Csendben hallgattam őt, nem akartam közbe kérdezni soha. A maga saját kis tempójában mesélt, néha megakadt, elgondolkozott, máskor a hangja csuklott el könnyek között. Régi, letűnt korokról beszélt. Metta halála után nem volt hova mennie, a világot akarta járni, keresni a szerelmét. Így keveredett bele a kalózok világába is. Egy lepukkadt kikötői kocsmában futott össze Kendállal, az öreg pedig hamar a szárnyai alá vette őt. Amikor ezekről mesélt, boldogan elmosolyodott, szép emlékeket idézett fel. Jó volt látni, hogy nem csupán szörnyűségeket élt meg az évszázadok alatt.

Miután Kendall megnevelte, hogy vérbeli kalóz legyen belőle, saját hajót szerzett magának. Gyönyörű brigantin volt az Emerald, két árbóccal, rengeteg vitorlával. Kecsesebb és jóval gyorsabb is volt, mint az Anyós, aki ha minden igaz, akkor egy három árbócos, böhöm galleon. Habár már Ignis sem biztos ezekben, mert Burney szerette mindig is keverni a típusokból a számára kedvező dolgokat. Minden esetre, csoda, hogy így alig páran el tudjuk irányítani ezt a hajót. Jóval több tagú legénységre lenne szüksége... Mint kiderült számomra, az Emeraldon evezősök is voltak, ha néha szélcsend uralkodott azon a vidéken, ahol közlekedtek.

Szerette a hajóját, a kalandokkal teli életet, szerette, amikor a legénység tagjai vidáman énekeltek. Néha maga is elhitte, hogy az élet szép és minden jóra fog egyszer fordulni. Az sem igazán zavarta, hogy a királyi flottának dolgozott egy idő után. Ezzel biztonságot is adott némiképp a fiúknak, a megbízói védelmét élvezhették. Sokan kedvelték őt, néhányan túlságosan is... így találkozott Sophyllal is, aki a Muréna kapitánya volt akkoriban. Hírhedt női kalóz, aki sokakat a tenger mélyérre küldött. Ignis belátta, hogy bolond volt, amiért azt hitte, hogy könnyedén megússza a dolgot a kis kapcsolatuk után. Büszke vagyok rá, hogy felismerte a hibáit, és igyekszik nem elkövetni ugyanazt a ballépést. Ugyanakkor... szörnyen rosszul érezte magát attól, hogy mindezt felemlegette.

Ahogyan a hajóorrban ücsörögtünk, ő lassacskán, vonakodva minduntalan közelebb húzódott, amikor felkavarták az emlékei. Mikor már elég közel volt hozzám, magamhoz tudtam ölelni, ennek hatására egy halovány mosoly jelent meg az arcán és közvetlen mellém húzódott. Vigasztalóan simogattam a vállát miközben folytatta a történeteit. Elmesélte, hogy a Muréna darabokra szaggatta az Emeraldot, pedig sem a hajó, sem a legénység nem volt hibás, csak is ő. Ha egyszerű ütközet lett volna, akkor talán meg is úszták volna pár karcolással a dolgot. De Sophyl bosszút akart, és alakot öltve, kettéhasította a hajót, majd lerántotta a mélybe, hogy soha senki ne találjon rá többé. Azóta Ignis egy szörnyű sebet visel a hátán, és fogalma sincs hogyan is élte túl mindezt.

– Hosszú idő telt el azóta... – sóhajtott fel, miközben nekem dőlve lejjebb csúszott, hogy fejét a mellkasomnak tudja támasztani. Keserűen elmosolyodtam mindezen, több száz év telt el, Ignis... persze, hogy hosszú idő. Én néha még a reggelimre sem emlékszem, amit aznap fogyasztottam el. Nemhogy ilyenekre. – Sok megfakult emlékem van...

