Nagy esélyét látom, hogy Edwin valamikor elbeszélgetett az öreg kalózzal. Fogalmam sincs, hogy mikor vette hozzá az erőt és a bátorságot, de biztosan az ő keze van a dologban. Dryl biztosan nem tudja, hogy milyen hatást gyakorolt ránk a kalóz, Ignis pedig a maga gondjaival van elfoglalva. Félek, hogy egyre inkább szenved egy régi seb miatt. Majd, ha lesz egy üres percünk, majd megkérem Edwint, hogy nézze meg, mi a baja. Diablo azt mondta, hogy a hátán lehet a sebhely, ami miatt néha magában morog az unokaöcsém. Az elmondások alapján... elég csúnya sebhelyről van szó. A jobb lapockájától, szinte egészen le a medence csontja bal oldaláig, elviekben át lett vágva a háta. Csodálom, hogy túlélte. Majd mosogatás után beszélek vele, remélem nem lesz elfoglalt, vagy nem varr a nyakamba újabb munkát az a vén bolond. Burney... nos, figyelmesebb lett, nem sokkal, de épp annyival, hogy már nem éreztem rosszul magam mellette. Ha egyedül talált, nem parancsolgatott, hanem elmondta mit és hogyan csináljak és szóljak neki, ha kérdésem lenne. Mindezt persze nem így, hanem a maga otromba módján.

– Ren, fiam!

Éles hangja hallatán ijedten rezzentem össze, míg mellettem a vörös majdnem elejtett egy tányért, amit a katonásan oszlopba rendezett többi tányérra akart pakolni. Az egyik asztalon tornyosult minden, ő az asztal mellett álló padon foglalt helyet, míg én a konyhapult mellett ácsorogtam. Oh, igen... már én is Burney fiacskája lettem. Csak tudnám, miért? Kérdőn hátra néztem a vállam felett. Még egyszer leöblítettem a tiszta vizes dézsában a lábast, amit éppen elmostam, majd oda nyújtottam Edwinnek, aki készségesen máris nekiállt az edényt eltörölgetni egy ronggyal.

– Látom, jól haladtok, fiúk! – mosolyodott el vidáman, és beljebb bicegett a konyhába, majd lekapott egy tányért az oszlop tetejéről és tüzetesen szemügyre vette. – Áh, szép munka, fiúk! – tette hozzá büszkén és lerakta a tányért is. Már csak az hiányozna, hogy összefogdossa a ragacsos mancsával.

– Jobban vagy, fiacskám? – lépett Edwin mellé, aki ugyan szörnyen rosszul érezte magát szerintem már nem csak a hullámzó tengertől, hanem a szappan és egyéb ételmaradékok szagától is. Fancsali mosolyra húzta száját. – Főzzek egy teát?

– Nem kell! – vágta rá szinte azonnal. Ezen elmosolyodtam, nem volt olyan rossz az a tea, csak ez az őrült állandóan rumot is tett bele. Edwin pedig igencsak ellene volt az alkoholnak. Nem tett jót a gyomrának.

– Ha nem, akkor nem – mormogott magában az öreg tehetetlenül, majd felém pillantott, mintha én lennék a következő, akinek fel akarja kínálni a csodás italt. – És te, fiacskám?

– Köszönöm, inkább kihagyom – passzoltam a lehetőséget, amire bólintott egyet, végül tekintetével végig futott a még mosatlan edényeken. Nem volt már sok hátra, egy-két lábos meg fakanál és evőeszközök.

– Ed, fiacskám, be tudod fejezni ezt egyedül? Majd leküldöm Őfenségét, hogy segítsen elpakolni.

– Rendben... – felelte a vörös megszeppenve. Gyanakvóan felvontam a szemöldököm. Mégis mit akar már megint ez a vén mocsok? Nem szokott ennyire kedves lenni. Őfensége pedig természetesen Diablo volt. A minap ismét oda szólt Burneynek, hogy elsózta az ebédet. Azóta úri kisasszonyként van a barátom számontartva.

– Te pedig... – fordult felém, miközben csípőre tette kezeit és összeráncolta homlokát. – Mars aludni, ha leszállt az éj a fedélzeten akarlak látni.

Őszintén? Úgy néztem rá, mint valami komplett bolondra. Nemrég vacsoráztunk, és máris elküld aludni? Nem úgy volt, hogy éjféltől váltom fel Ignist?

– Süket vagy tán? – csattant fel a kalóz, amire felriadtam a gondolataimból.

– Csupán nem értettem – ráztam meg a fejem, Edwin fele sandítottam, aki halovány mosolyra húzta a száját. Szóval a te kezed van a dologban.

