Csendes, nyugodt éjszakánk lett. Burney egy öreg olajlámpával a kezében járta körbe a hajót, mielőtt a főfedélzeten lehuppant volna egy hokedlire. A lámpát maga mellé tette a földre. Tog a kormánynál foglalt helyet, tekintetét előreszegezve figyelte az éjszaka sötétjében elvesző horizontot. A hajó alig érezhetően mozgott, a szél sem fújt már, de ennek ellenére kellemes, hűvös estének nézhettünk elébe. Dryl az árbócokon mászkált, némi káromkodás közepette rendezgette a vitorlákat egymaga, hátha egyszer feltámad majd a szél. Néha rákapaszkodott egy kötéllétrára és onnan nézelődött, míg Ignis a hajóorrban foglalt helyet. A horizontot kémlelte, úgy tűnt, hogy ismerős neki ez a környék, nem aggodalmaskodott, ahogyan Burney sem. Úgy tűnik megbíztak Tog tapasztalataiban, aki minden bizonnyal megjegyezte az öregnek, hogy sokszor járt már ezeken a vizeken. Egyre kíváncsibbá tesz a barátom, vajon milyen életet élt, mielőtt találkoztunk volna? Börtönbe volt zárva, ez biztos... de azelőtt vajon milyen élete volt? Szeretném egyszer az elejétől a végéig meghallgatni a történeteit. Fél szemmel a mellettem motoszkáló Edwinre pillantottam, aki a főárbóchoz tartozó egyik vitorla kötelével babrált. Kibogozta abból a csomóból, amiben volt és szorosabbra húzta a kötelet, majd visszacsomózta a helyére. Kérdőn felvontam a szemöldököm, amikor végzett és felém pillantott, arcára halovány pír ült ki, míg zavarában megköszörülte torkát és bevágott egy grimaszt.

– Rosszul volt megcsomózva, biztos Bajnok csinálta...

– Ha te mondod – kuncogtam fel mindezen. Való igaz, hogy többször jön már ki a friss levegőre és olyankor nincs jobb dolga, mint a többieket figyelni. Biztos elleste, ahogyan Ignis dolgozik, mert az is biztos, hogy Dryl ritkán jön le a vitorlák közül.

– Ne nézz így rám – horkantott fel zavarában, amin meglepetten pislogtam egy sort és akaratlanul is mosoly ült ki az arcomra. Ne nézzek így rád? Mégis, hogy néztem rád? – Pont úgy, mint aki arra gyanakszik, hogy figyeltem arra, ahogyan a kuzinod dolgozik.

– És ez rossz dolog? Legalább szemmel tartod, meg látod rajta, ha fáj valamilye – biccentettem feléje, amire halkan felsóhajtott.

– Ez igaz – felelte csendese, szeme sarkából a hajóorrban ücsörgő unokaöcsémre pillantott. – Sosem panaszkodik, csak fintorog... Szörnyű fájdalmai vannak – tette hozzá nyersen. A gyomrom összeugrott ettől a kijelentéstől.

– Olyanok között nőtem fel, mint ő, tudom, hogy egy fintor milyen fájdalmakat takar el. Tudod... Killer sosem volt a nyavalygó típus, a bátyám sem volt egy sírós kislány... Te sem nyafogsz... – pillantott fel rám ismét. Ez igaz. Habár szerintem az istenek sem tudnák megmondani, hogy miért csináljuk mindezt.

– Olyan környezetben nőtünk fel mind, ahol a gyengék nem élnek túl – sóhajtott fel, miközben egy másik kötelet is szorosabbra húzott. Asszem, de ez csak egy nagyon halovány sejtés... Edwin talán morcos hangulatban van. A kötelet a kézfejére csavarta és olyan erővel rántotta lefelé a durva szövetet, hogy a vitorla nyekkent egyet a magasban és barátom karjain kidagadtak az erek. – Ezért van mindez, befogjuk a pofánk és csendben tűrünk, mert tudjuk, hogy ha beszélnénk, ha gyengének mutatnánk magunkat... akkor halottak vagyunk – tette hozzá sziszegve, miközben szorosan megcsomózta a kötelet.

– Ebben sajnos igazat fogok neked adni – sóhajtottam fel lemondóan, amire bólintott egyet magában.

