A hajnali köd leereszkedett a tájra és nem akart szétoszlani. Alig láttunk az orrunkig ebben a tömény tejfölös valamiben. Edwinnel már azt számoltuk, hogy melyikünk ment neki többször, vagy bukott fel valamiben a fedélzeten. Ignis és Dryl csendesen tevékenykedett az árbócok tetején, próbálva feloszlatni a ködöt, de nem jött össze nekik sem. Drildrydil ezen a vidéken nem parancsolt a szeleknek. Szorosabbra húztam egy kötelet, amikor a hajó orra felől égtelen robaj hangzott fel. Mellettem az árbóc tövében Tog elfojtott magában egy mosolyt.

– Vödör! – hangzott fel Edwin kiabálása, majd újabb sor motoszkálás követte, amikor minden bizonnyal helyére tette a vödört. – Tizenkettő!

– Ha jól hallom, vesztésre állsz... – szólt halk, mégis pimasz hangon. Elmosolyodtam és közelebb léptem hozzá, ne csak az eltűnő alakjának körvonalát lássam a földön gubbasztani. Sápadt volt, kimerült, a szemei még vörösek a sírástól. Keserűség költözött a szívembe, felrémlett egy-két olyan emlék, amikor hasonlóan összetört állapotban láttam őt.

– Hagyod őt nyerni? – kérdezte, miközben felnézett rám. Edwin nyerjen? És méghozzá hagyni is mindezt? Pft. Grimaszolva prüszköltem egyet, ezen kuncogott egy jót. Hova nem gondolsz?

– Te Edwin! – kurjantottam át a túloldalra.

– Mi van?

– Ha valamelyikünk átesik a korláton, és a vízbe pottyan, akkor azt kikiáltjuk nyertesnek?

Kérdésemre csend volt a válasz, hosszas csend. Tog próbált nem túl hangosan kuncogni, nehogy a vörös meghallja a hajóorrban mindezt. Én fülig érő vigyorral vártam a választ, amit úgy tűnik, igencsak meg kellett fontolni.

– Igen! – vágta rá végül teli torokból kiáltva, majd valami hatalmasat csobbant. Elég nagyot, hogy valaki úgy higgye, drága barátom fejest ugrott a vízbe, de mégsem elég nagyot ahhoz, hogy én is elhiggyem neki ezt a tréfát.

– Mégis mit dobhatott be a vízbe? – gondolkoztam el hangosan. A mélyből valami furcsa hang tört fel, morajlott, de nem volt fenyegető, sokkal inkább...

– Hm, azt hittem az öreglány már rég megpusztult... – szólt Tog morfondírozó hangja, majd felnézett rám. – Lakik a környéken egy randa nagy zadanke, amolyan polip-féle lény. Lehet, hogy Edwin a moslékot dobta ki.

– Elég boldognak tűnt a hagja – biccentettem egyetértően. Arrébb húzódtam, hogy egy másik kötelet is ellenőrízzek, ami innen nézve egy kicsit lazának tűnt. Leoldottam a csomót, majd szorosabbra húztam a kötelet, a magasban meglibbent a fővitorla vászna, belekapott a szél.

– Nem értetted őt, igaz? – fordult felém ismét, amire bólintottam. Remélem látta, hogy bólintottam. – Abból a nyelvből, amit apád ágán örököltél... mennyit értesz?

– Keveset – feleltem egyszerűen. Ez volt az igazság. Szavakat megértettem, a hangsúlyokat felismertem, de magát a nyelvet ritkán értettem meg. A fülem hamar megszokta, de a szavak értelmezésével meggyűlt a bajom. A sárkányok nyelvével nem volt bajom, azt jobban megjegyeztem ezek szerint gyerekkoromban, habár szerintem azt sem beszélem folyékonyan. Vajon van akcentusom?

– Furcsa dolgokon töröd a fejed, kölyök... – kuncogott magában, majd egy mély sóhaj közepette feltolta magát a földről. Oh, igen... te olvasol a gondolataimban. De mégis hogyan? Miért?

– Öregebb vagyok, mint ez a nyavalyás bolygó, a gondolatolvasás a legkevesebb, amire képes vagyok... vagy legalább is... voltam, egykoron – szólt ezúttal halkan, majd beletúrt ébenfekete hajába és összekötötte egy laza copfba.

– Ezt nem is mesélted – pislogtam nagyokat a kijelentés hallatán. Idősebb, mint a bolygónk. Jesszus, Tog... mégis milyen öreg vagy te. – Jól tartod magad – tettem hozzá, de ezúttal gúnyosan nevetett ezen.

