Az este folyamán Burney nagyban ecsetelte számomra a régi kalóz élet szépségeit. Nem egyszer megemlítve, hogy igazán kár, hogy nem láttam akkoriban Ignist, mert igencsak fess és jóképű fiatal ember volt, akiért ölni tudtak volna a nők. Meg persze őt is sokan meg akarták ölni, mert a korona szolgálatában álló kalóz volt. Ezt nem értettem, szóval az öreg felkötötte a nadrágját, fejébe csapta sapkáját és elkezdte nekem kivesézni a teljes témát. Mint kiderült, itt a kereskedelmi hajók voltak a célpontok, és az uralkodói családok hivatásos kalózokat fizettek annak fejében, hogy azok zsákmányt szereznek a királyi kincstárba. Mivel engedélyük volt kalózkodni, így fel sem köthették őket azokon a területeken, ahol a munkaadójuk uralkodott. Voltak, akik tengerész kapitányokból lettek kalóz kapitányok, vagy éppen fordítva, hogy egy kalóz hivatalosan is bekerült a flotta egyik hajójára, mint kapitány. A végére már teljesen belezavarodtam ebbe az egészbe. Biztos volt benne logika, csak én nem értettem meg.

Sosem tanultunk ilyenekről... úgy érzem néha, hogy semmit nem tudok. A fél életemet a táborban töltöttem el, voltak ugyan órák, de azok is mind a régi korokról szóltak, amikor a hozzánk hasonló félvérek éltek és még nagyban virágzott az ókor. De azóta eltelt több száz év és... rengeteg minden történt. Birodalmak épültek ki és buktak el, véres háborúkat vívtak a halandók. Ember legyen a talpán, aki valaha is ki fogja ismerni magát a történelemben.

Burney megjegyezte, hogy egyszer valami otromba fém halat sodort a tenger a barlangjába, amiről kiderült, hogy valami vízfelszín alatt közlekedő csatahajó volt. Tengeralattjáró, hogy pontosak legyünk. Meg hogy a tenger mélyén hatalmas lufik vannak, amik bombák és ezek ellen a... tengeralattjárók ellen lettek kitalálva. Nem bírtam felfogni mindezt. Oké, hogy párszor már voltam nagyvárosban és repülőt is használtam, meg ott volt az az óceánjáró is... de valahogy... Amikor Gonzales táborában elő kerültek azok a gépek, a repülők, amiket Edwin úgy szeretett vagy azok a fegyverek, amikkel Ace gyakorolt sokszor... Megrémisztettek. Én úgy nőttem fel, hogy van az íj és a nyíl, vannak a kardok, a dárdák és a páncélzat. Hoplitának neveltek, görög harcosnak... De a világ azóta fejlődött és immár semmit nem érnek a kardok és pajzsok... eljárt az idő ezek felett. Mikor szóba jöttek ezek a dolgok, Dryl úgy vélte, hogy beszáll a beszélgetésbe és hogy feldobja a hangulatot, elmesélte mik történtek az elmúlt évszázadokban.

Nem csak én akadtam ki, hanem Burney is. Dryl olyan háborúkról beszélt, ahol milliók vesztek oda, és nem csak a katonák, hanem rengeteg civil is ki lett végezve, mesélt olyan helyekről, amikről soha nem akartam volna hallani. Aztán már csak hab volt a tortán, amikor megemlítette, hogy az amcsik milyen csoda szuper fegyvert dobtak a szeretője régi otthonára, és hogy nem maradt más a városból csupán egy szent kapu, amit nem pusztított el a bomba.

Nem bírtam tovább, ott hagytam őket a kormány mellett, hadd beszélgessék meg mindezt. Rázott a hideg, a kezeim remegtek, a gyomrom felfordult azoktól a képektől, amiket elképzeltem. És félek, a képzeletem messzemenőleg sem azt az állapotot találta ki, ami valójában volt. Biztos, hogy ezerszer szebb volt a kép, amit én láttam a lelki szemeim előtt. A hajóorrba sétáltam, felkapaszkodtam egy kötél segítségével a korlátra, hogy ott foglaljak helyet. A sós, tengeri szellő összeborzolta a hajam, és az arcomba vízcseppeket fújt. A tenger morajlását hallgattam, próbáltam megszabadulni a fejemben felbukkanó képektől, a véráztatta harcmezőktől, a hulla tömegektől, a hatalmas gomba alakú felhőtől, amiről Dryl mesélt. Felsőtestem átkarolva dörzsöltem meg karjaim, rázott a hideg minden gondolattól, ami megfordult a fejemben.

Halk, csilingelő hang ütötte meg a fülem, amire azonnal felkaptam a fejem. Ez a szélcsengő, amit pár órája is hallottam. Aztán felpendült nagyon messze az a húros hangszer is...