– Fiúúúúk! – kiáltott fel Burney vidáman. – Akartok mesét hallani?

– Már megint kezdi – forgatta a szemeit Edwin, de ügyelt, hogy a megjegyzését csak én halljam. Elfojtottam magamban egy mosolyt, míg Ignis azonnal a fedélzet irányába fordult a kérdés hallatán.

– Ezúttal miről? – mosolyodott el, miközben leugrott a korlátról és vaskos bakancsa nagyot koppant a hajópadlón. Jó volt látni mosolyogni, habár... Edwin irányába pillantottam, aki meredten figyelte Ignis minden mozdulatát.

– Jelenleg nincs nagy gáz, ne aggódj, de majd mindenképp meg kellene nézni a sebeit – felelte suttogva.

– Köszi – biccentettem feléje egy halovány mosoly közepette. Hála az isteneknek, most talán tényleg nincsenek fájdalmai. Habár ki tudja, hogy ez meddig fog eltartani?

Burney elgondolkozva megdörzsölte az állát, majd a fejébe nyomta a kopott kalapját. Ignis, mint valami gyerek, arcán mosollyal, csillogó szemekkel figyelt. Kezeit összefont a mellkasa előtt, derekát nekitámasztotta a vitorlás korlátjának.

– A hét tenger úrnőiről – felelte végül az öreg kalóz, amire mozgolódás támadt a fejünk felett.

– Remek ötlet! – landolt hirtelen köztünk Dryl, amire mi ketten ijedten összerezzentünk Edwinnel. A vörös küldött egy morcos pillantást a szélsárkányunknak, de az nem zavartatta magát. Talán még élvezte is, hogy ránk hozta a frászt... megint. Lehuppant nem messze Burney mellett a fedélzetre. – Felőlem mesélhetsz, szeretem, ha fényezik az egomat.

– Miről lenne szó? – kérdezte Edwin kíváncsian.

Engem is érdekelne, hogy mi olyanról lehetne szó, amiben érintjük nagy eséllyel Dryl kalóz múltját is. Vajon szó esik arról is, hogy Ignis, hogyan is került ebbe a tengeri rablóktól hemzsegő világba? Kuzinom arcáról lehervadt a mosoly, a tekintete elsötétedett. Ezek szerint valami olyanról lesz szó, ami nem olyan vidám dolog, mint ahogyan azt Burney hiszi. Közelebb sétáltam az öreghez, míg Edwin a másik oldalamon foglalt helyet és lehuppant a fedélzetre.

– A három leggyönyörűbb hajóról, amelyet valaha is hátán hordott a Föld – jelentette ki Burney büszkén. – A leggyorsabb mind közül a Fergeteg volt, soha senki nem érte utol. A legveszedelmesebb a Muréna, ő hajlamos volt a tenger mélyéről támadni. Így cserkészett, meglepve áldozatait – tette hozzá sejtelmesen.

– Ez eddig izgi – súgta Edwin, amire aprót bólintottam. – Habár furcsa, hogy egy vitorlás a víz alatt közlekedjen.

Ismét biccentettem egyet magamban. Mindez szép és jó, de Ignis miért úgy néz ki, mint aki temetésen van? Visszanéztem Burneyre, aki ugyancsak a kuzinomat figyelte, latolgatva, hogy folytassa a történetet vagy sem. Fogalmam sincs mi járhat most Ignis fejében, de az is biztos, hogy semmi jó. Hirtelen fordult sarkon, a csillagos eget kémlelte.

– És a harmadik vitorlás? – pillantottam az öregre, aki mélyet sóhajtott. Dryl látványosan a száját húzta, majd megvakarta az orrát. Visszanéztem Ignisre, aki mély levegőt vett, a válla felett pillantott vissza ránk, majd lassan ismét felénk fordult.

– A harmadik az Emerald volt – felelte halkan. Edwin csettintett egy aprót a nyelvével. Valami nagyon nem oké. Mégis mitől lett ilyen? Méghozzá alig pár perc leforgása alatt? Ignis lesütötte a tekintetét a padlóra, végül ismét visszanézett ránk.

– Míg a Muréna darabokra nem szaggatta.

– Már megint lelőtted a történet végét, Jimy! – fortyant fel dühösen az öreg, majd finoman oldalba könyökölt, amivel igencsak meglepett. Sűrű pislogás közepette néztem le rá. – Nem szereti ám a vén csibész, ha a hajójáról beszélek.

