Mi lesz, ha elrontom? Ha Mr. D vagy akár Kheiron kidobat a táborból? Mi van, ha egyáltalán be sem enged a tábor határ? Egyáltalán ezzel az árnyék utazással ki tudom küszöbölni, hogy beengedjen a védő varázslat? Mi van akkor, ha Megara ott sincs a táborban, és feleslegesen akarnám keresni őt? Nem. Ott kell lennie. Megara sosem szegi meg az ígéreteit. Ha azt ígérte, hogy nyaranta a táborban lesz, akkor ez így fog történni most is.

Látni akarom őt. Látni a mosolyát, az aranyszőke tincseit, az égszínkék szemeit. Hallani akarom a hangját, a nevetését, élvezni akarom az ölelését. Versenyt akarok futni vele, úgy ahogyan régen játszottunk. A tábortűz mellett ülve, pillecukrot sütögetve énekelni akarok vele, énekelni azokat a jó öreg tábori dalokat, amiket már halálra tudtunk unni néha. Haza akarok menni... haza... De mi van akkor, ha csalódást okozok neki? Ha mérges lesz? Biztos, hogy mérges lesz rám. Miért is ne lenne mérges?

– Ren.

Ijedten kaptam fel a fejem. Edwin közvetlen előttem állt, de észre sem vettem, hogy mikor került ide. Azt hittem Diablonak segít pakolni. Halovány mosolyra húzta a száját majd leguggolt elém, remegő kezeim a tenyerei közé zárta. Istenek... mióta remeghet a kezem? Egyáltalán a vörös mióta ácsoroghat itt?

– Semmi gond – szólt lágyan. – Én... megértem, ha ez most még sok neked. Oké? És... ha kell... ledumálom a többiekkel is. Menjünk, keressük meg azt a vízi sárkányt vagy tudom is én... aztán, ha úgy érzed...

– Edwin. Ha nem most, akkor soha többet nem fogok találkozni vele – szóltam közbe halkan. Aprót bólintott.

– Akkor szedd össze magad Vakegér. Ha úgy érzed elszalasztanád az alkalmat, akkor inkább most essünk túl a dolgon, minthogy egy életen át bánjuk. Szar érzés, ha valamit kihagysz és utána azon rágódsz, hogy miért nem tetted meg akkor, amikor kellett volna. Tudod... – huppant le mellém majd mélyet sóhajtott. – Kicsiként ugye sokáig nem emlékeztem arra, honnan is van ez a seb – tette hozzá miközben mellkason paskolta magát. – Aztán egyszer csak bevillant és... utána már semmi nem volt a régi. Akkoriban havonta egyszer vagy kétszer láthattam a tesóm, aznap mentem volna hozzá látogatóba, de... az emlékek miatt nem mentem el végül. Évekkel később... az a tuskó említette, hogy azon a napon nem csak én roppantam össze, hanem a tesóm is. És tudod mit? Évek óta úgy érzem, hogy akkor ott, mindent elrontottam. Bánom, hogy akkor nem látogattam meg, vártam minden alkalomra, amikor láthattam őket, és ők is várták... – egy reszketeg sóhaj közepette nyelte vissza könnyeit miközben a tekintetét felemelte a lombkoronára. Edwin...

– Pár nappal később elhívták őket az első bevetésükre. Emlékszem, hogy a Prof rángatott el, hogy legalább búcsúzni tudjunk. Emlékszem még arra a napra... zuhogott az eső, hideg szél fújt, indulás előtt nagy volt a hangzavar. Kicsi voltam még, akartam egy búcsú ölelést, de akkor már hívta őt a csapat főnök. Akkor nem ölelt meg, és utána... – mélyet sóhajtott. – Tudod mikor ölelt először magához? Mikor az a hülye Hektor ránk támadt. Eltelt több mint tíz év...úgy, hogy a bátyám... Ren az istenek szerelmére most ezen fogsz nekem bőgni? – jajdult fel mikor könnyeim nyeldesve beharaptam az alsó ajkam.

– Tán nem szabad már sírni sem? – kérdeztem vissza sértetten.

– Nem azért meséltem ezt most el te tökfej, hogy utána bőgj emiatt is.