– Dryl! – szóltam oda neki emelt hangon, amire kivágódtak nagy szürke szárnyai és egy ugrással mellém lavírozott.

– Mi van Hófehérke?

– Te is hallod?

– Mégis mit? – nézett körbe tanácstalanul.

– Szélcsengő... és egy pengetős hangszer.

– Hát én biza semmit nem hallok – rázta meg a fejét.

– Azért köszi... és kérlek... többet ne mesélj ilyen dolgokat...

– Oké – sóhajtott fel megértően, majd finoman vállon veregetett. Ez nem vallott rá. – A többséget nem érinti meg ennyire, ha mesélek... lebiggyed a szájuk egy kicsit, aztán jót mosolyognak rajta... Parázska tudna mit mesélni, a legtöbb háborúban ott volt... habár nem beszél róla. Tudod, történtek nagyon csúnya dolgok a világban, sőt a mai napig nagyon rossz dolgok történnek nap mint nap. A mi fajtánk hátat fordít a világnak, elmegyünk, keresünk egy csendes sarkot, ahol békén hagynak minket, ahol jó messze vagyunk a halandók baromságaitól. Momo mindig is csípte a városi életet, de a történtek után, fogta magát és kiköltözött egy olyan helyre, ahol kiépített egy saját birtokot és ott él csendesen. Távolról figyeli az eseményeket, a megbízható tagokat a nagyvárosban szállásolja el, de ő többet be nem teszi sehova a lábát. Az öreg Fang is ilyen...

– Az meg kicsoda? – néztem fel rá kérdőn.

– Egyik bácsikám, keleti sárkány... na ő bizony évezredek óta el van tűnve a világ végén. Soha nem is hallani felőle. Momo beszélt vele egyszer-kétszer, de többet nem is hallottam róla. Elvonult, és holtra nem érdekli, hogy mi történik a világban. Nem az ő baja, nem foglalkozik vele. Jól is teszi az öreg, a halandók hülyék, kár rájuk pazarolni az időt. Sosem fogjuk megérteni őket – tette hozzá majd összecsukta szárnyait és visszafordult Burney fele, aki ismét vidáman énekelgetve kormányozta a hajót.

– Azért nem minden halandó hülye – szóltam utána, erre megtorpant majd visszanézett. – Vannak jó lelkek is a világon.

– Ez így igaz... – bólintott helyeslően majd zsebre vágta kezeit és mintha semmi szörnyűség nem lenne a világon ő is rázendített arra a dalra, amit Burney énekelt.

Kalózok... Mély sóhaj hagyta el ajkaim és visszanéztem a sötétben elvesző horizontra. Gyönyörű látvány volt, ahogyan a tenger felszínén csillogott a holdfény és a milliárdnyi csillag. Bal térdemet felhúztam, míg jobb lábamat a korlát mellett lóbáltam lassú ütemben, karjaimmal felhúzott lábamat öleltem körbe, államat rátámasztva a térdemre. Próbáltam kiszűrni a két kalóz éneklését, a távolban elvesző dallamot kerestem minden figyelmemmel, lágy volt, vigasztaló, nyugtató... arcomra halovány mosoly kúszott tőle és lassacskán ismét megnyugodtam. Halkan dúdoltam a dallamot, ugyan az volt, amit pár órával ezelőtt is hallottam. A sós levegőt lassanként lágy, friss eső illata váltotta fel, madarak csiripeltek, hallottam az eső kopogását is. Vajon már megint képzelődöm? Mindegy is, most tetszik ez a kép. Lehunytam szemeim, kellemes érzés töltött el, a hangok is élesebbé váltak, elveszett a távolban a tenger morajlása.

Lassan oszlott szét a sötétség, egy tükörtiszta, nagyobbacska tó körvonalai rajzolódtak ki előttem. A vízparton álltam, kisebb sziklák és lecsiszolt lapos kövek vettek körbe. Kellemes nyári szellő fújdogált, a távolban esőfelhők tornyosultak, de nem ígérkezett nagy viharnak a jelenlétük. Olyan kellemes, nyári, csepergős, hűsítő esőfelhőknek tűntek. Minden gyönyörű zöld volt a tó körül, egy erdő húzódott nem messze tőlem, furcsa fákkal, amiknek hosszú, vékony törzsük volt és sok kicsi lándzsa szerű levelük. A fák közt kőlépcső kanyargott fel egy domboldalra, de ez a lépcsősor vezetett le ide a tóhoz is. A nap sütött, a madarak csiripeltek, a tó túloldalán egy hófehér, hosszúlábú, hosszú nyakú madár lépkedett, mögötte nádas terült el. A vizet nézte, lassú megfontolt járása volt, fejét ide-oda billegette, hosszú egyenes csőrét néha egy kicsikét szétnyitotta. A tó közepén hatalmas tenyérnyi nagyságú zöld levelek területek el kisebb nagyobb csoportokba verődve. Némelyiken szemkápráztató színekben pompázó virágok voltak, rózsaszín és sárga. És a tó maga, elképesztően tiszta volt, le lehetett látni mélyen majdnem egészen az aljáig. Közelebb léptem a part széléhez, hogy leguggolhassak a víztükör közelébe. Több tucat, kicsi és nagy kavics volt a felszín alatt, némelyik puha felületűre csiszolt kristálynak tűnt. Ujjaimat a felszín alá toltam, hideg volt a víz, és nagyon viccesnek látszott, ahogyan a kézfejem elmerült a vízben. Mintha még egy réteg bőröm lenne, pedig csak káprázat. Felvettem az egyik legközelebbi, zöldes árnyalatban tündöklő kavicsot, valóban selymes, puha tapintása volt a felületnek. Még sosem láttam ilyen követ, nagyon szép.