A hajójáról? Ignisnek volt vitorlása? Azt eddig is tudtam, hogy kalóz volt, de... mindezek mellett még kapitány is? Ledöbbenve fordultam kuzinomhoz, aki ismét csendbe burkolódzott. A tekintete bánattal teli, meredten nézett maga elé, elveszett az emlékeiben. Ezek szerint... a hajója nagy eséllyel a tenger mélyén van. Lehet valami tengeri ütközetben veszett oda.

– Várj, az Emerald akkor a te hajód volt? – hökkent meg Edwin, ezen Dryl hangosan felnevetett, kuzinom ismét felénk pillantott. Miért nézel így? Fájt neki minden szó, ami elhangzott a vitorlással kapcsolatban, mégis volt egy kevéske boldogság a tekintetében, amit Edwin kérdésének köszönhetett. Ugyanakkor... küldtem egy kibelező pillantást Dryl irányába, amiért nevetni mert. A nő felvonta a szemöldökét, majd vállat vont.

– Ha mindent elmondanánk róla, akkor se hinnéd, mikre volt képes fénykorában – szólt büszkén, miközben rámutatott Edwinre. Ezek szerint Ignis ismert figura lett volna abban a korban? – A kocsmákban úgy ismerték ezt a jómadarat, mint a Szépfiú vagy az ellenségei csak Lidércnek csúfolták.

– Miért? – kérdeztem rá, amikor Dryl elhallgatott. Sajnálom, Ignis, tudom, hogy semmi kedved mindezt hallgatni most, de... tényleg érdekelne, hogy mik történtek veled. Küldtem egy bocsánatkérő pillantást feléje, szája csücske alig láthatóan megrándult egy halovány mosolyba.

– Volt egy rossz szokása, amit ki nem állhattak a többiek – vigyorgott Dryl, amire az öreg is bőszen bólogatott.

– Ha vadászott hatalmas füst és köd vett körbe mindent, nem láttál semmit tőle. Az ágyúi meg... a legjobbak voltak! Az átlag, mint a Fergeteg vagy a Muréna mindig a hajó oldalát lőtte, nagy célponton könnyebb léket ütni, de ez az őrült mindig az árbócokat célozta – vágta rá Burney, ezzel félbeszakítva a szélsárkányt, aki igencsak morcosan pillantgatott az öregre emiatt.

– Azt mégis hogyan? – hökkent meg Edwin. – A lőfegyverek akkoriban nem voltak valami pontosak.

– Jó legénységgel, és egy jó ágyúöntővel... sokra vihette az ember akkoriban – sóhajtott fel Ignis, miközben apró biccentett felénk. – Az ellenfeleim törött árbóccal nem sokra vitték, de legalább nem süllyedt el a hajójuk.

– Tanúsítom! – csapta fel kampós kezét Burney, ijedten arrébb léptem tőle, amikor vészesen közel lendült keze a bal szememhez. Te, őrült, a végén még kicsapod az egyetlen jó szememet is. – Az Emerald sosem küldött senkit a tenger fenekére. Javítható károkat okozott, kevés áldozatot szedett... az más kérdés, hogy kipucolta a raktárokat a banda, de a többiekkel ellentétben... ritkán gyilkoltak.

– Pedig én azt nézném ki belőle, hogy felrobbantja a puskaporos hordókat, hogy minden a lángok martaléka legyen – vont vállat Edwin. Való igaz, egy tűzsárkánytól ilyesmit várna az ember.

– Pft. Hát ez jó! – nevetett fel Dryl, majd kacagva terült el a hátán. A szél egy kicsikét feltámadt vidám nevetésétől. Edwin zavartan pislogott, amikor Burney is felkuncogott. Mi olyan vicces ebben? Értetlenül néztem végig a két kalózon, majd Ignisre pillantottam, aki ismét összeomlott lelkileg. – Ignis, mint aki csak úgy kénye kedvére robbantgat. Ilyet sem hallottam még!

– Oh fiacskám, az én drága Jimem nem olyan ám – legyintett az öreg majd kitörölt egy könnycseppet szeméből. – Ez egy ártatlan bárány, míg fel nem bosszantják.

