Ha azt hittem, hogy már láttam Edwint dühösnek... akkor tévedtem, és nem is kicsit. Alig tértünk vissza a táborunkba, – még igazán ki sem léptünk az árnyak közül – mikor szembe találtam magam azzal a szikrázó zöld tekintettel. Ismertem egy-két olyan személyt, aki lyukat tudott égetni az emberbe puszta tekintettel, de ez... ez mindenen túltett. Őszintén? Kezdek félni a sráctól. Pedig igazán nem csinált semmit, csupán állt összefont karokkal és nézett ránk. Még a szemöldökét sem ráncolta, csupán nézett... Csalódottság, némi düh keveredett benne és temérdek sérelem. Lehet úgy ébredt fel, hogy Ignis még mindig a kezét fogta? Na meg én is hiányozhattam és a többiek nagy eséllyel nem tudhatták miért léptünk le.

– Mégis merre jártatok? – kérdezte olyan nyugodtsággal, hogy kirázott tőle a hideg. Diablo összepréselte az ajkait egy furcsa grimasz kíséretében, majd szó nélkül ott hagyott, mintha nem is ő lenne az, akinek köszönhetően én eltűntem szó nélkül.

– Haver? – fordultam utána tehetetlenül. Most komolyan itt hagysz? Oooh, hogy miért emlékeztet ez arra, amikor még ló alakban volt? Mellettem aludt el, aztán hajnalban ott hagyott a francba, mikor Luke kijött utánam, hogy szóljon.

– Ren.

Na ilyen nyersen sem hallottam még a nevemet elhangzani. Visszafordultam Edwinhez, aki aprót rándított bal szemöldökén. Oké, értem... magyarázattal tartozom. Okkal vagy dühös. A mellkasom egy pillanatra összeszorult, mikor a szemébe néztem. Eddig a pillanatig úgy éreztem, hogy a röges ellentéte a bátyjának, de ez a testtartás és pillantás... Egy mély sóhaj erejéig lehunytam szemeim és ujjaimat összekulcsolva tenyeremet nekitámasztottam hátul a tarkómnak. Bocsánatkérő mosolyra húztam a szám mikor felpillantottam rá és ismét leeresztettem a kezeim.

– Sajnálom, hogy eltűntem. Nem volt szándékos. Rémálmom volt, Diablo pedig aggódott, hogy netán balul sül el a dolog.

– Jobban vagy? – a kérdés hallatán őszintén meglepődtem. Nem akarsz leszidni?

– Fogjuk rá – feleltem mosolyogva, hátha ezzel el tudom oszlatni az aggodalmát. Hála az isteneknek erre ő is egy féloldalas mosollyal felelt majd tekintetét lesütve, kissé talán vonakodva közelebb sétált. Mikor elém lépett ismét felpillantott, a fejét oldalra döntve tartotta mindvégig és a kezeit sem eresztette le közben.

– Ne tűnj el szó nélkül – szólt halkan, amire csupán bólogatni tudtam. Én igazán nem akartam volna eltűnni. Hidd el. De Diablot sem akarom emiatt hibáztatni, mert igaza volt abban, hogy rosszul is alakulhattak volna a dolgok. – És az istenek szerelmére... – fakadt ki, amire kérdőn felkaptam a fejem. – Attól még hogy megtűrőm a kuzinod, nem kedvelem. Ne hagyj vele egyedül!

– Miből gondolod, hogy téged hagytalak ott vele, és nem pedig őt veled?

– Te teljesen hülye vagy – nevetett fel egy fejcsóválás közepette. – Direkt szivatsz.

– Téged? Soha! Őt viszont annál inkább – villantottam egy széles mosolyt, amivel sikerült kiérdemelnem egy újabb fejcsóválást tőle. – Mikor kicsik voltunk hógolyóval dobáltam őt, amikor nem volt jobb dolgom, ki nem állhatta egy idő után – kuncogtam fel, Edwin is mosolygott míg nem realizáltam, hogy igazán semmi más emlékem nem maradt meg Ignissel kapcsolatban. Lemondóan megingattam a fejem. – Több emlékem nincs... elvesztek a semmibe... és fogalmam sincs miért... vagy, hogy egyáltalán hogyan tudnám visszakapni őket.

– Majd kitalálunk valamit – mosolygott rám bíztatóan.