– Láttál volna fénykoromban, az öcsédhez hasonló mitugrászok az árnyékomtól is halálra rémültek egykoron – sóhajtott ismét, majd valami zölden felszikrázott a tenyerében. Egy laza kézintés volt csupán, amit csinált, mégis ez a hatalmasnak köd egy varázsütésére szertefoszlott és zöldes árnyalatú csillagpor képében pergett bele a sötétlő tenger hullámaiba. Meglepetten néztem körbe, mi a fene? Tog csupán vállat vont, leporolta kabátja ujját, mintha semmiség lett volna az egész.

– Egy szívemhez közel álló személy sokszor mondta, hogy jóval többre vagyok képes, mint azt bárki is gondolná... beleértve magamat is – tette hozzá egy halovány mosoly közepette, majd tekintetét felvezette a hajnali fényekben tündöklő égboltra. Rózsaszín és arany borította be az eget, messze a magasban felhők úsztak. – Én sosem tartottam magam nagyra, annak ellenére, hogy hadvezér voltam.

– Jól selytem, hogy visszatért egy-két emléked? – kérdeztem tőle óvatosan ezúttal, amire aprót bólintott, majd zsebre vágta kezeit és elsétált a kormány irányába, ahol Burney örömtáncot járt amiatt, hogy végre eloszlott a köd. Hjaj de szívesen mentem volna utána. Faggatni őt. Kérlelni, hogy meséljen. De jobb ez így. Nem szabad erőltetni a dolgot nála, mert abból csak baj lesz. Nem szeretném, ha ismét összeomlana. Nem tudnám elviselni, ha úgy kellene ismét látnom.

~*~

Lenyűgöző látványt nyújtott a Zsiványok szigete. Hatalmas hegyek ölelték körbe az öblöt, ahova befutott az Anyós. Minden zöldellt, elburjánzott, szabad volt. Szép látvány volt, ahogyan a megannyi sirály villyogva körözött a vitorlás felett. Mintha vendégek lennénk, akikhez hasonlót régen nem láttak már errefelé. Toggal a hajóorr korlátjánál könyököltünk, míg Edwin már azon ábrándozott, hogy milyen jó lesz ismét, ha szilárd talajt fog majd a lába. Az árbóc közelében maradt, miután a fent gubbasztó két kalóz hangos ordítással jelezte, hogy vannak roncsok egy-egy dokknál, amiket érdemes lenne elkerülni. Való igaz, amilyen szép volt a természeti képe ennek a szigetnek, olyan lepusztult volt a kikötő és a mögötte elhúzódó városka képe. A cölöpök elrohadtak, a padlózat sok helyen beszakadt, a házak romosak voltak, beszakadt tetejükön keresztül növények törtek fel. Az öböl bejáratától nem messze egy vitorlás árbóckosara kandikált ki a vízből, rajta szakadt zászló. Talán egy kalózhajó volt.

A legnyomasztóbb mégis az volt, hogy Burney nem énekelt többé. Mintha eltört volna benne valami. A meséi alapján itt valamikor nyüzsgő élet volt. Csatahajók, fregattok horgonyoztak végig a kikötőben, és állandóan víg zene szólt a kocsmákban.

– Hát itt nem fogunk ételt venni – horkantott fel Tog fintorogva. Való igaz, itt esélytelen friss vizet és ételt szerezni, hacsaknem lőjjük le azokat a dagadt sirályokat. Sült sirály... nem is rossz ötlet.

– Horgonyt leengedni! – adta ki a parancsot Burney rekedt hangon. Irány dolgozni... Egy sóhaj közepette sétáltam vissza a csörlőhöz. Ráköptem tenyeremre és összedörzsöltem kezeim, mindezen Edwin jót mosolygott, miközben az egyik vizes hordóra könyökölt.

– Ne szórakozz, kölyök, oda köhintesz ennek a szerkezetnek, és a horgony magától kienged – nevetett magában Tog is jóízűen. A hajó lassan befutott az egyik dokkhoz. Kisujjal? Ugyan kérlek. Lazán nekitámaszkodtam a vízszintesen elhelyezett kerék szerű szerkezet egyik rúdjának, amivel a csörlőt lehetett üzemeltetni. De a súyom sajnos nem volt elég ennek, így arrébb léptem és meglöktem a szerkezetet, ami ezúttal magától kezdett el pörögni. A láncok hangos csörgés közepette hullottak alá a mélybe, majd a horgony hatalmasat csobbant.