– Semmi baj, megesik az ilyen – suttogtam vigasztalóan, amire felsóhajtott. Hideg volt a teste, az íriszei feketék, mint a korom. Egy tűzokádó zulathris, akinek jelenleg annyi ereje sincs, mint egy egyszerű adardroznak. Szörnyű állapotba került, egy romhalmazzá vált, önmaga árnyékává.

– Egy kavicsos parton tértem akkor magamhoz... – folytatta halkan, közelebb húztam magamhoz, már ha ez lehetségesnek mondható. – Egy fiatal tizenéves suhanc ült mellettem, fogalmam sincs hogyan került oda – tette hozzá egy apró fejcsóválás közepette, majd elmosolyodott magában. – Most képzeld el a jelenetet, én a vérben ázó félholt ott fekszek a parton, a ruhám szakadt. A bőröm napbarnított, akkoriban még tetoválásaim is voltak...

– Szóval úgy néztél ki, mint egy partra mosott aszott valami – biccentettem magamban, próbálva elképzelni a szép látványnak nem nevezhető képet.

– Igen – kuncogott fel magában. – Aztán ott ült mellettem ez a suhanc, hófehér bőrrel, olyan jó, friss illattal, amilyet te még nem szagoltál szerintem. Mintha maga a tavasz lett volna egy személyben, áradt belőle a virágok illata. Fene enné meg, előkelő úri ficsúr volt keletről, égszínkék selyemöltözet, hófehér felhők és sárkányok voltak a ruhájára hímezve, ébenfekete haj... Először nőnek néztem – tette hozzá, amin akaratlanul is elmosolyodtam. – Most röhögsz, de ha egyszer találkozol vele, akkor megérted, hogy mire mondtam mindezt – pillantott fel rám, amin immár nem csak mosolyogtam, de fel is kuncogtam.

– Csak nem bejött neked?

– Xian? – horkantott fel sértetten. – Na még viccnek is rossz lenne. A nyűg essen bele abba a fiúba, idegesítő egy személy, akárcsak a nagyapja – folytatta morogva, amire a szememet forgattam miközben Ignis mélyet sóhajtott. – Idegesítő, de helyén van a szíve. Az apjával utazott azon a vidéken, amikor megtaláltak. Zedong nagyon húzta a száját, amikor a fia azt merte mondani, hogy vigyenek magukkal, nem voltam szimpatikus neki... Kicsit sem voltam szimpatikus – ismételte meg bőszen, amin ismét felkuncogtam. Te senkinek nem vagy szimpatikus első látásra. – Végül mégis magukkal vittek, de nem töltöttem náluk sok időt. Pár hónap után már jobban voltam, na meg aztán az öreg is kidobott a birtokról...

– Miért? – gondolkoztam el, csettintett egyet a nyelvével. Na ez már most rosszul hangzik. Ugye nem azt akarod mondani, hogy...

– Összeszűrtem a levet a lányával.

De, pont azt akartad mondani. Egy fejcsóválás közepette felsóhajtottam. Nem értem. Egyszerűen nem értem ezt az egészet. Ignisnek párja van, kis híján belehalt a bánatba, de aztán mégis összeszűri a levet minden második nővel, akivel találkozik. De ugyanakkor, vajon mi a helyzet Edwinnel kapcsolatban? Az elhangzott sztorik alapján Ignisnek eddig csak női szeretői voltak... Mi van ha? Ugyan, Ren, ne légy hülye...  hisz láttad, ahogyan Edwinre néz. A világ végére is követné azt a srácot.

– Kedveltem azt a lányt... – sóhajtott fel megint, ezúttal szomorúan. – Nem ezt érdemelte volna – vágta rá szinte habozás nélkül. Vigasztalóan megsimogattam a vállát, elhiszem, Ignis, elhiszem, hogy nem akartál neki rosszat.

– Tudod, van valami, ami most eszembe jutott és nem hagy nyugodni... – gondolkozott el magában, feljebb tolta magát rólam és hátát nekivetette a korlátnak. Ügyelt arra, hogy még mindig elég közel maradjon hozzám annyira, hogy ne kelljen őt elengednem.