– Ezért csúfoljuk Parázskának – lökte oldalba Dryl a vöröst. – Nekem elhiheted, az elmúlt majdnem száz év alatt eddig kétszer vettem csak hírét, hogy úgy igazán elengedte volna magát. Egyszer, amikor megtépte azt a nyavalyás Eridort, a másik pedig mikor a vadász tábort repítette a magasba.

– Dryl – szisszent fel Ignis figyelmeztetően. Összefontam a kezeim a mellkasom előtt, amikor rosszullét tört rám. Ez nem az a téma, amiről bármelyikünk is szívesen beszélne. – Elég – tette hozzá ellentmondást nem tűrve, amikor Dryl feléje fordult. A nő felvonta a szemöldökét, majd oldalra billentette a fejét.

– Mondd már el, miért vagy ilyen. Láttam többször is, hogy mire vagy képes. Miért akarsz halandó ember módjára létezni? Saját magad gyilkolod ugye tudod?

– És neked ehhez mi közöd? – kérdezett vissza egy szemöldök rándítás közepette.

Ugyan külsőleg nem változott semmit, és a szeme sem izzott fel vörösen... annyi szent, az aurájával ölni tudott volna jelenleg. Elhúztam a szám... Dryl nem értené meg mindezt... neki sárkány a szeretője. De... Ignis már megtapasztalta milyen az, amikor elveszted azt, akit mindennél jobban szeretsz. Mi nem öregszünk meg, nem leszünk gyengébbek. Amíg meg nem ölnek minket, vagy, amíg mi magunk nem vetünk véget az életünknek, addig élni fogunk. Bele sem merek gondolni, hogy egynap mindenki, akit ismerek, aki a barátom, akit szeretek... mind öreg lesz, míg én fiatal maradok. Nem. Ebbe belegondolni is rossz! Megráztam a fejem.

– Ez amúgy valóban érdekes kérdés, amit Dryl felvetett – gondolkozott el Edwin hangosan.

– Hagyjátok őt békén – szólt közbe Burney csendesen. Megkönnyebbült sóhaj szakadt fel Ignis mellkasából. Amikor Edwin felpillantott rám, várva, hogy segítsek, hátha az öreg meggondolná magát, akkor megingattam a fejem. Ne firtassuk ezt tovább. – Ne hánytorgassuk azt, amit mélyen magába temet az illető.

– Oké, ami magán ügy, az magán ügy – tolta fel magát Edwin a fölről.

– Menjetek aludni, fiúk – veregetett hátba Burney, amit egy nemtetsző morgással tudtam csak díjazni. Leszállt az éj, ilyenkor nem tudok pihenni. – Jim! Ez rád is vonatkozik, fiam! – tette hozzá dorgálóan. Ezen Ignis elmosolyodott, majd végül megadóan biccentett egyet.

– Igenis, kapitány – intett feléje, mintha kalapot emelt volna neki. Csendben sétált ide hozzánk, kissé talán félénken is... azonnal feléje fordultam, amikor megtorpant mellettem. Bármi van, mondd, kérlek. Ne szenvedj egyedül. – Beszélhetünk? – kérdezte halkan, reménykedve. Azonnal bólintottam neki, erre Edwin is biccentett egyet és egy látványos nyújtózkodás közepette elindult, hogy aludni menjen.

– Őfensége, bírni fogja az éjszakázást? – kurjantotta el magát Burney, hogy Tog is hallja a neki szánt kérdést.

– Jobban ismerem ezeket a vizeket, mint hinnéd, Kendall! – felelte sértetten és egy könnyed mozdulattal akkorát lökött a kormányon, hogy az többször pördült meg, mint számolni tudtam volna, így éles irányváltást okozott. Ijedten támasztottam ki magam, a többiek is elvesztették az egyensúlyukat. Edwin hangosan káromkodott egy sort, amiért ismét rátört a rosszullét.

– Még egy ilyen és megnyúzlak! – csattant fel az öreg.