– Mehet le a lépcső! – szólt ismét élesen a hangja. Erre már végre Edwin és Tog is megmozdult, ketten kapták fel a széles faszerkezetet, amit leeresztettek a nyekergő dokkig.

– Nem kötjük ki a hajót, fiúk. Jobban meghúznánk a kötelet és máris összedőlne a szerkezet – kiáltott fel Ignisék felé ezúttal. Kuzinom aprót bólintott odafent, majd Dryllel együtt lerepültek a magasból egészen a szárazföldre.

– Megkeressük a kicsikém, és megyünk tovább – biccentett magában Burney, habár nagy eséllyel az ugyancsak fancsali pofát vágó Ignisnek címezte a szavakat. Edwin eközben szinte már szaladva roncsolt le a recsegő lépcsőn, míg mi Toggal próbáltunk nem nevetni a vörös lelkesedésén.

– Szárazföld, szárazföld... – dúdolta magában Edwin, majd az utolsó lépcsőfoknál úgy ugrott le, hogy két sarkát összerúgta a levegőben, mielőtt földet ért volna. Ezt már nem tudtuk megállni nevetés nélkül. Hjaj, te bolond... Eközben Burney a szájába vette két ujját és akkorát füttyentett, hogy olyat szerintem kevesen tudnak produkálni. Az egész öböl tőle visszhangzott és szegény Edwin is majdnem beesett a vízbe, akkorát ugrott ijedtében.

– Adodelia! – üvöltött az öreg kalóz. Messzire vízhangzott a hangja, amiben aggodalom bújt meg. Remélem itt van az a lány, akit keres. Tog halkan felsóhajtott, amikor leértünk a lépcsőn és talpunk alatt recsegni kezdett a szerkezet.

– Papus! – hangzott fel egy távoli, vékony női hang. Örömmel és reménnyel teli csengése volt. Mintha csoda történt volna, amiről legvadabb álmában sem hitte, hogy valaha is megtörténik majd vele. Burney megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a szárazföld fele indult, mi hárman követtük. Dryl grimaszolva nézett körbe, miközben kezeit összefonta a mellkasa előtt.

– Nem akartam volna ezt a helyet ilyen állapotban látni – sóhajtott fel szomorúan, miközben valami fadarabot berúgott a vízbe, ezzel megijesztve egy-két rákocskát, akik egy cölöpön tanyáztak a temérdek kagyló között. – De nem tarthat minden örökké, igaz? Csak mi vagyunk ilyen szerencsétlen balfékek, akiket azzal büntetnek, hogy meg kell élniük azt, hogy minden elmúlik körülöttük.

– Hány éves vagy kislány? – vonta fel a szemöldökét Tog kíváncsian, mégis... mintha lett volna valami gúny a hangjában. Mondjuk... igaza van, ő idősebb mindenkinél. Talán még a csillagoknál is idősebb.

"Azoknál nem vagyok idősebb..." szólt lágyan, miközben még mindig Drylt figyelte, aki unottan vállat vont.

– Ki számolja azt? – kérdezett vissza, majd arrébb sétált.

Szegény, biztos, hogy rosszul esett neki, hogy a sziget ilyen állapotban van. Vajon én hogy reagálnék arra, ha a Félvér Tábor felett elmúlnának az évek? Vajon Kheiron mióta üzemelteti? Meddig fog még fennállni a hely? Amíg az Olimposz áll, addig a Tábor is létezni fog? Minden bizonnyal így lesz. Talán egyszer még visszamegyek... de talán ez mégsem olyan jó ötlet.

A távolból futó léptek zaja hangzott fel, amire felkaptam a fejem. A romos városka egyik lezüllött utcáján egy fiatal lány jelent meg. Vékony volt, talán túlságosan is vékony, még Drylnél is vékonyabb. Mélytengerkék ruhája kissé szakadt és koszos volt, korallszín haja lobogott a szélben. Piros pozsgás arcán patakokban folytak alá könnyei, pisze orrát egy hirtelen mozdulattal letörölte kézfejével, egy pillanatra meg nem állítva futó lépteinek iramát. Nagy türkizkék szemei voltak, amiket most könny áztatott. Burney szélesre tárta kezeit, úgy fogadta a lányt, aki szinte eltörpült a behemót mellett. Akaratlanul is elmosolyodtam. Olyan jó volt látni, ahogyan ezek ketten ismét egymásra találtak. A megtermett kalóz is olyan lágyan ölelte a lányt, hogy meglepetten pislognom kellett egy sort.