Hálás voltam neki mindezért, és el sem tudná képzelni mennyire. Szája csücske megrándult és leeresztette a kezeit, mondanom sem kell, hogy ezt engedélynek vettem arra, hogy megöleljem. Mikor viszonozta a gesztust és szorosan magához húzott... akkor fogtam fel, hogy nem csupán nekem volt szükségem most erre. Államat megtámasztottam a vállán és finoman közelebb vontam magamhoz – mondhatni, kinézetre semmi nem történt –, azt akartam, hogy érezze... számíthat rám, és hogy nekem is szükségem van rá. Mély sóhaj hagyta el ajkait és egy kicsit megremegett az alakja mikor feje támaszt lelt a vállamon. Biztosan jobban esne neki, ha... Ha valaki más ölelné őt. Nekem hideg és fagyos az ölelésem, ami nem jó. Az ember nem tud ellazulni benne, nem tud felengedni úgy, mint egy lágy, melengető ölelésben. Nem engedtem az ölelésen, hiába remegett meg néha. Azt szerettem volna, ha ő hátrál el. És remélem nem arra vár, hogy én engedjem el. Vajon Ignis hogyan tudja visszafogni az erejét? Bárcsak nekem is menne... nem, tuti nem engedné, hogy ezt gyakoroljam. Hiszen ő is tudja, hogy ez nem jó és ő is szenved emiatt, saját magát gyilkolja. Mégis... néha azt kívánom bárcsak megszabadulnék ettől az egésztől. Jóval kevesebb gondom lenne.

– Köszönöm – suttogta egy sóhaj kíséretében mielőtt kihátrált volna a karjaim közül. Féloldalas mosolyra húztam a szám, viszonozta, majd leporolta fekete pólóját, ami kicsit deresebb volt, mint kellett volna.

– Bocsi én igazán nem...

– Rá se ránts Vakegér – vágott közbe egy kacsintás közepette. – És mi lesz a terv?

– Daxel és a többiekkel azt beszéltük, hogy segítenek a sérülteknek, Dryl pedig... akiről fogalmam sincs hova tűnt már megint – néztem körbe az ébredező társaságon, de sehol nem láttam a csajt. – Mindegy is, majd előkerül. A lényeg, hogy mindenkit biztos helyen el tudnak szállásolni és mint kiderült Patrick anyja valami kórházi igazgató szóval lesz hely, ahol el tudják látni őket. Remélem a kórházban kapnak normális kivizsgálást és elküldik más dokihoz is azt, akinek szüksége van rá.

– Ez jól hangzik... és utána?

– Megvárjuk míg Ignis magához tér és... – összeszorult a torkom. Hiába akartam örülni, hogy visszamehetek hozzá, hogy újra láthatom őt és a többieket, valahogy mégis tőrdöfés volt ez a szívemnek. Mégis mit fog szólni? És a többiek? Mr. D egyáltalán beengedne? És Kheiron?

– Ren? – lépett közelebb aggódva.

– Haza akarok menni – feleltem halk remegő hangon. Edwin megértően bólintott. Az a hely volt az otthonom, az ott élők a családom. Kheiron apám helyett apám volt. És Megara... mégis, hogy lehettem olyan hülye, hogy ott hagytam őt? A barátnőm volt, a párom... az otthonom, az életem.

– Hé – fogta arcomat a tenyerei közé, amivel igazán meglepett és kizökkentett a gondolataim közül. Addig a pillanatig észre sem vettem, hogy a sírás fojtogatott és egy könnycsepp kibuggyant a szemem sarkán. Vajon mitől lehet az, hogy néha tudok sírni, máskor pedig jégkristályokká válnak a könnyek?

– Sírtunk már eleget az elmúlt napokban – húzta keserű mosolyra a száját. Ebben igaza volt. Az ő szemei is be voltak dagadva és könnyek csillogtak benne, a tekintetében pedig fájdalom tükröződött. Túl sok könnyet hullajtottunk el... túl sokat veszítettünk az elmúlt napokban. Talán Edwin vesztette a legtöbbet. – Menjünk együnk valamit – tette hozzá majd elengedte az arcom, hogy vállon veregethessen. A mozdulata lágy volt, szinte alig ért hozzám, aztán tenyere megpihent a vállamon és hüvelykujja rásimult a lőtt sebre, ami szépen gyógyult és nem is fájt, mikor hozzá ért.

– Szépen gyógyul – húztam féloldalas mosolyra a számat, aprót bólintott majd körbenézett és fejével abba az irányba intett ahol Oliver és Patrick az élelmiszer csomagokkal bíbelődtek.