Fogalmam sincs, hogy Burney mit rakott a vacsorába. Magamtól sosem álmodnék ilyen nyugodt és szép helyet. Biztos volt valami olyan abban a kajában – amiről fogalmam sincs, hogy egyáltalán mi is volt –, amitől ilyeneket képzelgek. De sebaj, tetszik ez a környezet. Visszatettem a kavicsot a többi közé. Ah, kedvem támadt fürödni... Elmosolyodtam a gondolattól. Utoljára, akkor fürödtem tóban, amikor Diabloval utazgattunk, kerestük a fészket, ahol Tyrannos uralkodott. Hjaj, azok a régi szép idők, amikor még semmi nem romlott el. Csak nem lesz baj abból, ha fürdök egyet most. Végül is... dreogolruz vagyok, meg tudom védeni magam. Még annak ellenére is, hogy ezek a nyavalyák még álmomban is rajtam vannak. Elfintorodtam, amikor az alkaromat félig elfedő bilincsekre pillantottam. Ez általában nem szokott rajtam lenni, ha álmodok. Na mindegy. A biztonság kedvéért még egyszer körbe néztem, de a fehér madáron kívül senki mást nem láttam a környéken. Nagy lazán lekaptam magamról a fehér pólómat, kezeim között összegyűrtem az anyagot egy gombócba, hogy a földre tudjam vágni, amikor halk pattogó hang jött a tó felől. Riadtan néztem a vízfelszínen megjelenő buborékokat, amik halkan kipukkantak és alig pár méterre voltak tőlem. Egyre több buborék úszott a felszínre és pukkant ki. Mi a franc lehet ez? Farzsebembe tűrtem a pólómat majd két lépés után felugrottam a legközelebbi nagyobb kavicsra, hogy jobb rálátásom nyíljon a buborékok forrására. Innen sem látni semmit, visszatükröződik a mögöttem álló domboldalt borító erdő a vízfelszínen. Jobbra tőlem volt még egy szikladarab, ami magasabban helyezkedett el a kavicsomnál. Lendületet vettem és felugrottam a tetejére, majd ott leguggolva vettem volna jobban szemügyre a buborékokat, amikor is... Szívem kihagyott egy ütést a földön heverő mélykék kupac selyemruha láttán. Tekintetem visszakaptam a buborékokra, egyre több úszott a felszínre belőlük és... Ijedten ugrottam le a szikla tetejéről, amikor a semmiből felbukkant a víz alól egy alak. Lélegzetem visszafojtva, torkomban dobogó szívvel lapultam neki a szikladarabnak, remélve, hogy az idegen nem látott meg. Miután feltört a víz alól, mély levegőt vett, mintha csak fellélegzett volna. Végül is, elég hosszú percekig lehetett odalent, amíg én nézelődtem. Halk sóhaj és némi csobogó hang közepette kiemelkedett a vízből, hogy a part irányába induljon.

A levegőt kellemes... valami furcsa nővényes illat töltötte meg, ugyanakkor... Ez egy sárkány volt, méghozzá tisztavérű és nem is a gyenge fajta. A szikla széléhez húzódva, megpróbáltam lopva kilesni, csak a biztonság kedvéért, hogy megbizonyosodjak a pozíciójáról. Fogalmam sincs, kiszagolta-e, hogy itt vagyok. Igencsak rosszul venné ki magát a helyzet, ha netán megtámadna. Lélegzetem visszafojtva néztem ki a szikla takarásából. Alighogy feléje pillantottam, megtorpant, testét deréktól lefelé elfedte a víz. Hosszú, egyenes, ébenfekete haja egészen derekáig leért, eltakarta alakja nagy részét. Szikár alkat volt, sápatag bőrrel, mozdulatlanul állt, fején egy aprót jobbra moccintott, hogy hátranézzen a válla felett. Szépen ívelt volt az állkapcsa vonala, a fülei hegyesebbek voltak, mint az átlag, olyan huszonéves suhancnak mondanám, talán velem egykorú lehet. A szemeit lehunyva tartotta, lehet, hogy a hallására hagyatkozik? Tuti észrevett. Legszívesebben az arcomba csaptam volna a tenyerem. Hiába tanultam meg lopakodni, úgy járni mintha csupán egy árnyék lennék... sárkányok ellen semmit nem ér ez a tudomány. Túl jó a hallásuk és a szaglásuk.

