Mire visszajutottam a többiekhez, addigra már késő volt. Fogalmam sincs, mennyi időre tűnhettem el, de sajnos már senki sem volt jó kedélyállapotban. Hála Wradlack útbaigazításának, sikerült megtalálnom a többieket egy északi partszakasz kopár szirtjén. Hála az égnek volt annyi eszem, hogy távolabbi helyre érkezzek és ne közvetlen mellettük lépjek ki az árnyakból. Ignis, akár egy lávafolyam úgy fortyogott magában, mindeközben úgy tűnt, hogy Edwin és Diablo inkább aggódott minthogy mérges lenne. Dryl pedig egyszerűen csak élvezte, hogy az unokaöcsém bosszankodik. Mindennek elmondott, de leginkább azért szidott, amiért így bántam Megarával. Lehet, hogy durva voltam, de te nem ismered őt Ignis, az a lány nem fél semmitől és senkitől. Nem keverhetem bele egy háborúba. Ajkaim halk sóhaj hagyta el, de érdekes mód Ignis nem figyelt fel erre, tíz méterre állhattam tőlük. A szirt felől fújt a szél, erős, hideg, tengeri áramlat volt, ami összekócolta a hajam. Diablo azonnal felkapta a fejét egyenesen abba az az irányba, ahol álltam. Mindig is jó volt a hallása.

– Arenisz! – kapott hirtelen levegő után.

Ignis szemei felizzottak míg Edwin megkönnyebbülten felsóhajtott magában. Mire kettőt pisloghattam Diablo alakja szertefoszlott és előttem öltött újra alakot. Akaratlanul is összerándult a gyomrom mikor szembe kellett néznem az aggodalommal teli pillantásával. Mohazöld szemei ide-oda cikáztak, de egy hosszabb pillanatig úgy tűnt, mintha torkán akadtak volna a szavak.

– Azt hittem hamarabb jössz, aggódtam – szólt végül halkan.

Nagy kő esett le a szívemről. Nem akart faggatni. Talán megérezte, hogy nem szabad beszélnem, de igazán fogalmam sincs, hogy miért nem kérdezett. Úgy tűnt, mint, aki kérdésekkel akarna bombázni, de mégsem mer szólni.

– Jól vagyok – mosolyogtam rá. – Egy kicsit zúg a fejem, de nincs miért aggódnod.

– Ren! – mordult fel kuzinom. Nem tűröm ezt a hangszínt. Dühösen fordultam feléje, amivel azt értem el, hogy vörös szemei fellángoljanak. Nagyon nincs kedvem ahhoz, hogy kioktass! – Eszednél vagy?

– Ezt a kérdést mégis mire véljem? – vágtam vissza élesen. Sikerült meglepni, szemei kikerekedtek majd felháborodottan csípőre tette kezeit.

– Szóval még te vagy megsértődve, amiért kérdőre vonlak? – kérdezett vissza sértődötten. Diablo fintorogva a szemet forgatta míg én elindultam kuzinom irányába. – Hova a fészkes fenébe tűntél el? És egyáltalán, hogy a Tartaroszba gondolhattad, hogy így bánsz azzal a szerencsétlen lánnyal?!

– Nem ismered őt. És nem tartozik rád, hogy hova mentem.

– Hoppá – pislogott nagyokat Dryl.

– Jobban tennéd, ha visszavennél a stílusodból – szólt közbe Edwin, de a szavakat a mellette álló kuzinomnak címezte és nem nekem. Meglepett mindez, de igazából lehetett rá számítani hogyha van alkalma, akkor Ignist fogja céltáblaként használni.

– Te, ebbe most ne szólj bele! – mordult rá a vörösre, aki emelt fővel sarkon fordult és Diablohoz ment, hogy távolabbról figyelje a dolgokat. Dryl sietve követte.

– Van fogalmad arról, hogy min megy keresztül most az a lány?! – fordult vissza hozzám Ignis. Reszketeg levegőt vettem majd lassan fújtam ki. Nincs kedvem ehhez az egészhez.