– Mégpedig? – fordultam hozzá kíváncsian. Szótlanul meredt maga elé, néha hosszabb pillanatok erejéig összeszorította a szemeit és magában motyogott, de semmit nem tudtam kivenni a szavaiból.

– Kérdeztem egyszer, hogy miért akart megmenteni... mármint az a bájgúnár fiú – tette hozzá, hogy értsem, kiről is van szó. Aprót bólintottam, a fiú, aki a parton találta őt. Ignis megvakarta a tarkóját. – Hogy is mondta? Argh, a nyavalya esne belé... hogy is mondta? – kérdezgette magát. Ujjaival idegesen dobolt a térdén miközben arcát beledöntötte bal tenyerébe és elmormogott egy káromkodást is mindeközben. Végül látványosan szenvedve feljajdult, amiért nem jut eszébe a dolog.

– Ne strapáld magad, ha nem muszáj – cukkoltam őt, amivel sikerült kiérdemelnem egy kibelező pillantást, amikor rám nézett ujjai közül, mert a tenyerét nem húzta le az arcáról.

– Emlékszem, hogy mit mondott csak... nyakatekerten fogalmazott és nála nem mindegy, hogy mit és hogyan értesz meg. De mindjárt eszembe fog jutni – tette hozzá miközben megkocogtatta ujjaival a homlokát. Ha te mondod, Ignis... én elhiszem neked. Hirtelen felkapta a fejét, lelki szemeim előtt láttam kigyúlni a kis villanykörtét a feje fölött.

– Hadd haljuk – vigyorogtam rá, amin elmosolyodott.

– Ha nem csal az emlékezetem... azt felelte a kérdésemre, hogy: Egy elveszett lélek tért be hozzám az éjszaka leple alatt. Azt kérte, segítsek az utazón, akit a tenger vad hullámai partra sodortak. Segítsek a sebesült vándornak, aki cserébe egy nap megajándékoz azzal, amire a szívem vágyik. De nem a busás jutalom és a vágyálmok vezettek aznap a partra, jószándék vezérelt, amiért cserébe nem kérek semmit. Egyetlen óhajom, hogy felépüljön és megtalálja azt az utat, amire az ön szíve vágyik.

– Ez... nagyon szép, önzetlen dolog – hebegtem. Lenyűgözött, nem jutottam igazán szavakhoz. Megérintett mindaz, amit Ignis mondott. Melegség járta át a szívem, míg kuzinom aprót bólintott magában.

– Soha nem mondaná meg, hogy mire vágyik – rázta meg a fejét egy horkantás közepette. – Sóvárog, de sosem osztaná meg senkivel a vágyálmait. Talán maga sem tudja, hogy mire vágyik igazán. Fogalmam sincs. Pedig kérhetne bármit, az életemet köszönhetem nekik, és ha nem lettem volna olyan bolond, mint aki voltam... akkor talán meggyógyítottak volna teljesen. De szokásom szerint mindent elrontottam. A nénikéje, Yawen... nagyon kedves volt hozzám, minden tőle telhetőt megtett, hogy én meggyógyuljak.

– Mennyi időt töltöttél el ott?

– Egy évet, talán... Tudod, ott máshogy telik az idő. A napok összemosódnak és aztán ha egyszer beszippant az a nyugalom, az a béke... akkor nemigen vágysz már máshová – sóhajtott fel miközben tekintetét felemelte a csillagos égboltra. – Kötött az esküm, az ígéret, amit a páromnak tettem, hiába éreztem jól magam, nem tudtam volna tovább maradni. De... túl későn is jöttem el onnan, ha előbb eljövök, akkor nem esek bele abba a hibába, amit elkövettem. És az a bolond fiú... – megingatta a fejét miközben arcára keserédes mosoly kúszott. – Még akkor is védett, amikor a családja többi tagja ketté akart volna hasítani. Hogy miért tette? Fogalmam sincs... Az apja sosem bántotta őt, de akkor olyan pofont lekevert neki, hogy az már nekem fájt. Kirúgtak onnan, amiért foltot ejtettem Yawen becsületén, de mégis kit érdekelt az, hogy kedveltem a lányt és teljesítettem a vágyait?