– Jól van, na – horkantottam fel majd miután elengedte a kezeim, sikerült letörölnöm a könnyeimet. Basszus, mégis mit vártál tőlem? Hogy mosolyogva hallgatom a gyerekkori traumáidat?

– Veletek meg mi történt? – lépett mellénk Dryl meglepetten. – Azt hittem, hogy pakolunk és indulunk. Ja és csak úgy megjegyezném, hogy van egy-két szörny, aki kiszagolt minket, szóval ideje lenne végre indulni – tette hozzá sürgetően. Igaz is, Téras lényei kiszagolnak minket.

– Rendben. Menjünk. A többiek készen állnak? – toltam fel magam a földről majd Edwint is felhúztam.

– Yep. Parázska útrakész meg a letargiás haverod is összekaparta magát. Mi van veletek? Itt mindenki depressziós?

– Vagy csak te vagy érzelmileg gyökér – vágott vissza Edwin, amin nem csak én, de még a szélsárkányunk is meglepődött. Szemöldöke a magasba szökött és viharszürke szemei kikerekedtek egy pillanat erejéig.

– Jól van, azért a fejemet nem kell leharapni! Istenek... mégis milyen helyre keveredtem? – fordult sarkon és elindult vissza Ignisékhez, akik ugyancsak értetlenül pislogtak, hol ránk, hol a sértett Drylre. – Méghogy érzelmileg gyökér? Mégis mit képzel magáról ez a kis piszok?!

– Kedvel engem – mosolyodott el Edwin büszkén, ezen csak kuncogni tudtam.

– Csak magadra ne haragítsd – ingattam meg a fejem majd követtük a nőt, aki még magában puffogott egy ideig.

– Mindenki útra kész? – pillantott körbe Diablo, amire bólintottunk. – Oké. Kölyök, egyedül nem bírom energiával, szóval amennyire tudsz, segíts.

– Kibírom az utat, nem kell segítened, ne erőltesd meg magad, ha nem muszáj – legyintettem lazán. Habár igazából fogalmam sincs én mennyire fogom bírni ezekkel a karperecekkel az egészet.

– Ajvé... – forgatta a szemeit Ignis egy halk feljajdulás közepette. Felvontam a szemöldököm, de csak legyintett. Mi van Ignis?

– Rázós út lesz. – Diablo hetek óta most először mosolygott, de azt is csak azért, hogy kuzinomból gúnyt űzzön, aki cserébe nagy eséllyel puszta tekintettel most kibelezte a barátomat. – Most mindenki fogja meg a másik kezét, és el ne eressze, mert bizony még én magam sem tudom, hol fog kikötni az illető – tette hozzá egy újabb mosoly közepette.

– Bíztató – mormogott Dryl magában.

Edwin jó szorosan ráfogott a jobb kezemre, míg Ignis némi tétovázás után mellém lépett és megfogta a másik kezem. Küldtem feléje egy halovány bíztató mosolyt, de nemigen tudtam meggyőzni őt. Miután mindenki elhelyezkedett és felkészült az utazásra, mély levegőt vettem és berántottam őket az árnyak közé. Menjünk haza. Szemeim lehunyva magam elé képzeltem a tábort, a zöldellő erdőt, az eperföldeket, a tengerpartot, a csónakázó tavat. Alkaromat égette a bilincs, minden apró másodperc kínkeserves fájdalommal járt. De a hideg szél süvítését kellemes nyáris szellő váltotta fel, és a sötétség, amely csontig hatoló jégveremként font minket körbe, most szűnni kezdett és a napsugarak melengető érintése váltotta fel a helyét. Mikor talpam alatt ismét kemény talaj bukkant fel, ismét felnyitottam a szemeim. Nem tudtam körbe nézni, ijedten kaptam oldalra két kezem, mikor Ignis nekem tántorodott. Istenek... minden oké? Jól vagy? Hunyorogva pislogott maga elé majd aprót rázott a fején és sikerült végre megtalálnia ismét az egyensúlyát. Oké, semmi komoly, csupán beszédült. Körbe pillantottam, hogy megbizonyosodjak arról, a többiek is jól vannak-e. Dryl a fejét rázta mellettünk, tenyerével a fülét csapkodta. Edwin a homlokát masszírozta át egy elmormolt káromkodás kíséretében majd mélyet sóhajtott. Oké, akkor mindenki jól van. Diablo lazán leporolta magáról a ruhájára fennakadt kis sötétség cafatokat. Miközben ruháját rendezte, fekete ingjének az ujját is megigazította, de nem azért mert gyűrött volt, a levegőben furcsa szag terjengett körülötte. Szeme sarkából felém pillantott majd félre húzta a szakadt ruha részt, apró kis karcolás volt csupán a karján, a vére is alig buggyant ki. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, nem történt nagy baja. Csak tudnám...