– Ki vagy?

A lágy, dallamos hang hallatán kihagyott egy ütést a szívem. Édes istenek... hogy lehet valakinek ilyen hangja? Kellemesen mély volt, furcsa akcentussal szólt, bizonytalanul csengett minden szava. Mintha... attól tartana, hogy nem válaszolok? Vagy netán eltűnök? Ezért nem nézett ide? Mert attól tart, hogy eltűnnék a szemei elől? Ajkaimat szólásra nyitottam, hogy csupán a rövidebbik nevemet mondjam, azzal úgy sem menne sokra, de szinte azonnal beborult az ég és sötétség telepedett a tájra. Fel fogok ébredni, ha válaszolok neki...

Hatalmas robaj riasztott fel végül az álomképből. Ijedten néztem körbe kis híján leesve a hajó korlátról. A szívem majd kiugrott a helyéről. Istenek... mégis mi történt? Tekintetem végig cikázott a hajón, míg meg nem akadt a fedélzeten heverő, remegő Diablo alakján. Az oldalát markolva, zihálva lélegzett, minden porcikája remegett. Még sosem láttam őt ilyen állapotban... és ez nagyon megijesztett. Testemen remegés futott végig... Mégis mi történt?

– Diablo! – ugrottam feléje, de szinte semmi reakciót nem kaptam válaszul, amikor futva melléje siettem. – Haver! Mi van veled? – akaratlanul is megremegett a hangom.

Mi történt? Térdre vetettem magam mellette, erre felkapta a fejét, az arcra sápadt volt, mintha csupán egy szellem lenne, íriszei túlvilági zöld fényben izzottak. Rettegés ült ki tekintetébe, majd ijedten lökte volna fel magát mellőlem, de végül az oldalát markolva esett össze ismét. Újabb ütést hagyott ki a szívem. Istenek... mégis mi bajod?

– Bajnok! – fakadtam ki, amikor rettegve próbált minél távolabb kerülni tőlem, pedig éppen csak hozzá akartam érni. Nem ismert meg, nem tudta ki vagyok. Fogalmam sincs, hogy kit látott, de biztosra veszem, hogy nem engem... – Nyugalom... – szóltam halk reszketeg hangon és szabadon maradt jobb keze után kaptam, hogy vissza tudjam őt fogni. Megpróbálta eltépni magát.

– Bajnok! – szóltam rá ismét élesen, de semmi reakció. Menekülni akart, és engem megrémisztett mindez. Mit tegyek, mégis... Lehet, hogy rémálma volt? Mi van, ha pánik rohamot kapott tőle... úgy, mint Oliver egyszer a táborban... Egyik éjszaka arra riadtunk fel, hogy a srác üvölt, és próbál menekülni. Mégis mit csináltak vele a többiek? Hogy tudták kizökkenteni? Dax lefogta... de és aztán? Aztán mi történt?

Gondolkodás nélkül lendült a kezem, amikor kitépte magát az ujjaim közül. Tenyerem hatalmasat csattant az arcán. Szívem kihagyott egy ütést. Nem... én nem! Én nem akartam őt felpofozni! De mégis miért tettem? Remegve néztem őt, ahogyan ledermedve pislogott maga elé. Legalább kizökkent... Istenek... mégis, hogy csaphattam ekkorát? Egyáltalán miért ütöttem meg? Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telhetett el, minden pillanat egy évezrednek felelt meg, mire ajkait egy halk, reszketeg sóhaj hagyta el. Bal karja az oldalára csúszva gyűrte össze amúgy is gyűrött ingét.

– Cs-csak... – szólt remegő, élettelen hangon miközben oldalát simogatta. – Csak... e-egy... rossz... rossz emlék...

– Ne tedd ezt velem – sóhajtottam fel és karoltam át őt egy szoros ölelésbe fonva. Hatalmas kő esett le a szívemről, mégis szörnyen rosszul esett a tény, hogy ilyen helyzetbe került. Halkan szipogva, remegve simult bele az ölelésembe. Ne tedd ezt velem... Nem törhetsz össze... Arcomon alágördült egy könnycsepp mikor halkan felsírt, fejemet az ő fejére hajtva vontam magamhoz még közelebb. Ne tedd ezt velem, kérlek... Te voltál az egyetlen biztos pontom... nem törhetsz össze te is...