– Igen, tudom – sziszegtem neki.

Tudom, hogy sír, hogy dühös, nem csak rám, de saját magára is, amiért nem tudott többet tenni. Tudom, hogy a szíve szakad meg és tudom, nagyon nehéz munka árán fogják csak tudni a testvéri visszahozni a szakadékból, amibe ismét miattam esett bele. Tudom.... tudom, hogy magát okolja mindenért, azért is, ami igazán nem az ő hibája volt.

– Nem ismered őt, Ignis – ingattam meg a fejem mire felmordult és dühében összefonta a kezeit. Remegett, az izmai görcsben álltak a haragtól miközben erei vörösen pulzáltak a bőre alatt és karmai mélyen a felkarjába vágtak.

– Ha legalább őszinte lettél volna – szisszent fel ismét. Szemeim felvillantak, de a karjaimat égető bilincsek nem engedtek nagyobb mozgásteret az érzelmeimnek.

– Az voltam, és nem akarok többet beszélni erről – feleltem nyersen majd visszamentem a többiekhez, ahol Edwin halkan, szinte már suttogva beszélt a barátommal.

– Akkor szenvedj, ha erre vágysz... – mordult fel mögöttem Ignis, de igazán nem figyeltem már arra, amit mondani akart. Mély sóhaj hagyta el az ajkaim mikor Edwin mellé léptem. Nem akarok vele veszekedni, tudom, hogy segíteni akarna a helyzete, de ezzel nagyon nem jutunk előre.

– Ne vedd magadra kölyök... – sóhajtott fel Diablo. – Ritka köcsög tud lenni, ha a barátnőd szóba kerül. Itt prédikálna, de fogalma sincs semmiről.

– Csupán jót akarna – húztam el a számat.

– Lemaradtam valamiről? – pislogott kérdőn ránk Edwin.

– Ignis apja sebesített meg – kocogtattam meg a mellkasomon levő heget, erre aprót bólintott. – Ledöfött, Megara ott volt velem, mindketten azt hittük, ott akkor vége van mindennek. Bele sem merek gondolni, hogy min ment keresztül míg fel nem épültem.

– Értem – felelte halkan. Megcsóváltam a fejem, nem akarok erről beszélni többet. A szívem szúrni kezdett és mintha az a seb is felszakadt volna most. – Én megértelek, és seggbe fogom rúgni, ha nem tartja tiszteletben, hogy magányra volt szükséged – tette hozzá morogva.

– Ugyan – kuncogott fel Dryl. – Ne erőltesd meg magad, lesz olyan, aki szívesen seggbe rúgja helyetted is – tette hozzá majd ott hagyott minket. Kérdőn pislogtam utána, ahogyan Ignis fele vette az irányt, aki a szirt szélén állva a tengert és a lemenő nap fényét nézte.

– Legközelebb... azért szólj, mielőtt eltűnsz – suttogta Diablo alig hallhatóan. – Veszélyes az árnyak közt közlekedni.

– Észben tartom majd – biccentettem feléje, amire bólintott, de az aggodalom nem tűnt el a tekintetéből.

"Nem firtatom, ami magánügy" szólalt meg a hangja a fejemben ezúttal. "De.... érzem rajtad apád mágiáját..."

Torkomat éles, szúró érzés töltötte meg aztán valami végig folyt a nyelő csövemen. A gyomrom felfordult a folyadéktól miközben az orromat vér bűze telitette be. Megpróbáltam észrevétlenül legyűrni a rám törő hányingert. Ez ő lesz... talán figyelmeztetésnek szánja ezt most. Egy esélyt adott, nem játszhatom el a bizalmát.

– Minden oké? – fordult felém Edwin ugyan azzal az aggodalommal teli pillantással, amivel Diablo is nézett rám. – Sápadtabb lettél.

– Jól vagyok – mosolyogtam rájuk, de nem hiszem, hogy bármelyiküket is meggyőztem volna.

"Nincs miért aggódnod, apám jó fej volt."