~*~

Azt hittem hamarabb magához tér, de nem így történt. Ignis két napja teljesen ki van ütve. Kezdek már őszintén aggódni érte. Mégis, hogy keveredhetett ilyen állapotba? És valóban semmit nem tudunk tenni, csak várni? Valahogy nem hangzott mindez meggyőzőnek még Diablo szájából sem. Edwin pedig óráról órára egyre morcosabb lett, főleg amiatt, hogy nem akarom felkelteni Ignist, amíg ki nem piheni magát. Ha nem is fizikailag, de mentálisan hatalmas megterhelés volt neki az elmúlt pár napunk. Diablo szerint előtte is sokat "betegeskedett" amikor úgy tűnt, hogy nincs a toppon az erejét illetően. És amúgy is, engem sem zaklattak mikor lent voltam Balrocknál, idő kell míg regenerálódni tudunk és egyszerűen nem értem, hogy Edwin miért pattog mindezen. Az a válasz, hogy: Csak mert... Nekem nem elég indok! Főleg nem egy dokitól. Tudom, valami nyomja a lelkét, de ha nem mondja el... nem tudunk segíteni neki. Azt szeretném, hogy jóban legyetek. Tudom, hogy szükséged van valakire, aki segíteni tud majd feldolgozni mindent. Én egy roncs vagyok Edwin! Bármennyire is szeretném ezt letagadni, de egy roncs vagyok. Mármint Dax szerint az vagyok és sajnos elég nyomós érvekkel támasztotta alá a szavait. Mondjuk ha belegondolunk hozzám képest Diablo rosszabb állapotban van. Azóta, hogy szóba került az a vörös szemű pasi... valahogy mintha nem találná magát. Nem eszik, nem alszik, csak mered maga elé, amikor senki nem figyel, éjjel meg a csillagokat nézi. Oké én is szoktam néha nézni őket, a tiszta ragyogást ami körbe fonja őket... de... Diablo sír, amikor a csillagokat nézi. Meredten nézi őket miközben a könnyei patakokban folynak. És ez kicsit sem normális. Összegezve elég ramatyul állunk. Annyi jó dolog történt, hogy a többiek már mind kórházban vannak és ellátják őket. Ignis olyan mintha nem is élne, Edwin mindenen morog – köze lehet ennek ahhoz is, hogy ő sem alszik jókat –, de igazán nem tudom, hogy mi a baja. Diablo depressziós nagy eséllyel, és elvonul, ha beszélni akarok vele. Rólam pedig inkább ne is beszéljünk. Egyre inkább aggaszt, hogy hogyan is fog lefolyni a találkozó, ha hazamegyek. Elbizonytalanodtam, mi van ha nem úgy alakul, ahogyan akarom?

– Hé, Hófehérke!

A hang hallatán csupán a szememet tudtam forgatni. Oh, hogy hányszor mondtam neki, ne nevezzen így. Dühösen a szélsárkány irányába fordultam, aki egy pillanatra visszahőkölt majd gúnyosan felnevetett. Dildrydil azt ajánlom valami fontos legyen...

– Ne nézz rám így – kuncogott vidáman, ahogyan lazán elém sétált. Kezeimet összefontam a mellkasom előtt, hátamat nekifeszítettem a fának, aminek a tövében ülve élveztem az árnyékot.

– Dryl... fáradt vagyok, nem aludtam szinte semmit napok óta és közben megesz az ideg. Kérlek fogd rövidre, bármit is akarsz.

– Nyugi van, csak azért jöttem mert Parázska ébredezik – vetette oda félvállról az információt. Végre valami jó hír. Erre azonnal felpattantam a földről.

– Végre javul az állapota – sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Egy féloldalas mosoly kíséretében vállon veregettem a csajt, aki kicsit meghökkent ezen, de annyi baj legyen. A rágógumit nem nyelte félre, csupán egy pillanatra hagyta abba a csámcsogást, míg a szemöldöke a magasba szökött.

– Kösz, hogy szóltál – tettem hozzá mielőtt átsiettem volna a kis tisztásunk másik sarkába, ahol Ignis volt elszállásolva a saját kis vackában.

