Amióta elhagytuk a Zsiványok szigetét úgy éreztem, mintha valami megváltozott volna. Magunk mögött hagytuk a sötét vizeket is, a nappalok egyre hosszabbak lettek, az idő pedig egyre hűvösebb. Tog rémálmai múlni kezdtek, kevesebb emléke tért vissza, amióta elhagytuk a Birodalom határát. Nekem ugyanakkor napról napra több gyerekkori emlékfoszlány és tábori kép jutott az eszembe. Némelyiket élesen láttam, másokat homályosan, mintha egy koszos üveg mögül nézném. Sokat álmodtam vele is, de az emlékek ritkán boldogítottak fel. Eszembe juttatták, hogy volt egy életem, ami többet nem lehet az enyém. Részese voltam egy világnak... egy családnak, ahova többet nem térhetek vissza. Fájt a szívemnek, hogy ott kellett hagynom őt. Egyre inkább éreztem a honvágy érzetét. Haza akarok menni. De mégis hol van a hazám? Kint a mesés tengerparton, ahol kagylókat gyűjtöttünk anyával? A sötét földeken, ahol apám palotája áll, és minden kopár és kihalt? Netán a táborban, a félvérek közt? Vagy azon a furcsa helyen, ahol az a nagy tó áll? Túl sok irányba húz a szívem. Mégis hova tartozom? Hol fogadnak be? Néha azt kívánom bárcsak visszamehetnék az időben. Máskor úgy érzem, hogy jól döntöttem, amikor eljöttem a táborból. De ha vége lesz ennek az egésznek... akkor merre tovább? Hova menjek? Hol találok otthonra? Családra?

– El vagy veszve, kölyök, mint ez a kis ladik, ezen a bazinagy sós tavon – szólt egy hang mögülem, majd Tog felkönyökölt mellém a korlátra. Elmosolyodtam a szavain. Sajnos igaza van. El vagyok veszve.

– Csak Burney meg ne hallja, hogy ladiknak nevezted az Anyóst... – kuncogtam fel magamban, ezen ő is mosolygott, majd közelebb húzódott és jobb karjával átkarolt.

– Elhiszem, hogy tanácstalan vagy... hogy túl sok felé húz a szíved... De nem most és nem is holnap kell majd döntened arról, merre indulsz. Van időd, és én melletted leszek, bárhogy döntesz is.

– Köszönöm – suttogtam rekedten. Az istenek szerelmére is... könnybe lábadt a szemem a szavaitól. Olyan jól esett mindaz, amit mondott, a tudat, hogy mellettem marad.

– Visszaadtad az életem, kölyök... Kedvellek és bízok benned azóta, hogy megismertelek... Alig ismerni rád... – tette hozzá egy lágy, szinte már apai mosoly közepette. Belefésült a hajamba és végigsimított az arcomon. – Nem is vagy már olyan gnóm és pufók törpe.

– Valóban. De miért gondolod azt, hogy olyan voltam.

– Tudod. Mi azelőtt sosem láttunk gyereket. Azt sem tudtuk, hogy létezik olyasmi. Törpöt és hasonló lényeket már láttunk. De egy hozzád hasonló életképtelen kis mitugrász igencsak meglepett minket. Ah, – mosolyodott el magában, majd felkuncogott. – Emlékszem még a napra, igen... ismét emlékszem rá... amikor először találkoztunk. Dhal... – hirtelen elhallgatott, torkán akadt a szó és tekintete elsötétedett, míg arca hófehérre sápadt. Tog? Mi a baj? Amikor feléje fordultam, megrázta a fejét, elhessegetve a gondolatokat.

– Tog... – szóltam halkan, amire félve felém pillantott. Ismerted őt, tudom.

– Mégis honnan?! – kérdezett vissza remegő hangon.