– Szóval puszta jóindulatból feküdtél össze vele? – kérdeztem rá ridegebben, mint kellett volna. Ignis szeme villant egyet, amikor rám nézett, aztán mégis megenyhült a pillantása.

– Jégsárkány vagy, megértem, hogy téged nem fűt a szenvedély, de hidd el, én tényleg kedveltem azt a lányt, és ha tehettem volna, mellette maradtam volna. És ezért dobott ki az apja, nem azért, mert összefeküdtem vele... oh nem... azért Yawen bátyjai öltek volna meg. Az öreg Fang tudta, hogy miért gyógyulok lassan, hogy miért vagyok olyan, mint aki a holtak és az élők világa közt ingázok. Tudod, ő is elvesztette a párját, még nagyon régen. Azért dobott ki, mert nem maradtam hűséges...

– Eltelt egy csomó év, Ignis... ki a franc maradna ennyi idő után is hűséges? – forgattam a szemeim. Ez egyszerűen képtelenségnek tűnik. Kuzinom gúnyosan elmosolyodott magában.

– Hűséges akartam maradni, de... néha jól esett a bánatomat italba fojtani és olyankor összefeküdtem egy-két halandóval, hátha egyszer belehalok abba, hogy elnyomom magamban mindazt, ami vagyok.

Habozás nélkül tarkón vágtam, amikor mindezt kijelentette. Felforrt volna a vérem és legszívesebben szerintem megvertem volna őt mindezért. De Ignis csak nevetett, jóízűen kacagott miközben tarkóját masszírozta át. Hiába illettem őt villogó tekintettel, nem hatotta meg semmi.

– Erre lett volna szükségem! – kacagott vidáman, majd elhúzta a száját és morogva tette hozzá. – Te aztán nagyot tudsz ütni.

– Nem akartalak volna megütni, de... iszonyatosan felbosszantott a puszta gondolat, hogy te mindvégig az öngyilkosságra játszottál.

– És milyen jó, hogy annyi balszerencsém volt, hogy sosem sikerült a dolog – mosolygott rám miközben ismét közelebb húzódott hozzám és átkarolt jobb karjával. Oké, ebbe nem tudok belekötni. Kapott tőlem egy-két morcos pillantást még, de ezen is csak vigyorgott. Viszonoztam a mosolyt, amikor finoman megrázott játékosan, majd megpaskolta a vállamat.

– Megígéred, hogy soha többet nem forgatsz majd ilyen dolgokat a fejedben? – fordultam vissza hozzá komolyan, amire bólintott.

– Ígérem...

– Kisujj eskü? – emeltem feléje bal kezem, amire ismét felkacagott és esküt tett nekem így is.

Fülemet halk kuncogás hangja csapta meg, felnéztem a kormánykerék irányába, ahol Tog a korlátra könyökölve nézelődött és nagy eséllyel a mi gyerekes viselkedésünkön mosolygott. Mellette Burney ugyancsak próbált nem teli pofával vigyorogni a kormány mögött. Ignis aurája viszont megváltozott, kérdőn feléje pillantottam, ő is a párost figyelte, de valahogy eltűnt belőle a jókedv és inkább gyanakvó volt a tekintete is.

– Minden rendben? – kérdeztem halkan, felriadt a gondolataiból és száját szólásra nyitotta, majd mégis becsukta.

– Igen – felelte egy rövidebb szünet után. Mellkasom megfeszült, valami nagyon nem tetszett ebben, mintha valamit titkolni akarna. Aprót ingattam a fejemen, jelezve, hogy nem értem, erre elmosolyodott, hogy megnyugtasson, de nem hatott rám a mosolya. Nagyon nincs rendben itt valami, ha Ignis így befeszült pillanatok alatt.