Tekintetem megakadt a tájon, a szemembe könnyek szöktek és úgy tűnt mintha a szívem meg akart volna szakadni ebben a pillanatban. Semmit nem változott a hely. A Nagyház ugyan ott állt, az erdő és a mező zöldellt, az eperföld felől csodás illatokat fújt felénk a szél. A távolban gyerek hangok csendültek fel. Messze innen látni lehetett a csónakázó tavat, a mászófalat, a bungallókat... Édes istenek... Reszketeg sóhaj hagyta el ajkaim. Meddig lehettem távol? Két évet? Talán annyit sem? Mégis egy évezrednek tűnt az egész. Valaki finoman hátba veregetett, Ignis volt az, mikor feléje fordultam halovány mosolyra húzta a száját. Te tudod milyen érzés, igaz? A tekintetében azokat az érzelmeket láttam, amik engem is fojtogattak. Megpróbáltam viszonozni neki a mosolyt, nemigen sikerült. Most hogy itt vagyunk, már késő meghátrálni, igaz? Idáig eljöttem, most már nem fordulhatok vissza. Egy hosszabb pillantig lehajtottam a fejem, nem gondolhatom most meg magam. Mély levegőt vettem és visszanéztem a táborra. Megérdemli, hogy elbúcsúzzak tőle, csak ne legyen semmi probléma.

– Remélem Mr. D nem lesz itthon – húztam fintorba az orrom. Nagyon remélem, hogy nincs itthon. Visszapillantottam a többiekre, Diablo fel sem nézett, míg Edwin úgy tűnt, hogy végre levetkőzte magáról mindazt a negatív kisugárzást, amivel bombázott minket az elmúlt pár napban. Fejemmel a Nagyház irányába intettem mire a vörös szemei felcsillantak. – Aki akar, velem jöhet.

– Én megyek.

Jól van Edwin. Gondoltam, hogy le fogsz csapni a lehetőségre. Tekintete a tájat fürkészte mikor közelebb lépett hozzám, majd villantott egy széles mosolyt. Örülök, hogy jól érzed magad. Aprót biccentettem feléje egy félmosoly kíséretében, hogy megháláljam neki a gesztust, erre csak kacsintott egyet. Visszapillantottam Drylre, aki inkább csak a szemét forgatta és unottan lehuppant egy fa tövébe majd legyintett, hogy nem kíváncsi több dologra. Oké, akkor eggyel kevesebb. Diablo? A szeme sarkából pillantott csak felém miközben hátat fordított. Rosszul esett mindez, még annak ellenére is, hogy haloványan felderengett a tekintetében egyfajta bocsánatkérés.

– Én is veletek tartok.

A lágy, melengető hang hallatán visszafordultam hozzá. Melegség töltötte el a szívem és halovány mosolyra húztam a szám. Úgy  tűnik rád ezúttal is számíthatok. Köszönöm Ignis! Jobban megnézve, valóban megviselte őt ez az árnyékutazás, sápadtabb lett, a haja kócos és a ruházata is csapzott. Az arca meg elkezdett ott is borostásodni, ahol eddig nem borította szőrzet, mindez nem az árnyék utazás hatásától van, de kifejezetten hozzátesz az amúgy is csapzott kinézethez. Eddig észre sem vettem, hogy milyen vicces mikor a szája csücske mosolyba rándul és ennek köszönhetően az a rövid bajusza is megmozdul.