– Mars aludni – ismételte meg magát Burney. – Ha a vörös végzett, akkor ő is mehet – tette hozzá, majd sarkon fordult és a fedélzetre vezető lépcső irányába indult. A konyhából fa asztalokkal szegélyezett kis folyosó vitt a lépcsőhöz, aminek a két szélén egy-egy kötél volt a falra szerelve, ezekben lehetett kapaszkodni, ha nagyon dülöngélt a hajó. Hála az isteneknek, ilyesmi nem fordult elő gyakran. – Hálátlan csürhe, még akkor sem köszönnek meg semmit, ha a kedvükre akar tenni a kalóz... – mormogott magában, majd torka szakadtából rázendített egy újabb dalra.

– Baj van a részeg tengerésszel!

– Az istenek legyenek kegyesek... – csapta hátra fejét Edwin egy feljajdulás közepette. Ezen felkuncogtam. – És imádkozom hozzád, Apollo, hogy hallgattasd már el ezt a nyomorultat!

– Az istenek süketek... nem hallgatnak meg senkit... – veregettem őt hátba. Erre lemondóan bólintott.

– Azért reménykedni még lehet, hátha... – forgatta a szemeit. – Na, menj aludni, amíg még lehet. Este úgy is te fogod hallgatni az öreget.

– Kösz... – mosolyogtam rá hálásan. Erre ismét mosolyra görbült az ő szája csücske is. Nem kellett mondanom, hogy miért vagyok hálás neki... nagyon is jól tudta, mennyit jelent számomra az, hogy beszélt azzal a mocsokkal.

– Barátok vagyunk...

– Azt hiszem, most már eltelt annyi idő, hogy tényleg azok legyünk – cukkoltam őt, erre belebokszolt a combomba. Kellemesnek nem mondanám, de kellőképpen lezsibbadt a bal lábam. – A Tartaroszba is, Edwin... Te nagyokat tudsz ütni, még akkor is, ha nem akarod.

– Honnan veszed, hogy nem akartam nagyot ütni? – kérdezett vissza pimaszul. A szememet tudtam csak forgatni, de legalább ő is javult. Már kezd hozzászokni ehhez az egész hajóúthoz.

– Ha bármi van, szólj... – veregettem őt hátba. Aprót bólintott, így a lépcső fele vettem az irányt, de alig tettem meg egy lépést mikor a törölgető rongy a hátsó felemen csattant. Megrökönyödve kaptam fel a fejem, majd fordultam vissza hozzá. Mi a szent szar volt ez?

– Kezdesz tunyulni – vágta hozzám a megjegyzést.

– Bagoly mondja! – fakadtam ki sértetten. Ezen jót kuncogott majd feltápászkodott az asztaltól és a konyhapulton álló két dézsa mellé lépett. Az egyikben a szappanos víz volt, a másikban tiszta, amiben leöblíthettük az edényeket meg minden egyebet.

– Ha nem mész pihenni, akkor tedd helyette hasznossá magad.

– Igazából, még nincs alvás idő... – nyújtóztam nagyot

Felkaptam egy adag tányért és a konyhában levő szekrényekhez léptem, megszokott rutinnal nyitottam ki a fejmagasságba szerelt kis kopott szekrény ajtaját, hogy bepakoljam a tányérokat. Ezek után még segítettem Edwinnek, ő mosogatott, én törölgettem, majd elpakoltunk mindent. Mire végeztünk, valaki trappolva roncsolt le az étkezőbe. Dryl volt az, habár vele a kaja időket leszámítva, nem is igazán találkozunk. Egész álló napokat az árbóc kosárban, vagy a vitorlák közt töltött el, ha nagyon unatkozott, akkor tett pár repülést a hajó körül.

– Micsoda rend és tisztaság! – vigyorodott el miközben magabiztos léptekkel vonult végig az asztalok közt.

– Burney tudja, hogy a piájára pályázol? – mosolyodott el magában Edwin az asztal mellett ülve, ezzel kiérdemelte, hogy a szélsárkány finoman fejbe paskolja, mintha csak egy kis öleb lenne, aki szót fogadott a gazdinak.

A vörös kikerekedett szemekkel pislogott, míg én bevallom, jót mulattam a jelenetsoron. Dryl nem szólt többet, magabiztosan átment a konyhába, ahol az egyik alsó fiókból elő kotort egy poros üveget, aminek a tetejét dugó zárta le. Szép, már-már nőiesnek nevezhető mozdulattal harapott rá a dugóra és húzta ki az üvegből, végül félre köpte a sarokba, ahonnan vissza is pattant a falról, majd az egyik asztal alatt kötött ki. Nagyot húzott az üvegből, majd beletúrt összekócolódott fehér tincseibe, majd megvakarta feje oldalát, ahol a felnyírt területen rohamosan nőtt a haja.