– Mi a gond?

– Semmi – felelte egy halovány mosoly közepette.

Tekintetem elkomorult, megingattam a fejem. Nem hiszem el, minden szavadtól egyre inkább úgy érzem, hogy valami össze akarja roppantani a mellkasom. Kérlek, ne hazudj a szemembe. Ignis? Elfordult tőlem, a szívemet ezernyi szilánk döfte át, amikor elfordította a fejét. Mi a baj? Kérlek... könyörgöm mondd el! Lassan lehúzta a vállamról a karját, mocorogni kezdett, hogy feltolja magát mellőlem. Kétségbe esetten a keze után kaptam, görcsösen belemarkolva alkarjába maradásra akartam késztetni. Nem fordult felém ezúttal sem, csupán szeme sarkából pillantott vissza rám. Ignis? Mi a baj? Mondd el! Könyörgöm!

– Nem akarlak bántani – felelte halkan.

Nem akarsz bántani? Mégis mivel? Te sosem bántanál! Ignis... A szívem vérezni kezdett, amikor eltolta magáról a kezeim. Nem. Ignis, kérlek... Minden porcikám remegni kezdett, ne hagyj itt. Kérlek, ne hazudj nekem! Mondd el az igazat! Még akkor is, ha fájna! Kérlek... Feltolta magát mellőlem, rám se nézett. Ignis...? Valami rosszat tettem? Mi a baj? Szemeimet könnyek szúrták, torkomat fojtogató érzés fonta körbe.

– Nem akartam ezt mondani, de úgy érzem Bajnok nem az, akinek mutatja magát – szólt halkan, majd minden további szó nélkül távozott.

Meredten néztem utána. Nem az, akinek mutatja magát? Mégis, hogy érted ezt? Ignis! Felpattantam a földről, hogy utána menjek, hogy válaszokat követeljek, de éles fájdalom nyilallt bele a mellkasomba. Kezemet a fájdalom irányába kapva, tenyeremet rászorítottam a mellkasomra. Egész testemet átjárta a fájdalom, legyengített, elvesztettem az egyensúlyom és szédülten estem neki a korlátnak. Nem bírtak megtartani a lábaim, minden elhomályosult körülöttem. Tehetetlenül a földre rogytam, egy pillanatra sem vettem volna el kezemet a területről, ahol a fájdalom összpontosult és egyre erősödő hullámok közepette terjedt ki minden porcikámra. Remegve vettem levegőt, jobb tenyerem alatt melegség áradt szét, ami lassan végig folyt egészen le a hasamra. Nem. Nem lehet. Nem történhet meg! Jéghideg érzet táncolt végig a gerincemen, a vér szagától hányinger tört rám. Nem! Nem lehet! A seb begyógyult! Erős kezek ragadtak meg vállamnál és feljebb húzták felsőtestem, hogy egyenesen üljek. Egy kéz szorosan ölelt, a másik a kézfejemre ráfogva szorította rá tenyeremet még erősebben a szívemnél levő hegre.

– El fog múlni! – suttogta remegő hangon.

Tog... Tog! Kétségbe esett kiáltásként szakadt volna fel a torkomon a neve. Kérlek segíts! Arcomon végigcsordult egy könnycsepp, nehezen kapok levegőt. Nem... nem ver egyenletesen a szívem. A testem egyre inkább forrósodik, ahogyan a vérem végigfolyik rajtam. A póló undorító bűzben úszik és ráragad a bőrömre. Kérlek segíts! Nem akarom ezt! Egyszer már megéltem mindezt. Nem akarom! Nem akarom! Tog, kérlek! Arcát a fejemnek nekidöntve ölelt, hátam nekisimult mellkasának. Reszketve vett levegőt, míg én légszomjjal küzdöttem. Nem kapok levegőt! Görcsösen markoltam rá karjára, amivel magához ölelt. Tog...