– Wrkadwuhla – mordult fel Diablo majd élesen sarkon fordult és alakja eltűnt az árnyak közt. Ledöbbenve pislogtunk a helyre, ahol az imént még állt. Soha nem hallottam őt még ilyen ocsmány módon káromkodni. Egyáltalán miért értettem meg amit mondott? És hogy merészel ilyen mocsok módon beszélni?!

– Hát ez mi volt? – fordult felém Edwin.

– Nem tudom, de elég cifrán beszélt az is biztos – feleltem meglepetten.

– Értetted, amit mondott?

– Ha azt mondom, hogy ehhez képest Lance virágnyelven beszélt...? – kérdeztem vissza mire Edwin elszörnyedve pislogott vissza rám majd a helyre, ahol Diablonak nyoma veszett.

Mégis hova tűnt el most? Főleg azok után, hogy megmondta nekem, ne tűnjek el szó nélkül. Hol itt az igazság ebben? Lemondóan sóhajtottam és leültem a napszítta fűbe, ezzel kiérdemelve Edwin aggodalmát. Mikor leguggolt mellém, elfordultam tőle. Nem akarom, hogy aggódj. Nincs nagy bajom, esküszöm. Csupán... Nadrágzsebemből elővettem egy zsebkendőt és számra tapasztva felköhögtem a folyadékot, amitől a gyomrom fordult fel minden átokverte alkalommal, amikor vér gyülemlett fel a számban és le kellett nyelnem. Hörgés szakadt fel torkomon a köhögéstől, a mellkasom pedig szörnyen fájni kezdett ettől az egésztől. A véres kendőt összegyűrtem a tenyeremben mielőtt Edwin láthatta volna, remegve lélegeztem fel. Mégis mikor éreztem utoljára magam ennyire gyengének? Ennyire összetörtnek?

– Még mindig azt várod, hogy elhiggyem, nincs semmi bajod? – huppant le mellém Edwin majd felhúzott térdeire rátámasztotta kezeit. – Mi történt? Ennyire megviselt a szakítás? – kérdezte aggódva, amire megcsóváltam a fejem, de ettől csak még jobban felerősödött a hányingerem, amihez már egy nyavalyás fejfájás is társult.

– Nem akarok hazudni – suttogtam neki, amire mélyet sóhajtott majd bólintott.

– Akkor nem kérdezem. De ha bármi baj van, azonnal szólsz. Aggódok Ren, és nem csak én... hanem ők is. Nem akarlak téged is elveszíteni... – tette hozzá olyan halkan, hogy azt hittem csak beképzeltem az egészet.

– Sajnálom... – fordultam vissza hozzá. Sajnálom, hogy aggódnod kell miattam. Arcára féloldalas mosoly kúszott és vállamra tette jobbját majd rászorított, mintha csak vigasztalni akart volna.

– Barátok vagyunk, ez azzal jár, hogy aggódunk a másikért.

"Milyen megható" szólalt meg egy gúnyos hang a fejemben, aminek hála éles fájdalom nyilallt a homlokomba. Mi? Már megint te? "Igen, én" felelte sértetten ezúttal. Mégis mit akarsz? Úgy volt, hogy nem érünk rá beszélgetni, ezért kidobtál a palotából. Most meg ismét zaklatsz.

"Tesztelni akartam valamit. Az előbb nem azért szenvedtél, mert Tog szóba hozta az apádat, és netán tartottam attól, hogy jó szokásodhoz híven eljár a szád." Tog? Milyen Tog? Mégis kiről beszélsz?  Én ezt nem értem.

"Nem is kell még értened" sóhajtott fel ezúttal sokkal lágyabban, mintha megszánta volna a tudatlanságomat. "Aki a mocsárban fürdik... az sokat szenved az élete többi részében. Tudni akartam mennyire van hatással rád, ha azt a nyomorult parazitát megpiszkálom."

– Parazita? – fakadtam ki hangosan, amire Edwin azonnal felém fordult.

– Megint képzelegsz?