– Annyira hiányoztál – szipogott halkan a lány, majd vonakodva elengedte a könnyeit nyeldeső öreget, aki lehajolt hozzá, hogy kaphasson arcára egy apró puszit.

– Te is hiányoztál nekem, kicsim. Na nézd... – kuncogott fel és ujjával kitörölt szeméből egy könnyet. Az én szemem is könnyek szúrták a jelenet miatt, a torkomat fojtogatta az érzés. Eszembe jutott a drága aranyhajú lány, akinek a szívem adtam és mégis én törtem össze az övét. Burney szipogva mosolygott. – Valami bele ment a szemembe.

– Azt hittem már, sosem jössz – sóhajtott fel a lány szomorúan, majd gyanakvóan végig nézett rajtunk, kék szemei villantak egyet, amikor Ignisre pillantott. Nem tetszett ez a nézés, közelebb akartam lépni kuzinomhoz, de azonnal felém pillantott a szeme sarkából és aprót intett kezével, hogy maradjak.

– James – szisszent fel a lány dühösen. A pillantása szinte már fel akarta nyársalni a kuzinom. Mit is mondott Ignis? Azért dühös rá ez a lány, mert sosem jöttek össze?

– Örülök, hogy jól vagy ennyi év után is, Delia – felelte lágyan, de az alacsony lányka arca kivörösödött, nagy eséllyel a haragtól.

– Ne mondd nekem, hogy örülsz! Soha a büdös életben nem érdekeltelek téged! Szóval ne akarj nekem kedveskedni, ha utána meg annyira sem méltatsz, hogy rám nézz. Megértetted?! – csattant fel, döbbenten pislogtunk mindannyian, amikor a kis vékony lányból mindez az agresszió kitört. De talán Ignis volt leginkább meglepődve, az őszinte értetlenség áradt a tekintetéből, amin Dryl jót nevetett magában. Valljuk be, Ignis nem értett a nők nyelvén.

– Jól van ,kicsim, csak nyugalom – simogatta őt meg a fején Burney, majd kérdőn Ignishez fordult, míg Edwin vidáman mellém sasszézott. Feléje pillantottam, de ő csak vigyorgott, amiért szárazföldön voltunk. Istenek... Egy szemforgatással feleltem a vigyorára.

– Mit is mondtál hova akarsz menni?

– Ren szeretne beszélni a Hullámtörővel – sóhajtott fel mire az öreg és a lány is teljesen kiakadt.

– Nagyon nem jó ötlet, fiam – rázta meg a fejét bőszen.

– Nincs más választásunk, ha félsz... akkor keresek mást, aki elvisz hozzá – vágta rá Ignis habozás nélkül. Egyébként miért is hajóval közlekedünk?

"Mert a Vadászok bemérnének titeket, azért" mordult fel dorgálóan Tog hangja a fejemben. Oké. Ez valóban elég indok.

– Eeeeej, ne mondj ilyet – húzta el a száját sértődötten Burney. – Elviszlek én oda titeket, fiam, de nem tudom garantálni az épségedet.

– Nem fogja bántani – legyintett a lány, amire Ignis gúnyosan mosolygott, míg Dryl hangos igencsak szarkasztikus nevetésben tört ki, a lány megvetően végig mérte őket. – Én is eltörném pár csontod, de nem nyírnálak ki. Sophyl kedvel téged, ezért vagy még életben.

– Hát persze. Csak úgy áradt belőle a szeretet, amikor ketté hasította a hajómat és a hátam – szisszent fel dühösen. Ebben igazat kell adnom neki, Edwin is egyetértően bólintott. – Ha nincs más elintézni valónk, akkor induljunk. Semmi kedvem, hogy kifussunk az időből.

– Ebben egyetértünk – bicentettem feléj egyetértően, majd a kalózhoz fordultam. – Induljunk Burney.

– Akkor horgonyt fel, fiatalok – húzta ki magát az öreg.

– Én még maradnék egy kicsit – szólt Edwin vonakodva. – Élvezni pár órácskát, hogy nem mozog a talaj a talpam alatt.

– A Hullámtörő fészke itt van hat napra a szomszédban. Ha jó szelünk lesz, talán öt nap is elég – felelte Burney sokatmondó biccentés kíséretében, amire Dryl szemei felcsillantak. Edwin látványosan fintorgott. Hjaj ne vágj ilyen fejet.

– Az öreglányon múlik, elbírja-e ha besegítek.

– Nem lesz gond, Edwin – veregettem őt hátba biztatóan, erre grimaszolt. Aztán végül mégis beletörődött a dologba egy sóhaj közepette.

– Rendben. Menjünk.