– El fog múlni! – ismételte meg magát, majd mély levegőt vett. – Ne ess pánikba. Ren, hallasz? – kérdezte nyugodtabban. Zihálva kapkodtam levegő után, de mintha semmit nem ért volna mindez. Nem kapok levegőt! – Ren! – szólított ismét, amire felhördültem. Szemeim előtt összemosódott a hajó, a csillagos égbolt. A fejem zúgni kezdett, nem kapok levegőt. Minden egyre sötétebbé válik. Nem akarom! Megígértem neki, hogy hazamegyek! Megígértem, hogy vigyázni fogok Edwinre!

– El fog múlni! – szólt ezúttal nyugodtan, pedig úgy kapaszkodtam belé, hogy tenyerem alatt már tisztán érezni véltem csontjait is. – Ne pánikolj! Nemsokára vége lesz...

De mégis mikor? Mikor lesz vége? Én ezt nem akarom! Kérlek, segíts! Nem akarom ezt! Erőtlen zokogás lett úrrá rajtam, könnyeim alácsordultak arcomon, de nem tudtam volna hangosan zokogni. Tog, kérlek! Nem akarok meghalni! Megígértem Megarának, hogy hazamegyek! Halk, nyugtató sustorgás közepette ölelt magához miközben szorosan lefogta a sebet. Nem akarok meghalni... Neki is megígértem, hogy segítek... Segítek neked hazamenni!

– Semmi baj... semmi baj, kölyök. Nyugalom, nem lesz baj, el fog múlni, ne aggódj. Semmi baj... – szólt suttogva, lágy, nyugtató hangon. Apró puszit nyomott a fejemre, mielőtt visszahajtotta volna a fejét az enyémre. Nem lesz baj... nem lesz baj. Igyekeztem ezzel hitegetni magam, el fog múlni, úgy, ahogyan Tog is mondta. Egy éjsötét árnyék húzott el felettünk, eltakarta a csillagokat, amíg elszállt. Nem volt alakja, se semmilyen kivehető formája. Mint egy hatalmas mérgező, bűzlő felhő, elrepült felettünk. Tog ajkain reszketeg sóhaj szökött ki, a fájdalmaim enyhülni kezdtek. Ugye most már vége? Ugye, Tog?

– Te átokverte féreg... – szólt mély, morajló hangon, ami nem vallott rá. Ősi, gyűlölettel telt minden szava, megremegtem a karjai közt. Rémisztő volt őt hallani. – Ezért még megöllek... Azt hiszed, Ő kegyetlen volt veled? Oooooh drága csillagom, kerülj csak a kezeim közé és meglásd...

Hangja azonnal elhalt, amikor végre mély levegőt tudtam venni. A sós tengeri levegő átjárta ismét a tüdőmet, szemeim lehunyva mélyebbnél mélyebb légzéseket erőltettem magamra. A fájdalom lassan szűnni kezdett, elmúlt a szédülés, a vérfagyasztó érzés sem futkosott már végig a gerincemen. Tog velem együtt sóhajtott fel, szorításom enyhült a karján, aminek hatására kezét átrendezte, hogy ujjaival bele tudjon fésülni a hajamba és tenyerével a fejemre ráfogva húzzon óvatosan ismét magához.

– Semmi baj... most már többet nem fog bántani... – suttogta megkönnyebbülten és újabb puszit nyomott a fejemre. Minden porcikám beleremegett a lassan ismét egyenletessé váló lüktetésbe. Most már el fog múlni, igaz? Többé nem fog fájni? Ugye, Tog? Ugye soha többet nem kell ezt éreznem? Nem akarok meghalni. Megígértem neki, hogy hazamegyek... megígértem nekik, hogy vigyázok Edwinre... megígértem, segítek, hogy te is hazamehess. – Shhhhh, nyugalom, most már minden rendben lesz... Minden rendben lesz, kölyök.