A kérdés hallatán valami megroppant bennem.  Magam előtt láttam a fehér szobát, ahol nem volt ablak, sem ajtó... semmi nem volt, csupán az a vakító fény, ami a plafonból érkezett. Remegni kezdtem, mikor ismét érezni véltem a torkomra szoruló nyakörv érintését, hallottam az áram zizegő hangját, éreztem a bőröm alatt végig futó éles ütéseket.

Nem. Nem! Nem akarok képzelegni, soha többet! Ez nem hallucináció! Nem akarok képzelegni! De mi van, ha... Mi van, ha még mindig ott vagyok bent? Nem! Az nem lehet! A vakító fény égette a szemem, a torkomat szorította a nyakörv. Nem! Remegve szorítottam rá koponyámra. Nem! Nekem nincs ekkora fantáziám! Igaznak kell lennie annak, hogy kijutottam onnan! De mi van, ha mégsem? Mi van... ha... ha csak beképzeltem mindent? Képzeltem volna azokat a pofonokat, amiket Ace lekevert, amikor képzelegtem? Ezt is csak képzelem, ami most történik? Csak hallucináció, hogy itt ülünk egy szirten? Nem! Igaznak kell lennie! De ez a szoba túl valósnak tűnik. Túl nagy a csend! Nem! Nem akarok abban a szobában lenni!

„Arenisz!" csattant fel egy erős férfihang a semmiből.

A fehér szoba képe eltűnt a szemeim elől, mindent sötétség vett körbe. Remegve kaptam fel a fejem, levegő után kapkodva néztem körbe. Hol vagyok? Mi történt? Az előbb... az előbb még nem itt voltam! Ezt is csak képzelem? Zihálva néztem körbe ismét, sehol semmi, csak a nagy büdös feketeség. A föld kőkemény volt és füst gomolygott körülöttem. Fellöktem magam a földről. Nem lehet! Hol vannak a többiek? Hol vagyok?

Mikor ismét körbe fordultam, ezúttal szembe találtam magam vele. Szívem kihagyott egy ütést mikor tekintetem megakadt rubintvörös szemein. Elképedve néztem végig rajta, most, hogy az alakja nem veszett el a sötétben, hanem itt állt előttem... teljes valójában... Egyszerűen még gyönyörűbbnek hatott. Az éj fekete ruházata, az alakja, az egyenes tartása, a dereka vonala, és minden vonása... egyszerűen tökéletes volt minden porcikája. Porcelán sima arcán egy könnycsepp csordult alá, ajkai megremegtek mikor felsóhajtott.

– Lebecsültem a férget... – szólt suttogva, a fejét bűnbánóan lehajtva. – Azt hittem... – rázta meg a fejét miközben remegő kezei ökölbe szorultak. – Az a szörnyeteg tart téged fogva... nem a bilincsek...

– Miért érdekli magát mindez? – ingattam meg a fejem. Mióta vagyunk mi olyan viszonyban, hogy aggódjon értem? Megvetett, lenézett, gúnyt űzött belőlem... aztán szívességet akar kérni és még el is játssza, hogy törődik velem?

– Az a féreg tett tönkre mindent... – suttogta megtörve. – Nem szabadott volna életben hagynunk... Mégis mivé lettem? Hova tűnt az erőm, a hatalmam? – kérdezte magát miközben lassan letérdelt és saját kezét szorongatva meredt maga elé. – Megesküdtem, hogy megvédem őket... Megesküdtem... Kérlek ne bántsd őt! – fordult felém könyörgőn. – Kérlek!

– Mégis kiről beszél?

– Dhalgur... Ne bántsd őt! Soha senkinek nem akart ártani! – lökte fel magát a földről és elém lépett. – Sosem vágyott vérszomjra... higgy nekem... – suttogta megtörve. – Ismerem őt...

– Ha annyira ismeri... miért nem beszéli le a világpusztító terveiről? – kérdeztem vissza kicsit talán nyersebben, mint akartam volna. Vegyes érzelmeim voltak, hinni akartam neki, de ugyanakkor a tudat, hogy Téras megölte édesanyám... és oly sok másik társunkat... Egyáltalán miért akarok én hinni neki? Miért?

