Végignézem, ahogyan a mindent elnyelő feketeség helyét percről percre, pillanatról pillanatra veszi át a megváltó világosság. Az ég alja halványsárga, erőtlen szürkeségbe torkollik felfelé haladva, a szemben lévő, magast karcoló fenyő sötét sziluettje tölti ki látóterem középső részét. Ébredező madárcsiripelés üti meg a fülem, ezt azonban többnyire mégis elnyomja az ismétlésre állított zene, aminek minden akkordja rád emlékeztet - az áthidalhatatlan távolságra, a maró hiányra, az ölelésedre, a búcsú pillanatára, arra, hogy te is ezen világosodó ég alatt pihensz épp. Akaratomon kívül homályosodik el látásom, egy kósza könnycsepp csordogál le arcomon, forrása a bal szemem sarka; pontosan ugyanúgy, mint amikor először magamhoz szorítottalak.
Végtelen, mínusz egy nap - ezzel áltatom magam, hiszen látni foglak még, ez nem is kérdés, de sorsunkon kívül senki más nem tudja az addig leeső esőcseppek számát, az addig meghallgatott dallamok mennyiségét, az addig elejtett könnyfolyamok millióit, az addig szépen megfogalmazott és leírt, igaz szavak százát, az addig megtett kilométerek ezreit, az addig telefonálással töltött órákat, az addigi közös álmodás és vágyakozás erejét; és az addig napfelkeltébe torkolló, ébrentöltött éjjelek sokaságát.
Arcon csap a szúnyoghálón beáramló, fagyosnak ható hajnali levegő, libabőr fut át egész testemen, feleszmélve pillantok újra a lassan már narancsba boruló mennyboltra. Nem vagy itt, bármennyire szeretném, bármennyire szeretnéd, hogy ez ne így legyen. De vajon a következő, ablakpárkányból végigkísért pirkadat majd közelebb visz hozzád?

｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ*｡ ｡*ﾟ

aube (fn.): hajnal