– Álmaidban néha őt szólítod... Minden éremnek két oldala van... Ha úgy érzed, hogy készen állsz elmondani a te történeted... meghallgatlak. Nem foglak elítélni, meglehet... hogy megölte az édesanyám és még oly' sokakat... De... Nem lehet valaki csak rossz, vagy csak jó... Igaz?

– Úgy beszélsz, mint a mesterem... – mosolyodott el magában. Szemében könnyek csillogtak.

– El fogom mondani, ha úgy érzem készen állok szembe nézni mindazzal, amit elkövettem a legjobb barátom ellen.

– Ha van bármi olyan, amiben segíteni tudok, szólj... – feleltem neki, miközben magamhoz öleltem bal karommal. Hálásan elmosolyodott és közelebb bújt hozzám. Számíthatsz rám, történjen bármi is...

~*~

Megszokott rutinnal teltek a napok. Delia – a szirén lányunk – általában Burney mellett volt lent a konyhán, vagy a többiekkel beszélgetett, ha akadt szabad perce. Vitorlát foltozott, és megjavította az öreg kalóz kabátjának egy-egy szakadt részét is. Burney vígan énekelt naphosszakat, amitől persze mi ketten Edwinnel a falra másztunk. De hála a jó égnek, Edwin egyre jobban bírta a hajózást. Sokszor a fedélzeten mászkált, máskor felkapaszkodott a kötéllétrára, néha már egészen az egyik vitorla tartórúdjára is felült nézelődni. Tog sokszor morgott magában, néha Burney éneklése miatt, amit meg tudok érteni, néha a koszt miatt... amit szintén meg tudok érteni. Én amikor tehettem, a hajó orrában állva töltöttem a szabad perceim. Jól esett, csupán ott állni, egyedül, magamra maradva a gondolataimmal. Nézni a tengert, a hullámokat. A naplemente vörös és aranyló fényei egyszerűen gyönyörűek voltak, ahogyan megcsillantak a vízen és a felhőket befestették. Mégis az éjszakát vártam a legjobban, a sok milliónyi csillagot, a fénylő holdat, ahogyan ezüst fényével beragyogja az éjszakát. Mit is mondott Tog? Hogy hívják a hold úrnőjét? Thara... igen ő az. És Nadella a nap, jó barátnők, azt mesélte.

Mélyen szívtam magamba a sós levegőt. Ismerős léptek hangzottak fel mögöttem, Ignis volt az, de miért ilyen vonakodó a járása? Lassan közelített, mintha bizonytalan lenne. Amikor mellém lépett, ő is felkönyökölt a korlátra.

– Mi bánt téged? – kérdezte halkan, aggódva. Bánt? Meglepetten feléje fordultam. Nem bánt semmi. – El vagy veszve, amióta eljüttönk, mi a gond? Hadd segítsek – tette hozzá egy biztató mosollyal, majd felült a korlátra. Szóval ennyire feltűnő... 

– Sokat álmodom vele mostanság – sóhajtottam fel szomorúan, visszanéztem a végtelen tenger horizontjára. – Szép és szomorú álmok egyaránt... szörnyen hiányzik... De nem mehetek vissza, nem akarom veszélybe sodorni az életét. Tudod, nem akartam neki elmondani az igazat, mert van olyan őrült, mint Edwin, hogy velem tartson.

– Értem – sóhajtott fel. – Így már számomra is világos. És mi bánt még? Ne tartsd magadba, kérlek.

– Aggódom és félek. Hetek óta semmi hírt nem kaptunk... Térasról sem... – tettem hozzá egy röpke pillanatnyi habozás után. Ignis nem tudja, hogy van neki másik neve is. És hogy mi Toggal az igazi nevén szólítjuk. – Pedig Drylt megkértem, hogy figyelje a szeleket. Félek, hogy ez a túl nagy csend valami nagyon rossznak az elöljárója.

– A többiek tudják, hogy úgy maradhatnak életben, ha bujkálnak, akkor nehezen talál rájuk – felelte nyugtatóan. Ez igaz. De nem is emiatt aggódom. Mi van, ha valami más is készülődik?