Ugyan ebben a pillanatban valami hatalmas lény tört fel a vízből közvetlen mellettünk. Ébenfekete pikkelyes testén felcsillant a holdfény. Tog gúnyosan felkacagott, amikor mindannyian lesokkolva néztünk végig a víziszörny alakján, akinek csupán a hátát láthattuk felbukkanni a víz alól. Fogalmam sincs, hogy mi volt ez, soha nem is akarnám megtudni. Megborzongtam. A mélyből morajló hang tört fel, Tog ismét félre rántotta a vitorlást. A lény ezúttal teljes testtel ugrott ki a vízből. Minimum háromszorosa lehetett a hajónknak, hatalmas kövér hasa volt, tarajos háta, pikkelyes teste. Az oldalán három uszony sorakozott, míg a farka négy uszonyból állt. Rövid ki tömzsi feje volt, iszonyatos agyarakkal ellátva, de azok a kis kék szemek, ami a feje oldalán helyezkedtek el... Volt belőle neki vagy hat darab, egyik kisebb, a másik nagyobbacska. Éles, magas hangon visított fel, mint egy bálna, mielőtt ismét elnyelte volna őt a tenger, ezzel hatalmas hullámokat kavarva.

– Játszani akarna a kis piszok! – kacagott továbbra is Tog. Elmosolyodtam, valóban kölyöknek tűnt a tekintete alapján. Semmi rosszindulat nem volt benne.

– Ezt nevezed te kis piszoknak? – fakadt ki Edwin. A kérdésre a válasz egy még erősebb morajlás volt a mélyből. Tog nevetett úgy, mint soha eddig, akaratlanul is rám ragadt a jókedve, a többiek pedig teljesen el voltak szörnyedve mindezen. Tisztes távolból tőlünk egy óriási lény ugrott ki a vízből, nyomában a „kis piszokkal". Úgy tűnik sikerült anyut is előhívni. Minimum tízszer nagyobb volt, mint a kis duci kölyök, míg a „picike" teste sötét volt, addig anyunak gyönyörű színekben pompázott a teste. Olyan volt, mint egy randa nagy kövér aranyhal. Arany, vörös, sárga... mindenféle szín volt rajta. Tog még hangosabban nevetett, de mellette hallottam egy másik, visszafogott kuncogást is.

„Csak édesapád meg ne tudja, hogy miket gondolsz a teremtményeiről..." kuncogott a hang a fejemben. Oh, szóval ezek a lények apámhoz tartoznak? A két dagi hatalmas hullámot csapott, amikor visszamerült a víz alá.

„Igen" felelte Wradlack halkan. Ezúttal eltűnt a jókedv és a vidámság a hangjából. Mi a gond? Az imént, meg alig egy órája még tök vidámnak hangzott. „Véges az erőm, csak azért tudtalak most is gond nélkül elérni, mert a mi földünkön mozogtok. Holnap eléritek majd a Zsiványok Szigetét, ne tápláljatok sok reményt, mert évszázadok óta lakatlan a hely" sóhajtott fel fáradtan. „És még valami, Sogryl... a Hullámtörő meg a drága népe... vigyázz velük. A tűzokádó barátod már megtapasztalta, milyen is náluk a vendégszeretet. Ne ölesd meg magad, mert szükségem lesz rád."

„És mégis mi hasznomat vennéd?" Tudom, hogy belementem valami üzletbe, ahol a segítségért cserébe megszabadulhatok majd anyám vérvonalától és erejétől. De mégis mi hasznomat tudná venni?

„Az a bolond kölyök végre kezd neked megnyílni, faggasd, beszélj vele, tudj meg minél többet róla, azt akarom, hogy visszanyerje az emlékeit, mindet. Tudom, hogy egy makacs öszvér és néha megfojtanád, de ne add fel, ha róla van szó. Mindig is ilyen volt, mindig is ilyen lesz, nem fog változni a jelleme. Kedvel téged, előbb vagy utóbb meg fog nyílni neked. Jelenleg ennyit kérek, emlékeztesd őt arra, aki volt egykoron."

„Mégis miért?" Tog nem szereti, ha a múltját faggatom.

„Mert akarok adni neki egy esélyt..." sóhajtott fel halkan. Megállt bennem az ütő. Szóval Wradlack az, akitől Tog fél, akiről tudja, hogy sosem bocsájtana meg neki... De mégis miért? Mi történt? Honnan ismerik egymást? Miért lett ilyen rossz a kapcsolat? „Ezekre én nem fogok válaszolni. Nem fogok többet talányokban beszélni, nincs erőm hozzá. Azt akarom, hogy... hazajöjjön."