Na tessék, erről beszélt Dax is. Mindig találok magamnak valami kifogást, ahelyett, hogy szembenéznék a problémáimmal. Most éppen Ignis bajszát elemeztem volna még vagy fél napig ahelyett, hogy fognám a lottyadt seggem és bekopognék azon a rohadt ajtón. Igazából Edwin kócós tincseit is elemezhetném, amikre ráférne már egy vágás, de ezt leszámítva ebben a fényviszonyban inkább tűzvörös, mint rozsdavörös és valamilyen szinten még a falevelek zöldes árnyalata is visszaverődik rajta. Az anyád úr istenit Ren! Szedd már össze magad te nyomorék!

A mellkasom összeszűkült, már-már úgy tűnt mintha be akarna roppanni. Mély levegő Ren... nem lesz semmi gond. Fő a magabiztosság, hisz ismerem Kheiront meg fogja érteni, és mivel nagy eséllyel Mr. D sincs itthon, így nem fogjuk delfinként vagy valami másként végezni.

Két lépés erejéig tartott a magabiztosságom. Mondjuk több mint a semmi, legalább elindultam és utána már gáz lett volna megálni. Vajon mennyire tűnt fel nekik, hogy kicsit sem érzem úgy, hogy készen állok erre? Remélem azért nem feltűnő, Edwin kiszúrta, különben miért vigyorgott volna annyira az imént? Oh istenek, remegnek a térdeim, ez így nem lesz jó. Bárcsak amiatt a szottyadt banya miatt érezném így magam. Mi a francért kellett nekem annó felmenni jóslatot kérni? Miért nem tudtam volna megmaradni a seggemen?

A semmiből felvillant egy kép a gondolataim között, aminek hatására végig futott a gerincemen a hideg és megborzongtam. Jesszus, mégis mi volt ez? Konkrétan csont és bőr volt, az ocsmány fejét fekete hajra emlékeztető valami fedte. Hátsó lábakon állt, amiken szakadt úszóhártya feszült az ujjai között, de azok a lábak is olyan szögben hajoltak meg, hogy kirázott a hideg. A mellső végtagjai jóval hosszabbak voltak, hatalmas karmok, vékony ujjak, amik között ugyancsak az a hínár színű úszóhártya feszült. A teste meg volt görnyedve, a gerince vonalán tüskék álltak ki a hátából, a bordakosarát fedő vékony bőrréteg néhol ki volt szakadva, és... kibuggyant néhol a belsőszerve. Felkavarodott a gyomrom. A banyalény feje kereknek hatott, a fekete haja csomókban hullott, a feje kellős közepén volt egy luk. Nem volt szemgolyója, ahogyan orra sem volt, csak két kis luk, amin lélegezni tudott. A szájából éles fogak bukkantak fel és mikor kinyitotta a száját... Édes istenek... A szája nagyobb volt nyitva mint maga a feje, hosszan lenyílt, szinte a mellkasát súrolta az álla, miközben több száz fog sorakozott a szájában. Az ajkaihoz közel éles agyarak sorakoztak végig, aztán egyre beljebb haladva egyre kissebb fogak következtek. Mind koncentrikus körökbe helyezkedtek el, aminek a középpontja egy hosszú, vékony, vérző nyelv volt, ami rá volt csavarodva a hiányzó szemgolyóra. Egy villanás volt az egész, de egy életre az emlékezetembe vésődött ez a lény.

Megráztam a fejem, hogy elhessegessem ezt a képet. Ekkor fogtam fel, hogy már a faház verandája elé értünk. Ijedten torpantam meg, mint az első alkalommal, amikor Kheiron bemutatott a morcos Mr. D-nek, aki a verandán ácsorogva kólát iszogatott. Ujjaim akaratlanul is megmozdultak, keresve az emlékeim közt élő kentaur kezét, az érdes tenyerét, a hosszú ujjakat amin apró sebhelyek barázdái futottak keresztül-kasul. Emlékszem, ahogy remegve szorítottam rá két ujjára, mert többet nem tudtam volna az apró kis kezemmel szorítani. Remegés futott végig rajtam. A veranda üresen állt, szinte semmit nem változott az évek alatt. A kint álló asztalon ott pihent egy kártyapakli, talán nincsenek is itt... Tekintetem végig futott a faszerkezeten, a tetőt tartó cölöpökön, amik egybefolytak a veranda korlátjával, a faház kellemes illata megtelítette a tüdőmet, éreztem Kheiron szagát is, bentről pedig hallani véltem a kerekesszéke nyikorgását.