Ahhoz képest, hogy Edwin nem kedveli, sikerült meggyőznöm, hogy segítsen nekem összeeszkábálni pár ágból meg pokrócból valami fedelet, ami jól jött a tegnapi záporunk ellen. Szóval a kuzinom, amolyan luxusnak számító körülmények között pihentetett. Volt fedél a feje felett, kapott még egy másik pokrócot párnának, estére pedig takarót, ha hidegre fordult kicsit az idő. Dryl azt mondta erre, hogy el van kényeztetve, ami részben igaz, de ő meg magára vessen, ha nem kér szálláshelyet. Legnagyobb meglepetésemre Edwin az egyik fának nekidőlve őrködött Ignis mellett. De alig értem oda hozzájuk, hogy megkérdezzem mit is keres itt, összeráncolta a szemöldökét.

– Mi a helyzet? – kérdeztem végül reménykedve, hátha ezen nem sértődik meg. Mielőtt választ kaphattam volna Ignis felhördült álmában. Aggódva fordultam hozzá és leguggoltam mellé, amikor hangos zihálás közepette kezdett el lélegezni. Istenek... ugye nincs nagy bajod?

– Hagyd, majd felriad magától – sóhajtott fel Edwin lemondóan. Felpillantottam rá, mi az hogy... A tekintete a távolba meredt, elveszett a gondolataiban. Biztos eszébe jutott valami, lehet igaza van. Ismét visszafordultam Ignishez, aki egész testében remegett, néha pedig görcsbe randultak izmai. A mellkasom összeszorult a látványtól. Edwin én ezt nem bírom nézni. Feléje nyúltam, hogy megpróbáljam felébreszteni, amikor szemei felpattantak és zilálva felült mindezzel kisebb szívrohamot okozva nekem. Vettem egy mély kissé talán reszketeg levegőt, hogy lenyugtassam a szívem. Az istenek szerelmére Ignis... egyszer a sírba fogsz vinni. Mégis mi van veled? Rémálmod volt? Zihálva lélegzett, talán hirtelen fel sem fogta, hol van. Lassan fordult felém, egy féloldalas mosollyal köszöntem neki és finoman hátba veregettem. Nem szólt semmit, csupán a térdeit húzta fel törökülésbe majd arcát a tenyerébe temetve megkönyökölt a lábain. Hjaj Ignis, remélem azért nincs nagy bajod. Elég ramatyul nézel ki, és nem is érzem olyan erősnek az aurádat... Fáradtnak tűnt, ugyan nem tudtam jól megnézni, de az arca sápadtag volt, és a szemei bedagadtak, a tekintete ködös. Ugye tényleg nincs nagy bajod és hamar jobban leszel? Aggódok Ignis...

– Nem érünk rá erre.

Az éles, sürgető hang hallatán akaratlanul is összeráncoltam a szemöldököm. Megbeszéltük, hogy ezt a hangsúlyt nem fogod használni. Míg Ignis az arcát a tenyerébe temetve próbálta összerendezni magát, addig küldtem a vörösnek egy pillantást, amire csupán a szemét forgatta és összefonta a kezeit a mellkasa előtt.

– Edwin ne már – sóhajtott fel lemondóan. Mit morogsz már megint? – Ő is elfáradhat.

– Bezzeg akkor nem fáradt el, amikor a tábort döntötte romokba – puffogott továbbra is. Edwin megbeszéltük! Ignis egy halk mordulás kíséretében lehúzta arcáról a tenyerét és felnézett ránk.

– Ne – vágtam közbe halkan mikor szólásra nyitotta volna a száját. – Hagyd szó nélkül, kérlek – tettem hozzá suttogva. Kérlek ne vesszetek össze most ezen.

– Adjatok tíz percet és mehetünk – sóhajtott fel. Pihenésre lenne még szükséged... de ha úgy gondolod, hogy jól vagy, akkor nem próbállak meggyőzni az ellenkezőjéről. Féloldalas mosolyra húztam a szám, hátha felderül valamelyest ő is ettől, végül finoman vállon veregettem. – Ren... lenne még valami.

– És pedig? – néztem vissza rá meglepetten. Erre igazán nem számítottam. Valamiről lemaradtam volna?

– Tudom két napja azt mondtam, hogy meglátogattuk a párod – sóhajtott fel ismét. Igen, ezt mondtad. De ezt most miért úgy említed mintha valami nem úgy történt volna mint amit hallottam? Akaratlanul is összeráncoltam a homlokom mire szája csücske megrándult és nagyot nyelt. Ignis? Mégis mit nem mondtál el?

– Igazából... egyedül mentem el hozzá. És beszéltem vele – tette hozzá egy féloldalas mosollyal. Hogyan? Beszéltél vele? A hallottak után mintha ezer szikra robbant volna fel a szívemben. Beszéltél vele? Igazán? És hogy van? Mi van vele? Miért nem mondtad eddig mindezt?