– Kendallnak egy szót sem erről – mutatott ránk, miközben a kezében tartotta a rumos üveget.

– Tudtommal egy csapatban játszunk – mosolyodtam el, erre ő is elvigyorodott, ismét beleivott az üvegbe, majd közelebb sasszézott hozzánk. – Van valami hír?

– Nem – vágta habozás nélkül. – Semmi hír nincs. Azok a kis szarháziak, akik a nagy szarházit szolgálják, sorra járják végig a kisebb fészkeket, meg azokat a vadász táborokat, ahol van esélyük. Mást nem tudok. Két napja ugye szóltam egy haveromnak, hogy lenne egy Szennyvérű, aki megkérné a mélyen tisztelt seggfejeket, hogy méltóztatsanak már megemelni a csodás valagukat. Egy-két haverom szerzett bandát, szóval azok majd teszik a dolgukat és megpróbálják feltűnés nélkül féken tartania a kis szarosokat. Dax, az a kőfejű... róla hallottam, hogy egy-két tábornál ki tudta hozni az ottaniakat, mielőtt azok a férgek odaértek volna.

– Legalább Audaxban bízhatunk... – sóhajtottam fel lemondóan, kezeimet összefontam a mellkasom előtt. Nem hiszem el, hogy a fajtánk ennyire semmibe veszi a kisebb és gyengébb példányokat.

– Figyuzka... – mutogattott Edwinre, aki értetlenül pislogott vissza rá. Annyira nem értelek néha Dryl, habár szerintem jobb is, hogy nem értelek téged meg a stílusodat. – Tesódnak ki volt az apja?

– Nem tudom, soha nem is tudtam... – ingatta meg a fejét. – Egy éjszakás kaland volt a kapcsolat. Anyára sem emlékszem...

– Mindent én sem tudok sajnos, de hallottam pletykát... – emelte fel mutató ujját. Milyen pletykát? – Gondolom nem tudjátok ki a Déli Szél Ura, mi?

– Hát Dryl, hogy őszinte legyek... fogalmam sincs – ingattam meg a fejem.

– Mindegy – legyintett lemondóan, majd halkabbra vette a hangját. – Ignis nem szereti, ha bárki is emlegeti a fickót. Elviekben áruló féreg volt, akinek köze van Ignigena halálához, habár amilyen szaftos kis sztorikat hallottam róluk, nem hinném, hogy ő felelne a dologért. Ne vágjatok ilyen pofát, nem fogok nektek komplett aktusokat kielemezni, az Momo reszortja, nem az enyém... – horkantott fel. De legalább vette a lapot, hogy nincs kedvünk szerelmi drámákat hallgatni.

– Szóval... a lényeg a lényeg, hogy Tyrannos és Akída kicsit összezörrentek vele már a jó ég tudja, hogy micsodán. Nótos ki lett kiáltva árulónak és elvileg megölte őt ez a kettő, gyakorlatilag nem tudja senki hova tűnt, mert én azt hallottam, hogy megsebesült és utána nyoma veszett.

– Csak tudnám mire akarsz kilyukadni – forgattam a szemeim.

– Arra, hogy a tesód még Ignis seggét is simán szét rúghatta volna – mutatott rá végül Edwinre, aki értetlenül pislogott. Én sem értem ezt az egészet. Dryl a szemét forgatva felmordult, amiért nem fogtuk fel a mondani valóját. – Ti sem bővelkedtek agysejtekben, amint elnézem. Azt akarom mondani nektek, barmok, hogy ha igazak a pletykák, amiket hallottam, akkor a tesód egy Zulathris erejével vetekedhetett volna. Mondjuk hozzánk képest még ott volt a tojáshéj a seggén, de szerintem szét tudta volna rúgni...

– Kösz, Dryl – sziszegtem neki oda.

– Nincs mit – vágta rá, majd nagyokat kortyolva az üvegből a kijárat fele indult.

Lemondóan felsóhajtottam. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Mármint... érthetővé vált valamilyen szinten, hogy miért törte be jó párszor a pofámat, de ugyanakkor... rossz érzéssel töltött el, ha valaki emlegette, vagy ha eszembe jutott. Edwin szipogva meredt maga elé, kezében a medáljait morzsolgatva. Éjszakánként sokszor fent szokott lenni, olyankor csak ül a sarokban és a nyakláncát morzsolja.

– Néha azt kívánom... bárcsak én kaptam volna azt a golyót – mordultam fel magamban. Nem azért akartam ezt hangosan kimondani, hogy Edwint vígasztaljam. Oh, dehogy. Egy ilyen megszólalásért a minimum az, hogy leszid. Én komolyan gondoltam, jobban jártak volna akkor, ha én kapom azt a töltényt.