Kellemetlen lenne, ha kijönne és itt találna minket, jobb ha bekopogok hozzá. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki. Nem bánthat, fizikailag a nyomomba sem ér az öreg, de lelkileg... könyörgöm Kheiron... kérlek ne ijedj meg tőlem. Nem akarok senkit bántani... Búcsúzni jöttem, talán örökre. Felléptem az első lépcsőre, ami megreccsent a lábam alatt. Oh ez az ismerős recsegés, régen mennyire nem is figyeltem rá. Travis mondta régen, hogy vigyázzunk mert az első lépcső recseg, akárcsak az ötödik, a negyediken pedig van egy apró kis üreg, biztos féreg rágja. Újabb lépcsőfokot vettem, a második valóban nem recseg, akárcsak a harmadik, a negyedik halkan reccsent, biztos a féreg miatt, az ötödik volt a leghangosabb. Felérve a verandára tekintetem megakadt a csukott ajtón. Újabb remegés futott végig rajtam. Ne izgulj... A szívem egyre hangosabban kezdett dobogni, szemem sarkából láttam, hogy az egyik tartó cölöpön dér futott végig. Kontrolláld magad! Idegesen beharaptam az ajkam, a tarkóm szúrni kezdett és rám tört a rosszullét. Az ajtó képe mintha hátrahúzódott volna, mint egy rossz horrorfilm, minél közelebb érek annál távolabb kerülök. Csizmám alatt megreccsent ismét a padló. Vajon mit fog szólni, ha meglát? Egyáltalán felismer? Remegve léptem az ajtó elé, szaggatottan, lopva vettem csupán levegőt. Fel fogsz ismerni? Fekete katonai öltözetben, fehér hajjal, sebhelyes arccal, bilincsekbe zárva... Kheiron? Ugye hinni fogsz nekem? Ugye... ugye még hiszel abban, hogy nem az vagyok, aminek látom magam. Mintha egy évezred telt volna el mire remegő kézzel bekopogtattam. A szívem kihagyott egy ütést és a lélegzetem elállt egy hosszabb pillanatra. Vajon meghallotta? Bentről kerekek csikorgása hangzott fel, közeledett, remegve hátráltam vissza két lépést. Hallotta. Lélegzetem visszafojtva figyeltem, ahogy a kilincs lenyomódik és az ajtó nyikorogva kitárul. A szívem szúrt, a szememet könnyek lepték el, nem kapok rendesen levegőt. Szám csücske megrándult mikor még mindig a kilincset fogva tekintete lassan végig futott rajtam. Semmit nem változott, talán egy kicsivel őszebb lett a haja. A ruházata még mindig kopottas, a haja még mindig kócos, a szakálla bozontos. Könnyeim visszafogva nagyot nyeltem, szám ismét megrándult, de nem tudtam mosolyogni. Nem ismert meg, szemem sarkán kiszökött egy könnycsepp. Nem tudod, hogy ki vagyok, igaz? Tekintete ismét végigfutott rajtam majd elidőzött az arcomon, aztán lesiklott a derekamra csatolt tőrre, aztán a bilincsekre, végül ismét felpillantott, a pólómon pihenő medált nézte. Remegve vettem levegőt, meg kell nyugodnom. Nyugalom.

– Szervusz Kheiron – suttogtam könnyektől elcsukló hangon, magamra erőltetve egy halovány mosolyt. Szemei kikerekedtek, remegve engedte el a kilincset és kijjebb gurult miközben végig engem nézett.

– Ren?

Igen... Igen. Igen! Hát mégis felismersz... Újabb könny csordult le az arcomon, amikor lehunytam a szemeim és aprót biccentettem neki.

– T-tényleg te lennél? De mégis...?