– Nem hiába utazunk mi is hajóval. Minél kevesebb erőnket használjuk, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy ne találjon ránk. És minden bizonnyal Téras is képes hozzánk hasonlóan valamilyen fajta halandó alakot ölteni, amikor nem olyan veszélyes. Különben elárulná magát, és egy hozzá hasonlót egyik isten sem tűrne meg a felszínen, tartozzon bárhova az illető – tette hozzá egy vállvonás közepette. Van egy olyan sejtésem, hogy Dhalgur túl tesz nem egy isten erején. De ki ő? És egyáltalán mi kik vagyunk? Egy wareon és egy dreogolruz... és a Hunter tesók? Ők mégis kiknek a vérei? Kik azok a rhailgirek?

– Nagyon remélem, hogy szót tudok majd váltani a nagyapámmal – húztam halovány mosolyra számat. – Szükségünk lesz válaszokra, mielőtt bármibe is belekezdünk. Túl sok kérdés merül fel bennem, és nem csak Térassal kapcsolatban – sóhajtottam fel ismét.

– Nekem is lenne egy kérdésem – szólt vonakodva, kérdőn feléje pillantottam a szemem sarkából – Mármint... kezdem az elején... úgy egyszerűbb. Miután apám felkeresett, láttalak téged álmomban, mikor megpróbált végezni veled.

Láttál? Mégis mikor? Én akkor nem láttam semmit, nagyon sokáig. Aztán jött egy-két emlék. De olyan zavaros volt akkoriban minden. Volt ott egy árnyék is...

– Láttalak haldokolni... – folytatta halkan, amire felkaptam a fejem. Szája csücske egy erőltetett mosolyba rándult. – De akkor még nem tudtam, hogy te vagy az. Meg akartalak kímélni a szenvedéstől, mert tudom jól, milyen fájdalmat képes okozni Antares. De végül mégis amellett döntöttem, hogy segítek neked, amennyire tőlem telik. Fonias nálad volt, felhevítettem a pengét, hogy összezárjam vele a sebedet. Akkor... azt hittem egyszerű Nolalo vagy, de tévedtem. Láttam mire lennél képes, de nem bántottál. Aztán feltűnt egy árny, egy fekete sárkány... a szeme a tiéd volt – szólt halkan. Egy árny...? Egy fekete sárkány? Ez furcsa... Apa és Wradlack is beszélt valamiről. Egy féregről... Lehet, hogy...?

– Később, amikor megpróbáltalak téged elérni, akkor ez a sárkány őrizte a lelked. Nem engedett be könnyen a gondolataidba. Őrt állt, többször rám támadt, de mikor szükséged volt rám, akkor beengedett. Aztán... mikor először láttuk Térast... akkor is az árny mentett meg attól a szörnyetegtől. Megvédett, nem csak tőle, de később Akidától is. Mindkettőjük eltörpült az árny mellett.

– És minden bizonnyal azt szeretnéd kérdezni, hogy tudok-e erről bármit is – húztam el a számat, majd megingattam a fejem. – Semmit nem tudok, Ignis. Néha úgy érzem, valami elpattan bennem, hogy valami ősi rettenet szabadul el akkor... de ez nagyon ritka. Nem tudtam erről az árnyról ezidáig, én sosem láttam. Sosem éreztem igazán. De ha igaz, amit mondasz... félek, hogy semmi jó nem ebből sem.

– Figyelj – köszörülte meg a torkát. – A barátnődnek megígértem, hogy segítek, amiben tudok. Nekem világéletemben az volt a problémám, hogy állandóan elnyomom az erőmet... igen fiatalon menekültem, hogy túléljek, utána a párom halála miatt nem találtam önmagam. Volt hogy évekig egyszer sem használtam az erőmet, azt hittem végem. De végül valamilyen szinten helyre lettem pofozva, korántsem vagyok az, aki igazán szeretnék lenni, de nem haldoklom. És ismerek valakit, aki talán rajtad is tud segíteni.