– Erről hosszú... nagyon hosszú órákon keresztül tudnánk vitatkozni – nézett fel rám sokatmondóan. Jobban teszem, ha most befogom a pofám és nem idegesítem fel. Ezt sugallta a tekintete. Nem is akarnám felbosszantani, arra ott van Ignis puszta létezése, vagy Burney éneklése.

– Jobb lesz, ha megyek... próbálj meg te is pihenni – veregettem hátba, amire aprót bólintott.

Tovább akarnék lépni... de... túl közeli még mindig ez az egész és... miattam történt minden. A kötélbe kapaszkodva húztam fel magam minden egyes lépcsőfoknál. Nem akarok aludni menni, ezek után biztos valami rémálom fog feljönni. A fedélzetre érve arcon csapott a sós tengeri szél és összeborzolta hajamat. Mély sóhaj hagyta el ajkaim, gyönyörű volt ez a naplemente. Vörös és arany... minden beborított, a hullámokon csillogott, mintha ékkövekből állna az óceán. Felette lilás égbolt, aztán a mindent elnyelő sötétség, ahol megannyi csillag fénye ragyogott az éjszakai égbolton. Egy-két felhőfoszlány volt csupán az égen, gyönyörű látványt nyújtott a színárban. Előre mentem a hajóorrba, a korlátra könyökölve néztem a messzi horizontot. Itt a semmi közepén... valahogy szabadabbnak érzi magát az ember, nincsenek korlátok. Csak a szél és a tenger, na meg a hajó, aminek már megint moszatosodik a korlátja szóval Burney biztos hamarosan észreveszi és sikálhatjuk le megint az egész vitorlást.

A szél zúgása és a hajónak csapódó hullámok mellett, alig lehetett meghallani, de mintha... apró csengettyűk... talán szélcsengő csilingelne valahol... Valahol nagyon messze. Próbáltam figyelni a szelet, a furcsa hangokat, amik valahogy nem illettek a környezetbe. Se közel, se távol nem volt látható hajó vagy földrész. Akkor mégis honnan jön ez a csilingelő hang? Kíváncsian füleltem, lágy dallama volt, kellemes, régen hallottam már szélcsengőt... de... mintha más is lenne még itt... valami pengetős hangszer.

– Hát te meg min töröd ennyire a fejed? – kuncogott fel mögöttem Ignis. Hátra pillantottam rá... csapzott, kalóz. A haja hanyagul copfba kötve, a ruhája gyűrött, a szakálla meg a bajsza megint nőtt pár szentit. De legalább a szeme boldogan csillog.

– Nem tudom... – feleltem őszintén, amikor mellém könyökölt a korlátra. – Igazából... csupán mintha hallani véltem volna valamit.

– Kezdjek aggódni a mentális egészségedért? – kérdezett rá pimaszul. Ha tudnád mit váltott ki belőlem a drágalátos haverod még pár napja... Féloldalas mosolyra húztam a szám.

– Szélcsengő...

– Szélcsengő – ismételte meg szarkasztikusan majd körbe nézett. – Hol a bánatban hallasz te szélcsengőt? Mi? Karácsony van? – nézett fel az égre, ezen felkuncogtam.

– Az száncsengő, és egyébként is, nyár van... és ez szélcsengő volt – erősködtem, amire a szemét forgatta.

– Felőlem csinálsz, amit akarsz, de én akkor sem hallom azt a nyavalyás csengődet – mormogott az orra alatt. A szememet forgattam. Nem is te lennél. A csengőket valóban nem hallottam többet, de az a pengetős hangszer... mintha megint megszólalt volna a távolban. Próbáltam követni a dallamát, közben halkan magamban dúdolni. Ignis csendben nézelődött mellettem, fejét ide-oda ringatta a dallamra, amit dúdoltam. Kellemes volt, lágy, és olybá tűnt, hogy el tudta feledtetni velem a rossz dolgokat. 

~*~

Sziasztok! 

Kicsit hosszúra nyúlt a nap, de sikerült összehoznom ezt a fejezetet végre valahára. Ahogy tudok, haladok a sztorival, de nem mindig ott, ahol kellene.  :D 

Ami még fontos infó, ismét kiírom, még egyszer utoljára, hogy vasárnap záródik a "Ki mondta kinek?" játék. :D A játékot megtaláljátok a Sárkányvér sorozat Kiegészítő kötetében, a játék neve alatt. Ha megvan minden megfejtés, küldjétek el privátban, úgy ahogyan, a leírásban is jeleztem anno mindezt. A játékról bővebben, a Kiegészítő kötetben olvashattok, és természetesen a helyes megfejtőket szeretném majd egy-két kis ajándékkal jutalmazni. <3