– Hosszú történet – sóhajtottam fel lemondóan mielőtt visszanéztem volna rá. Barna szemeiből kiveszett a fény és arcán legördült egy könnycsepp. Nem tudnám elmesélni Kheiron. Sajnálom. Arrébb álltam az útból, hogy láthassa Edwint és Ignist is. A vörös kedvesen mosolygott míg kuzinom... igencsak úgy tűnt mint, aki meg van lepődve.

– Tyrannos – sziszegte fogai közt Kheiron. Hogy micsoda? Ugyan dehogy! Ignis sértődötten horkantott fel a név hallatán. 

– Engedelmével, a nevem Ignis – biccentett feléje sértetten, a kentaur a szemöldökét ráncolva mérte végig majd feltekintett rám is. Igen, tudom, össze vagy zavarodva.

– Neki köszönhetem, hogy most itt lehetek – feleltem halkan majd féloldalas mosolyra húztam a szám. – Ő pedig egy másik barátom, Edwin Hunter, Árész fia.

A kijelentés hallatán Edwin szólt volna, hogy kijavítson, de Ignis oldalba könyökölte őt. Nem tudom Kheiron mit tud a római istenekről, de minden esetre jobb ha nem beszélünk róluk.

– Ez nem az a tábor – sziszegte neki figyelmeztetően, amivel kiérdemelte magának egy gyilkos pillantást. Hjaj fiúk, kérlek legalább egy napig ne öljétek egymást.

– Kösz, hogy szólsz nagyokos – morogta majd kedves mosolyt öltött magára és homlokához emelte kezét. – Részemről a megtiszteltetés Kheiron uram.

– Csak Kheiron – legyintett, habár egy halovány mosoly ott motoszkált az arcán. – Örvendek a szerencsének. Ren, fiam... mégis...

– Nem zavarnék, Megarát jöttem meglátogatni – vágtam közbe lágyan. Nem akarok beszélni róla. Remegő kezeim a hátam mögé rejtettem. – Ha mégis kérdezni szeretnél... Ignis a megfelelő személy – tettem hozzá halkan, amire Kheiron csupán egy mély sóhajjal felelt.

– Legyen ahogyan szeretnéd. Megarát megtalálod az arénában,  órát tart a kicsiknek – húzta féloldalas mosolyra száját.

Köszönöm! Halk sóhaj hagyta el ajkaim majd fejem lehajtva lesétáltam Edwin mellé. Tudom, hogy össze van zavarodva és, hogy furcsa ez az egész... de mégis... A mellkasom ismét úgy tűnt, mintha be akarna roppanni. Mégis mire számítottam? Arra, hogy azt mondja: Jó újra látni téged! Igen... ezt akartam tőle hallani. Mindennél jobban. De miért is mondana ilyet? Miért köszöntene egy ölelés közepette? Itt hagytam őket szó nélkül, segítettem Lukenak is, elárultuk őket... Ezek után miért várom, hogy tárt karokkal fogadjanak vissza, mintha mi sem történt volna?

– Örülök, hogy jól vagy – suttogta olyan halkan, hogy a kerekesszéke nyikorgása és a padló recsegése közepette alig lehetett hallani. A szívem akaratlanul is nagyot dobbant. Őszintén csengett minden szava... A szememet ismét könnyek lepték el, de arcomon mosollyal pillantottam vissza a vállam felett a hófehér kentaurra, aki közben megszabadult a varázslattól, ami elrejtette valódi kilétét. Köszönöm... Szája csücske mosolyra görbült, egy pillanat volt az egész, de tudom, hogy komolyan gondolt minden szót és ezt a mosolyt is. Visszafordultam Edwinhez, aki azonnal mosolyt öltött magára.

– Edwin, velem jössz? Gondoltam bemutatlak titeket egymásnak.

– Persze, veled megyek – bólintott aprót. Ennek örülök. Egy biccentés kíséretében búcsút intettem Kheironnak, aki lesétált a verandáról Ignis mellé. Beszéljétek meg, amit kell. Én amúgy sem tudnék semmit elmesélni. Mély levegőt vettem és elindultunk a távolban magasodó aréna irányába.

Vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Ez a hely semmit nem változott azóta, hogy elmentem. Minden zöld, a nap süt, a gyerekek vidámak és gondtalanul élvezik az életet. Edwin kíváncsian nézelődött és úgy tűnt, hogy rengeteg kérdést feltenne, de mégis tudja, hogy nem fogok tudni válaszolni most rájuk. Olyan utat próbáltam keresni, amerre elkerüljük a fiatalokat, ez persze... természetesen nem jött össze. Egy-két kölyökbe belebotlottunk, akik... A szívem összeszorult valahányszor ereim felizzottak attól a félelemtől, ami a szívükbe költözött. Voltak, akik sietve kerültek el minket, mások nagy szemekkel pislogtak utánunk. A gyomrom görcsölt és rosszullét tört rám. Én... én nem... nem akarom őket bántani.

– Hé – lökött oldalba Edwin finoman mire felkaptam a fejem. – Semmi gond. Oké? Bármi baj van, szólj... Megértetted?

– Igen – forgattam a szemeim, amivel sikerült kiérdemelnem egy mosolyt és egy hátba veregetést.

Ennyire látszana rajtam, hogy megvisel ez az egész helyzet? Azt hittem jobban fogom tűrni, de ezerszer rosszabbnak tűnik most minden, mint akkor, amikor behallucináltam mindent. Vajon Megara, hogy fog reagálni? Egyáltalán fel fog ismerni? És ha nem? Talán jobb is lenne... Akkor nem kellene magyarázkodnom, nem kellene elmondanom semmit. Pedig el akarom mondani, hiszen a párom, minden apró titkot rá akarnék bízni, de vajon el tudná viselni? Nem. Nem akarom ezt a súlyt rányomni.

– Hé!

Éles hang szakította fel a csendet, ami körbe vett minket. Edwinnel azonnal a hang irányába fordultunk. Mikor megláttam, nem akartam hinni a szememnek.

– Charlie – bukott ki belőlem a név, aminek hallatán kikerekedtek a szemei. Soha a büdös életben nem hívtam így. Hosszú másodpercekig ledöbbenve pislogott vissza ránk. Istenek... a hangját hallva fel sem ismertem volna. Mély és acélos volt. A testalkata nem sokat változott, magasabb lett és egy kicsivel izmosabb.

– Ismerjük egymást? – pillantott felénk ezúttal gyanakvóan, ahogyan közelebb sétált. Edwin felém fordult majd vissza a velünk egy magas afroamerikai sráchoz, akinek narancsszín pólója néhol meg volt perzselődve.

– Nagy eséllyel igen – felelte Edwin nyersen.

– Edwin! – szisszentem fel. Ne most anyáskodj az istenek szerelmére, egyébként is Beckendorf lenne az utolsó, aki bántani akarna minket.

– Miért kiabáltál utánunk? – folytatta ridegen. Az ég szerelmére Edwin...!

– Árész fia vagy igaz-e? Másnak nemigen lenne mersze, hogy így viselkedjen egy idegen környezetben. És nem kiabáltam utánatok, hanem felemeltem a hangom, a kettő nem egy és ugyanaz. Csupán tudni akartam mit kerestek itt, a kicsik nincsenek hozzá szokva, hogy ilyen katona alakok mászkálnak errefelé, főleg nem olyanok, akik ilyen sebhelyeket viselnek – tette hozzá miközben felém intett a fejével. Szíven ütött a megjegyzése. – Mi az ott a kezeden?

– Semmi közöd hozzá kovács fiú – sziszegte a vörös fenyegetően.

– Edwin! – mordultam rá. – Fejezd be!

– Oké, kényes téma, megértem. Akkor azt mond meg, honnan szerezted azt a fegyvert? – biccentett felém ismét.

– Kaptam, ajándékba. Elég ramaty állapotban volt, vízköves volt, meg apró kis csigák voltak rátapadva – tettem hozzá fintorogva. Felismerted, igaz? És most már azt is tudod, hogy én ki vagyok. Hirtelen kapott levegő után majd közelebb lépett miközben tekintete végig cikázott rajtam.

– Az istenek szerelmére... hol a Tartaroszban jártál, hogy így nézel ki?

– Pont ott, Charles, pont ott jártam – feleltem fintorogva. Hitetlenkedve ingatta meg a fejét majd végig simitott rövid fekete tincsein.

