most?

Egy óra múlt

És én félek a sötétben

Yoongles
Kérlek

Szükségem van levegőre

És rád

Hopie
Sokba fog ez neked még kerülni, Cukorka

Yoongles
Ne.

Hívj.

Így.

Hopie
Épp most készülök veled utcára menni hajnalban

Jogom van úgy hívni téged, ahogy akarlak

Hopie a következőre állította be Min Yoon-gi becenevét: Cukorka

Cukorka
Oké

Most csak azért nem nyírlak ki, mert kell valaki, akivel kimegyek

De reggel számolunk

Hopie
Téged ismerve

Egy ébren töltött éjszaka után az egész napot át fogod aludni

Úgyhogy nem félek

Cukorka
Fogd be és gyere

Az ajtónál várlak

Hoseok kelletlenül mászott ki halványzöld ágyneművel fedett, puha ágyából. A sötétben tapogatózva tette meg a jól ismert három és fél méternyi távolságot, ahol lábai a fotel karjának ütköztek. Ledobta magáról a szürke pólót meg a pizsamanadrágot, helyettük utcai ruházatot vett fel, barna rövidnadrágot és krémszínű felsőt viselt alig egy percen belül. Beletúrt a forgolódástól rendezetlen, bakelitszín tincseibe, majd álmos szemeit megdörgölve igyekezett magát észhez téríteni a rátelepedő, súlyos paplanként elnyomó bágyadtságból.

Kilépett a két kisebb szuszogásától csendes zajjal terített hálószobából, majd a folyosón balra indulva lépdelt mezítlábas talpaival a hűvös érzetű parkettán. Yoongi – ahogyan azt üzenetben ígérte – az előszoba barackszínű falának dőlve várt rá. Egyikük sem szólt, az idősebb mindössze megvárta, míg a másik fekete papucsba bújtatja lábfejeit, majd azonnal kilépett a bejáratot jelentő faajtón.

Ahogy az utca betonját koptatták, úgy tűnt, a szőke céltudatosan halad előre az éjszakában, közben, aki ismerte, pontosan tudta, ez csak álca – lépteit megfigyelve ugyanis hamar rájöhetett az ember: a fiú mindössze egy a sok, nagyvilágban bolyongó lélek közül. Ezzel Hoseok is tagadhatatlanul tisztában volt; hiszen nemcsak barátja rótta a köröket magában, remélve egy biztosabb alapokra épülő holnap eljöttét, ahol álmaiból tervet szőhet, hogy azokat lépcsőnként megvalósítva beteljesíthesse élete vágyait.

Már kétszer kanyarodtak el, egyszer balra, majd később jobbra, aztán egy jó darabig egyenesen mentek, továbbra is csendben. Yoongi eddig nadrágzsebébe mélyesztett bal kézfejét maga mellé ejtette, majd társa felé fordult.

– Megfoghatom a kezed? – motyogta elhalóan, mintha nem is volna célja, hogy szavai a másik füléig hatoljanak. Azok azonban minden bizonnyal célt értek, mert a magasabb bólintott, majd hosszú ujjaikat minden további habozás nélkül kulcsolta össze.

Hoseoknak ezúttal nyugtalanságát kellett a lehető leghitelesebb módon véka alá rejtenie, ám dolga nehéznek bizonyult: fülében zúgó vére még a külvilág neszeit, a távolban ugató kutyákat, a széltől zizzenő bokrot is elnyomta, amik mindegyikére néhány perce még ijedten kapta fel fejét. Nem engedhette azonban zavarát felszínre törni, hiszen azon az estén az alacsonyabbik már meglévő gondolatainak rendezése volt a fő cél, és ha ehhez egymáshoz tapadó tenyerekre volt szükség, ő boldogan ajánlotta fel sajátját.

Észre sem vették, mikor keveredtek a fehér fényektől világított játszótér mellé, ahova kis domboldal vezetett lefelé, mintha amolyan völgyben helyezkedett volna el – kissé rejtve, kissé biztonságot adva, kissé titkosan, de mindenképp elzárva ezzel a külvilág rohanásától.

– Hyung, lemegyünk? – biccentett a fiatalabb, arcán fojtottan bujkáló mosollyal.

