Tiznegy óra lett, a tücskök pedig mind egyszerre hallgatnak el. Helyüket, mintha csak műszakváltás következne, egy magányosan vijjogó bagoly veszi át.

A város soha nem szűnő morajlása azért ígyis beszűrődik a nyitott ablakokon. Néha kivehető egy hetedikre is felhallatszó beszélgetésfoszlány, egy elhúzó motor, a nem túl távoli vasút zörgése, vagy egy messze tartó mentő szirénája. Olykor egy-egy autó reflektora fest gyorsan mozgó fénysávokat a plafonra. Ezenkívül csak a hold sápadt fénye, meg a közvilágítás narancssárgája rajzolja ki tested formáját mellettem.

Ujjaid az én kezemen pihennek szelíden, úgy alszol el lassan. Eleinte még néha megrezzensz, megszorítod hüvelykujjam, de ahogy légzésed egyenletesedik, úgy ritkul mocorgásod is. Békés alvó vagy, ezt rég tudom rólad, de újra meglep az elfeledett tény, hogy mennyire megnyugtató is a szuszogásod hangja. Mielőtt ágyba kerültünk, még esélyét sem láttam, hogy én ilyen korán álomba merüljek, de veled magam mellett ez mindig könnyebb, mint amennyire gondolom. Szemhéjaim nehezednek már attól, ahogy kisimult, szokásosnál is szebb vonásaid nézem a sötéthez hozzászokott szemeimmel.

Szobám egészen megtelik veled, az illatoddal, tested melegével, mocorgásod apró hangjaival, mély, egyenletes légzéseddel. Ha nagyon figyelek, létezésed szinte elnyomja a város zaját.

Óvatosan cirógatom ujjammal a kézfejed, tudom, ébren utálod, ha ezt csinálom, de most alszol, kihasználom hát a helyzetem. Viccesen kicsinek és törékenynek hatok melletted, mégis olyan vigyázva simogatom a bőröd, mintha egyetlen érintésemtől megrepednél. Vagy kipukkannál mint egy szappanbuborék, és eltűnnél mellőlem, mintha soha nem is lettél volna. Talán ettől félek jobban.

Egy váratlan pillanatban fordulsz oldaladról a hátadra, ezzel a mozdulattal pedig ujjaid is kicsúsznak az enyémek közül. Bal oldaladon szuszogsz tovább békésen.