– Mennyei bronz bilincs? Nem. Ez valami ötvözet. Ahhoz hasonló amilyen a kardod is – motyogott maga elé. Gondolkodás nélkül fogott karon, hogy jobban szemügyre vegye a bilincset, Edwin szemei szikrákat szórtak mindez miatt. – Ren, ez...

– Nem fogod tudni leszedni – rántottam el a kezem. Tudom, hogy segíteni akarsz, tudom, hogy azon kevesek egyike vagy, akik adnának egy esélyt. De nem tudsz segíteni, nincs visszaút, nem tartozom ide, bármennyire is szeretnék itt maradni. Válaszul elhúzta a száját majd bólintott. – Nem tudsz segíteni...

– Megara ki fog nyírni ezért, ugye tisztában vagy vele?

– Igen – sóhajtottam fel. – Nem maradunk sokáig, elköszönök tőle és többé nem fogtok látni.

– Téged aztán padlóra küldtek rendesen – ingatta meg a fejét lemondóan majd Edwinre pillantott, aki szerintem szemmel verte a srácot mindezidáig. – Tőlem aztán nem kell féltened, nem voltunk nagy haverok, de azért ismertük egymást. Ren, veletek menjek? Úgy talán a többiek sem néznek rátok furcsa szemmel.

– Nem kell, köszi – ráztam meg a fejem. Össze fogok roppanni lelkileg, ha így haladunk. Edwin közelebb lépett hozzám és kezét a vállamra tette, egy apró mozdulattal úgy tett mintha magához akart volna húzni, de ez is inkább csak jelzés volt mint konkrét cselekedet.

– Menjünk – biccentett felém majd visszafordult a sráchoz, aki csendben figyelt. – Bocs, ha netán ellenségesnek tűntem.

– Nem voltál az, ne aggódj – legyintett mintha semmiség lenne. A tekintete egy időre megakadt az Edwin nyakában lógó bilétákon, száját szólásra nyitotta majd bezárta rövid csend után mégis megszólalt. – Részvétem.

– Köszönöm... – suttogta hálásan a vörös. Küldtem egy mosolyt Charlesnak, aki csupán vállat vont, hogy nem tesz semmit, amit mondott, pedig sokat jelentett minden szava.

– Ha netán meggondolod magad, tudod hol a műhely, megélezem a pengét, tompának tűnik.

– Kösz Charles... ég veled – intettem neki búcsút, aprót ingatott a fején majd mégis mosolyt öltött magára és biccentett egyet mielőtt sarkon nem fordult, hogy a bámészkodó fiatalok felé vegye az irányt.

– Nagyon durva voltam vele? – kérdezett rá Edwin bizonytalanul. Akaratlanul is elmosolyodtam ezen és az aggodalommal teli pillantásán.

– Talán egy picit.

~*~

Sziasztok!
Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú lesz majd ez a rész, ketté kellett bontani és még mindig hosszabb mint az, amit átlagban írok. 😅
Szóval, remélhetőleg a héten még lesz időm befejezni azt a másik fejezetet, hogy haladjon a sztori, mert képes vagyok elhúzni a végletekig a dolgokat. És javítani kellene a többi történetet is, amivel el vagyok csúszva. 😅😅
De majd megoldom valahogy.
Őszintén örülök, hogy végül meg lett szavazva ez a kötet. ☺️ Nem csak nektek hiányzott, hanem nekem is. Jó érzés újra velük is foglalkozni. Aztán majd valamikor  a másik három kötetet is javítanom kell mert elképesztően sok elírás van benne. 🤦‍♀️😅

Több szó mint száz végezetül lenne egy kérdés, amolyan közvélemény kutatás ismételten a sztorival kapcsolatban.
Ezt nem itt kellene lebonyolítani, de ha az oldalon írok ki valamit, a wattpad nem jelzi nekem a kommenteket. 😂

Mennyire érdekelne titeket a történethez kapcsolódó dolgok?
Póló, füzet, vászon táska, kulcstartó stb. Ilyen kis nagyon alap cuccok, amik általában szoktak lenni. Példának mutatom, amiket még ősszel csináltam sulis feladatnak köszönhetően. ☺️