– Ezt komolyan mondod? – kaptam fel a fejem. Igazán? Van esélyem arra, hogy mindezt megtanuljam kezelni? Apró mosolyra húzta a száját.

– Igen. Szörnyen unalmas egy alak, de ha nyitott vagy, elhivatott és mindenek felett alázatos és megadod neki a tiszteletet... akkor ő is mindent megtesz, hogy segítsen. Megpróbált pár dolgot a fejembe verni, de valljuk be fiatal voltam és nem érdekelt a tanítása. De... ha meg akarom oldani a problémáim, akkor ezúttal mindent megteszek, hogy megtaláljam önmagam. Mert erről szól az egész... hogy kiismerd magadat, hogy ne legyen semmi amiről nem tudsz. Ha itt végeztünk elviszlek hozzá. Oké?

– Köszönöm, Ignis – mosolyodtam el hálásan. Végre ismét szabad lehetnék? Lepillantottam a bilincsekre, amik csillogtak a napfényben. Ace mégis hogy bírta elviselni annyi éven át?

– Mindkettőnk jobban jár, ha megtanuljuk irányítani az erőnket, mielőtt azokhoz hozzá nyúlok – szólt halkan mire bólintott

– Akkor szedd le, ha úgy érzed készen állsz rá. A fájdalom nem lehet rosszabb annál, amiket már átéltem. És hol találjuk ezt a sárkányt?

– Egy bazi nagy lebegő hegy legtetején – kuncogott fel. Repülő hegy? – És biza lépcsőzni kell majd nem is keveset. Felhő sárkány, nem szereti, ha valaki megzavarja a nyugalmát. Szerintem kedvelni fogod, nagyon szép helyen lakik. A fák, a vízesések, a növények illata, a tinta, és a füstölők szaga... Nézzenek oda – mosolyodott el magában. – A végén még olyan, mintha honvágyam lenne most. Ott van egy hely, amit meg akarok majd mutatni Edwinnek is. Az egyik hegycsúcsról belátod az egész környéket és a felhők a lábaid előtt terülnek el – sóhajtott fel álmodozva. Elmosolyodtam. Valóban. Úgy beszélt, mintha honvágya lenne. Valamiért nekem is egy furcsa érzésem támadt. Netán annak a tónak, és annak az idegennek köze lenne ehhez a helyhez?

– Valóban csodás látványt nyújthat – mosolyodtam el. – Habár... nekem úgy vélem... ez az, amire mindig is szükségem volt – sóhajtottam fel egy halovány mosoly közepette, ahogyan megkönyököltem a korláton mellette és a horizontot néztem. – Azokat a napokat juttatja eszembe, mikor anyával együtt jártunk kagylózni, úszni... és minél többet vagyok idekint... annál több dolog jut eszembe.

– Nem tudnám most szavakba önteni mindazt az örömöt és boldogságot, amit most érzek, Ren – szólt mosolyogva, amire felnéztem rá. A szél egy-két kusza tincset az arcába fújt. – Őszintén... mérhetetlenül boldog vagyok, hogy visszatértek mindezek az emlékek – felelte mosolyogva és megsimogatta hátam.

– Szeretném azokat is visszakapni, amiket melletted éltem meg. Mindennél jobban szeretném visszakapni azokat a napokat, Ignis. Veled együtt mosolyogni ismét, ha felidézel valamit. De... – szomorúan biggyedtek le ajkaim mikor lehajtottam fejem. – Mikor rád nézek... már nem látom ugyanazt a kölyköt. A szemed koromfekete, a mosolyod is hamar lehervad... és... tudom, hogy én sem vagyok már ugyanaz.