– Ha... ha szabaddá teszlek...

– Soha semmi nem sül el jól, ha alkuba keveredek – ráztam meg a fejem.

– Szabaddá tudlak tenni... – ismételte meg magát magabiztosan. – Ha... ha segítesz... el-elintézem, hogy szabad legyél. Elintézem, hogy megszabadulj mindattól, ami teherként nyomja a lelked... legyen az apád, vagy az édesanyád vére.

– Komolyan beszél? – kérdeztem rá hitetlenkedve.

Megtudna szabadítani? Remegve bólintott. Oké... Oké! Hirtelen felindulásból kezet nyújtottam neki. Ha megszabadít attól, ami csak teher számomra... akkor vissza tudok menni azokhoz, akiket szeretek... és nem fogok tudni nekik többé ártani. Szemei felcsillantak, arcára széles mosoly ült ki, mintha hamvaiból éledt volna fel egy szempillantás alatt. Jobb tenyere az enyémben csattant, olyan hirtelen fogott rá kézfejemre, törékeny ujjai ellenére erős volt a szorítása.

– Kamatostól meghálálom a segítséged... – szólt lágyan, arcán újabb könnyek csordultak alá. – Egy jó ideig nem foglak zaklatni, ígérem... nem akarom, hogy az a féreg tudomást szerezzen arról, hogy élek... A barátaidnak pedig egy szót se erről. Tegyetek úgy, ahogyan elterveztétek, a tengerre nem fog titeket követni. Próbáld megvédeni magad a féreggel szemben, nehéz lesz... de talán sikerülni fog. Túl régóta szívja a véred... Holtan nem veszem a hasznod... szóval... vigyázz magadra.

– Úgy lesz – bólintottam.

– Vigyázz a vöröskére is, jó szíve van... – tette hozzá halkan.

A kép szertefoszlott a szemeim előtt és... ismételten Edwinnel kellett szembe találnom magam. A fejem mellett támaszkodott, vörös tincsei a homloka elé lógtak, miközben zöld szemei ide-oda cikáztak.

– Jól vagy? Hallasz engem? – kérdezte sokkal nyugodtabban, mint arra számítottam volna.

– Igen... és igen – húztam féloldalas mosolyra a számat.

– Beájultál... hála az isteneknek az a seggfej annyira meg van sértődve rád, hogy észre sem vette ezt az egészet – tette hozzá szemforgatva. Nem örült annak, hogy Ignisnek nem tűnt fel ez az egész.

– Ha eddig nem vette észre, akkor ne beszéljünk neki róla – húztam pimasz mosolyra a szám, ezzel egy szemforgatást váltottam ki belőle, majd oldalba bökött, amire felkuncogtam.

– Az istenek nagyon kedvelhetnek téged, ha eddig mindent megúsztál.

– Ugyan nem úsztam meg mindent... de lehet igazad van – toltam fel magam alkartámaszba, arrébb húzódott, hogy fel tudjak teljesen ülni. Egy mély sóhaj közepette felnéztem az égre, ahol egy-két sirály vijjogva szelte át a levegőt és a csillagok halovány fénye már megjelent. Lassan visszafeküdtem a földre és kezeim a fejem alá húztam támasz gyanánt. Ez a tiszta ragyogás, ami a csillagokból árad... pont olyan volt, mint az a fény, ami felcsillant az ő szemében is.

– Merre jársz? – pillantott le rám kérdőn.

– Van egy személy... aki miatt igazán megkérdőjelezhetővé vált számomra egy-két dolog – gondolkoztam el hangosan mire nagyokat pislogott.

– Még pedig?

– Őszintén Edwin, szerinted van rá esély, hogy a pasikhoz is vonzódjak?

– Ugye csak viccelsz? Azok után, amit megengedtél Ellennek?

– Az csak játék volt neki.

– Ha lemaradtál volna róla, kis híján lesmárolt téged – vágta hozzám az információt, amin akaratlanul is felnevettem. Oh, az vicces pillanat volt.