Izgatottságomat leplezni sem próbálva, sietős léptekkel haladnék a csomagom jobbomban szorongatva, ha az előttem húzódó emberoszlop engedné azt, de ehelyett lassú, kínzóan minimális a percenként megtett métereim száma. Idegesen bámészkodom, szemügyre veszem az előttem totyogó nőbe csimpaszkodó kislányt, akinek hátán Peppa malacos hátizsák függ – utálom a Peppa malacot –, majd tovább halad tekintetem, előttük egy idősödő úr húzza bőröndjét. A lábam elé pillantok, a csempézett padlóra, ahol azonnal kiszúrom a rossz sorrendben lehelyezett, fehéren és szürkén váltakozó kerámialapokat, de nem is törődöm a hibával sokáig, mert csak tovább fokozná idegességem. Egy hosszabb momentumra inkább lehunyom éjfekete szemeim, megforgatom a valamikor erősen eperízű rágót fogaim közt, és igyekszem nem felhúzni magam minden apróságon.

Fogalmam sincs, mióta súrolja talpam a szilárd talajt, valószínűleg csak percek, közben mégis mintha már órák óta landolt volna a gépem. Alig tudtam kivárni, hogy végre megérkezzek, erre a reptéren máris hatalmas tömegbe keveredtem – nem mintha ez meglepő volna, és nem mintha ezen nem akadnék ki minden egyes alkalommal, amikor megtörténik.

Gondolataim tovább kalandoznak, szerelmem képe jelenik meg előttem, meg a hosszú hónapok alatt igencsak elhalványult érzés, ahogy megölel engem. Még inkább türelmetlenné válok, egyre csak sürgetném a lassan haladó tömeget magam előtt, vágyom ajka puhaságára, fekete hajának illatára, ujjainak érintésére, mindent átható szeretetére és szerelmére, a közelségére. Aztán eszembe ötlik az indulásom előtt nem sokkal lejátszódó chat-beszélgetésünk, a veszekedés, valami témátlan és jelentéktelen összekapás, aminek semmi jelentősége, izgalmamat mégis pillanatok alatt veszi át a félelmem, meg a kétségbeesés, hogy mi van, ha nem jött ki elém, és nem vár ott, a megérkezésem helyéül szolgáló B terminál főbejáratától számolt harmadik oszlop műanyag székei előtt állva – mert még véletlenül sem ül le soha. Hogy mi van, ha látni sem akar, én meg hiába töltöttem évszázad hosszúságúnak tetsző hatszázharminc percet a levegőben, és első dolgomnak Koreában annak kell lennie, hogy jegyet foglalok a legközelebbi járatra, ami visszavisz Ausztráliába. Hogy mi van, ha már nem szeret, ha rájött hogy nem én vagyok, aki neki kell, hogy jobbat érdemel nálam; nálam, aki – végtelen soknak tűnő – 8311 kilométerre van tőle az év háromszázhatvanöt napjából kétszázkilencvennyolcon. Hogy tulajdonképpen nem békültünk ki hivatalosan, csak írtam neki, hogy mennem kell, ha nem akarom lekésni a gépem, de nem tudtam megvárni válaszát időm szűkében. Hogy mi van, ha nem érezhetem többet körém fonódó karjai ölelését, ajkai puhaságát, fekete hajának illatát, ujjainak érintését, mindent átható – és végtelen széles óceánokon is keresztülhasító – szeretetét és szerelmét, a közelségét. Ha nem hallom többet édes nevetését, meg a szívemnek legkedvesebb dallamként szolgáló hangját, ahogy egy mérhetetlenül unalmas történéssort ecsetel nekem lelkesen.

Mire feleszmélek, feloszlik az előttem húzódó sor, ritkul a tömeg, én meg remegő, mégis sietős léptekkel indulok a bejárat irányába, kerülgetem a turistákat, számolom az oszlopokat visszafelé, erről az oldalról a hatodik az az oszlop. Félve keresem a sok ismeretlen arc között a számomra egyetlen kedves pillantást, újra ellepik agyamat korábbi aggodalmaim, főleg, amikor bármennyire koncentrálok, nem tudom kiszúrni a fiút aki miatt hatszázharminc percet ültem a levegőben. Már majdnem pánikolnék, zsebem mélyére nyúlok, hogy esetleg rácsörögjek, aztán elvetem az ötletet – elvégre, ha nem jött el, az azért van, mert nem akar velem találkozni.

Megugrok, ahogy hátulról valaki lekapja fejemről a sötét baseball-sapkát, vöröses tincseim ezzel szabadon ficánkolnak, de ez nem különösebben érdekel, hirtelen fordulok meg tengelyem körül, hogy megnézzem, mégis ki űz velem ilyen hihetetlenül gyerekes tréfát, de meglepődöttségem egyre nő, ahogyan hirtelen fekete pulcsiba bújtatott karok ölelésében találom magam. A sokktól azt is elfelejtem, hol vagyok, a sporttáska esetlenül zuhan a csempére, tompát puffan leérkezve, de engem már ez egyáltalán nem zseníroz. Azonnal tudatosul bennem, ki a végtagok tulajdonosa, gondolkodás nélkül bújok közelebb, a közelnél is közelebb, hogy egyetlen köbcenti levegő se szorulhasson felsőtestünk közé, hiszen annak milliárdszorosa választott el minket százhuszonhárom napra.

- Istenem, Lix, azt hittem, soha nem telik le ez a százhuszonhárom nap, tizenegy óra és harminchét perc – suttogja. Először viccesnek találom kijelentését, majdnem fel is kuncogok, aztán felfogom szavai súlyát, ekkor meg már inkább csak sírni van kedvem.

- Istenem, Binnie, azt hittem, már el sem jöttél – válaszolok neki hasonló stílusban, mire hitetlenkedve tol el magától. Máris érzem hiányának kínzó fájdalmát.

- Ugyan, Lee Felix, szerinted képes lennék erre? – kérdezi halvány mosolyt villantva, de figyelmem nem tudják elkerülni szemeit elhomályosító könnycseppjei.

- Nem tudom, de... – ismét hozzám hajol, majd a lehető legegyszerűbb módon tudatva velem, hogy nem várt választ költőinek szánt kérdésére, hajamba túr, ajkait enyémre illeszti, így belém fojtva a szót.

Nem sokat teketóriázik egyikünk sem, a számtalan alkalom hozzásegített, hogy egyáltalán ne érdekeljen minket, miképpen néznek ránk a mellettünk elhaladók. Szánkat tökéletes összhangban mozdítjuk, a hasamban éledő bizsergés pedig nem szűnik, konstans tudatja velem, hogy bár 8311 kilométerre vagyok a fizikailag is annak nevezett otthonomtól, valójában most értem igazán haza.

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

avion (fn.): repülő