– Az a félnótás Burney egyszer azt mondta nekem, amikor holt részegen hevert az asztal alatt... – mosolyodott el magában. – Bárki is voltál fiam... és bármivé is lettél... senki nem fog tudni téged visszaváltoztatni azzá aki voltál, senki más... csak is te. Te vagy az egyetlen, aki tenni tudsz mindezért – sóhajtott fel végül,  majd vigyor ült ki az arcára. Meglepetten pislogtam. Ezt tényleg Burney mondta? – Ezek után úgy kellett felcipelni őt a szobájába, miközben azon nyafogott, hogy nem ette meg a süteményt, amit kapott a kocsmárosnétól. Hogyan is tudta volna megenni, ha az a nő a teljes pitét az öreg képébe vágta dühében?

– Pft – kuncogtam halkan, majd megvakartam a tarkóm ahogyan ismét felegyenesedtem. Bolond ez az öreg. – Ha nem énekel állandóan, akkor kiderül, hogy valami értelmes is kijön a száján – tettem hozzá kuncogva, amin ő is csak mosolyogni tudott.

– Elegem van! – csattant fel Edwin, amikor kiviharzott a konyhából. Ijedten felkaptuk a fejünket. Mégis mi történt? – Elegem! Nem bírom tovább!

– Mi történt? – kérdezte Ignis ijedten, amikor a vörös rákapaszkodott a kötéllétrára és felállt a korlátra. Edwin, az istenek szerelmére.

– Elegem van abból, hogy be nem áll a szája! Egy perc nyugalmat kértem csupán tőle, hogy maradjon csendben – fortyogott továbbra is. Oh, így minden érthető. – De ez nem képes elhallgatni, helyette rázendített egy másik dalra. Szóval inkább a vízbe ugrok, minthogy tovább hallgassam őt.

– Edwin, ne mondj ilyen sületlenségeket – kuncogtam fel, miközben megfordultam a tengelyem körül és felhuppantam Ignis mellé a korlátra.

– Te is kinevetsz! – mutatott ránk dühösen. – Nehogy azt mondd, hogy csak engem zavar ez, amit művel! Szét megy a fejem tőle.

– Ne aggódj, vörös, a következő úti célunknál majd visszasírod az öreg Burneyt, olyan nagy csend lesz – nevetett fel gúnyosan Ignis.

– Fulladj meg! – kaffogott vissza, amire féloldalas mosolyra húzódott a szám. Ignis szemeiben felcsillant valami, amihez hasonlót csak akkor láttam, amikor Fluctus valami otromba nagy marhaságot mondott, ami egy perverz poénba fulladt el.

– Igniiiiis – forgatta szemeim. Ignis felkapta a fejét, meglepetten nézett, majd bevágott egy pimasz mosolyt.

– Most mi van? – vigyorodott el. – Semmi rosszra nem gondoltam, pedig tehettem volna. És egyébként is. Szégyelld magad, Arenisz, hogy ilyen perverz dolgok jutnak eszedbe – legyintett tarkón finoman, akaratlanul is felkacagtam.

– Nevessetek csak! – fortyant fel sértődötten Edwin.

– Jaj, Edwin, ne csináld már. Gyere le onnan – sóhajtottam fel unottan. – Ilyen hátszéllel holnapra elérjük a határt. Beszélek velük és utána ígérem, visszamegyünk a szárazföldre. Ne hisztizz.

– Pedig a Részeg tengerészt nem is énekelte mostanság Burney – mosolyodott el ismét Ignis, látva Edwin sértett ábrázatát. – Pedig az a kedvence.

– Inkább a víz, minthogy egy percet is tovább hallgassam őt – vágta rá határozottan és kihajolt a hullámok fölé.

– Úgy sem ugrik – súgta, bólintottam egyet. Edwin félt, még akkor is, ha ezt próbálta titkolni jelenleg. Kinyitottam a tenyerem, egy apró kis jégkristály jelent meg benne, amit Edwin félelmének volt köszönhető.