Yoongi csak megvonta a vállát, de nem ellenkezett, amikor a másik, kezénél továbbra is fogva tartva őt, a gyerekek léptei által koptatott füvön sietősen indult lefelé. Körbepillantva bizonyossá válhattak, hogy az idő vasfoga a fából készült játékokat sem kímélte: a csúszdák létrájának egy-egy foka eltörött, némely hinták kötele a sok használattól leszakadt, a valamikor gyorsan forgó körhinta pedig olajozás hiányában csak csikorogva, nagy erőfeszítések árán volt mozgásba hozható, az eredetileg nagy területű homokozó jó részét pedig fű nőtte be. Egy félreesőbb helyen azonban állt két hinta, egy akác lombjának takarásában. A fiatalabb úti célul ezeket tűzte ki magának.

– Segítsek felülni, vagy eléred egyedül is? – kérdezte a szőkét viccelődve, miközben ő maga helyet foglalt az egyiken.

– Roppant vicces – forgatta meg szemeit az idősebb, közben a második szót tehetetlenül elkuncogva.

– Milyen dalt írtok? Kész van az alap? – érdeklődött, enyhén ringatva magát.

– Van egy elég biztos demo verziónk, de tudod, milyen ez. Majd a szöveggel együtt változik – bólintott válaszképp. – Gondolom, emlékszel a „Labirintus" projektcímmel futó epilógus zenére – a fiatalabb hangtalanul helyeselt. – Na, azt igyekszünk helyre rakni. Szorít az idő, és múltkor te is azt mondtad, volna ötleted a szöveghez, úgyhogy jól jönne, ha beszállnál, a koncepcióval úgyis tisztában vagy – pillantott jelentőségteljesen Hoseokra.

– Mikor hallhatom a demot?

– Most? – nyúlt zsebének mélyére, hogy telefonját elővéve lejátssza a nyers hanganyagot.

Ahogy felcsendült az első, zongorával kevert ütem, a fiatalabb hátán idegen érzetű hideg futott végig. Figyelte, ahogyan a dallam lassan felépül, pillanatról pillanatra válik erősebbé, akár a kisgyerek, aki kész elengedni édesanyja kezét, hogy magától induljon útnak. Majd a remegő lépések egyre biztosabbak lesznek, ahogy a zene is a csúcspontjához érkezik. A hinta közöttük húzódó oszlopán kopogta a ritmust ujjaival, szemeit becsukva adta át magát élete legnagyobb szerelmének: a zenének.

Az utolsó, elnyújtott másodpercek végén megszorította a lécet, ám kézfejére a másik tenyere simult óvatosan.

– Mit gondolsz? – kérdezte Yoongi, alsó ajkát beharapva, szemöldökét felvonva.

– N-nem is tudok mit mondani – ejtette ki szavait halkan, a zene, és az övéjéhez érő bőrfelület hatására. – El tudnád indítani újra? – válaszként csak egy bólintást kapott, az idősebbik keze pedig lassan szabadon engedte őt. Hoseok ezt kihasználva, hintájának kötelébe kapaszkodott, majd lába és felsőteste összehangolt mozgása segítségével kezdte hajtani magát, egyre jobban kilengve.

– Hé! – nevetett fel a szőke hajú, amikor meglátta, mit csinál barátja. – Hobi, ez nem ér, így előnyöd van az el sem kezdődött ki-megy-magasabbra-versenyben! – ejtette a végtelenített lejátszásra kapcsolt dallamoktól hangos telefont maguk közé a fűbe, majd minden erejét bevetve igyekezett utolérni a levegőbe repülő, fekete tincsek tulajdonosát, akinek eszében sem volt lassítani a tempón; kérdés nélkül szállt be a játékba.

A hinták kilengése egyik végponttól a másikig pontosan három ütemnyi időbe került, miközben mindketten hatalmas vigyorral igyekezték túlszárnyalni a másikat, ám egy bizonyos szint után ez lehetetlenséggé vált. Gondolataik levegővé válva távoztak a hevesen kilélegzett szén-dioxiddal együtt, minden értelmét vesztette egy kósza másodpercre, hogy a következőben új jelentést nyerhessen magának; ezt minden előrelendülés után megismételve. Hoseok elméjének mélyén rímelő szótagok tevődtek össze, virágszirmokból rózsabimbót formázva, majd csokorrá tevődve, várva, hogy felszínre törhessenek, ha rögzítésükre megfelelő helyzetbe kerül tulajdonosuk.

Ők ketten azonban akkor nem voltak sztárok, zeneszerzők, szövegírók, producerek vagy előadók, nem érdekelte őket, mi lesz, ha reggel felkelnek, miként fognak emlékezni az éjszakára, változtat-e magukon vagy a kapcsolatukon az együtt eltöltött idő – ők csak szívük mélyéről nevettek és szerettek, akár a kisgyerekek, akik örök fiatalságba ragadtak azokban a pillanatokban.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

jeunes à jamais: örök fiatal