– Túlságosan fél, hogy ugorjon – motyogtam az orrom alá, és bezártam öklömbe a kristályt.

Hirtelen rándult meg a hajó. Ijedten kapaszkodtunk meg mindketten, mielőtt a vízbe eshettünk volna. Edwin abban a pillanatban lendült vissza remegve a fedélzetre és egészen az árbócig húzódott be. Mi történt? Zátonyra futottunk? Burney döngő léptekkel érkezett meg a fedélzetre és trappolt fel a kormánykeréknél álló Toghoz. Dryl az árbóckosárból ugrott le, majd hajolt át a korlát felett, hogy szemügyre vegye közelebbről a hajót körbeölelő buborékokat. Zavartan néztek össze Ignissel, miközben Burney már torka szakadtából kiabált, hogyan fogja felnégyelni Togot, ha zátonyra vitte a hajót. Kint vagyunk a nyílt tengeren, csaknem futottunk zátonyra. De akkor mégis mi történt? Ignis a semmiből felmordult mellettem, az alakja összerogyott és görcsösen rákapaszkodott a korlátra.

– Ignis – ugrottam mellé aggódva. – Mi történt?

– Argh... a hátam – szisszent fel, mikor teste megroppant a fájdalomhullámtól, ami átcikázott rajta. Ignis!

– Készítsd az ágyúkat! – csattant fel Dryl és visszaugrott a korláttól. Micsoda? Ágyúkat?

Ismét megrándult a hajó, mintha valami neki ment volna. A hullámok alól furcsa hangok szűrődtek a felszínre, mint amikor végigkarcolja valami a fát. Delia is a fedélzetre sietett, majd kinézett volna a hajóról, de ismét megbillent a vitorlás, Ignis lábai nem bírták tovább, a földre rogyott. Mégis mi ez? Milyen lény találta meg a hajónkat?

– Mit láttál, Norine? – kiáltott rá Burney.

– Egy kíváncsi kis giraby nagy eséllyel! – csattant fel dühösen. Egy giraby? Az mégis hol van a ranglétrán? Bőven alattunk? – De jobban teszed, bogaram, ha haza úszol anyuhoz, mielőtt szét rúgom a segged!

A válasz egy eddigieknél nagyobb lökés volt, amire feljajdult a hajó is. Ignis a korlátra fel kapaszkodva felhúzta magát ismét. Próbáltam megtartani és segíteni őt. Ekkor tört fel a víz alól a giraby is. Ignis vicsorogva nézett szembe vele, mikor a vitorlás fölé magasodott hosszú kígyó testével és a fején levő lebenyeket szélesre tárva felüvöltött. Mi az isten?

– Takarodjatok!

– Még egy ilyen és megnézzük repülni is tudsz-e!– csattant fel Dryl sértődötten. – Anyád nem tanított a jómodorra, igaz-e?

– Ne hergeld őt az istenek szerelmére! – fakadt ki Ignis, mikor a giraby szemei villantak egyet, ismét összecsuklott a semmiből. Ignis!

A kölyök sárkány ismét felüvöltött és karmaival rákapaszkodott a hajó oldalára, ami vészesen megbillent az oldalára. Na most lett elegem! Ez már a pofátlanság felső határa! Edwin érzelmeit kihasználva egy jéglándzsát idéztem a kezembe. Farkasszemet néztem a sárga szemű vízisárkánnyal. Vicsorogva nézett vissza rám. Szemeim villantak egyet és hallani véltem egy mély morajló morgást, amibe beleremegett a mellkasom. Jobban teszed kicsinyem, ha most azonnal visszabújsz a felszín alá! Ujjaim pattogva szorultak rá a lándzsára.

"Nem mindig vagyok az erőszak híve, de tedd helyre ezt a gyereket" szólt Tog halk, bizonytalan mégis igencsak biztató hangja a fejemben.  Helyre is teszem.