– Nagyon kedves lány, örülök, hogy őt választottad.

Oh istenek... ti tényleg beszéltetek? Ugye, hogy egy angyali teremtés? Persze nem akarod tudni, milyen tud lenni, amikor mérges. Istenek... Szóval akkor találkoztatok... Kérlek mesélj még, tudni akarom mi van vele. Egyáltalán hogyan találkoztatok? Jól kezelte a helyzetet? Nem volt ellenséges?

– Tudod... megkért, hogy mondjam meg... nyaranta vár téged. Ahogyan megígérte neked – folytatta ugyan olyan csendesen mint eddig.

Hogyan? A szívem összeszorult és... mintha felszakadt volna az a sebhely is, érezni véltem ahogy a szívem vérezni kezd. Tényleg várna rám? És... és én meg mertem kérdőjelezni a hűségét? Mégis... mégis, hogy képzelhettem, hogy netán...?

– Megtalálod őt a táborban, és... küldött volna neked puszit, de én azt át nem adom– rázta meg a fejét bőszen.

Küldött puszit? Akaratlanul is felkuncogtam. Kinézem belőle, hogy valóban így történt. Oh Ignis... köszönöm, ez most megmosolygatott. Talán látta rajtam, hogy megviseltek a hírek. Mikor visszanéztem rá apró mosolyba rándult a szája csücske. Igen... átlátott rajtam.

– Köszönöm Ignis – feleltem halkan, hálásan. Köszönöm, hogy megkerested, hogy beszéltél vele... köszönöm! Ismét ez a furcsa mosoly, ez a megértő, aggódó pillantás.

– Nagyon sokat jelentesz neki.

– Ő is nekem... – sóhajtottam fel majd lehuppantam a fenekemre. – De nem akarom veszélybe sodorni. Ha tényleg háború lesz ebből... nem akarom, hogy miattam baja essen.

– Légy vele őszinte, meg fogja érteni – mosolygott rám biztatóan, de valahogy nem tudtam hinni neki ezúttal.

– Egy szörnyeteg vagyok Ignis. Nem tudok az lenni, akit szeret. Nem... nem vagyok már ugyan az. Nem tartozom sem közéjük, sem ti közétek.

– Ez badarság Hófehérke – huppant le mellénk Dryl lazán, csak tudnám miért is pofátlankodtál már megint ide?  – Miről van szó?

– Ren párjáról, aki egy félisten – felelte Ignis, a szélsárkány szemöldöke a magasba szökött majd fújt egy rágógumi buborékot.

– Aha. És mi a gond ebben?

– Hogy nem vagyok sem félisten, sem sárkány. Egy félvér szörny vagyok – feleltem lemondóan. Mégis hogy tudna engem szeretni azok után, ami történt?

– Hülye, az vagy.

Kösz Dryl, ez most igazán jól esett. Sértetten felhorkantottam, de nem hatotta meg.

– Tudod te miért lett kiirtva a fajtád? – dőlt felém kérdőn. Ne mássz a képembe, hányszor mondjam még el neked?  – Mert egy isten és egy sárkány erejével bírtok. Heh, és mondok még valamit Hófehérke... csak anyámnak sütöttem le eddig a tekintetem és senki másnak. És miért? Mert van benned valami, amit jobb ha tisztelek mielőtt nagyon megjárom.

– Erről beszélek Dildrydil – bólintottam egyetértően. – Hogy féltek tőlem, hogy a barátnőm is félni fog. És... én ezt nem akarom.

– Én nem félek – fordult felém Ignis, de csak lemondóan a fejemet tudtam csóválni mindezen. Értékelem, hogy fel akarsz vidítani, de ez nem így működik. Tudom, hogy te is félsz valamitől, amihez nekem sok közöm van. – Higgy nekem Arenisz, nem félek tőled. Tudom mire vagy képes és tisztelem az erődet, de nem félek tőle.

– Befejeztétek a traccspartit? – lépett mellénk Edwin sürgetően. Ne már! Ennyire nincs szíved? Mi van veled? – Mert így sosem érünk oda.

– Bírom a vöröst – vigyorodott el Dryl mikor az említett ismét elfordult tőlünk és sokadjára is ellenőrzött valamit a felszerelésen, ami az egyik fa mögül került elő az imént. – Na, lelkizünk, vagy megyünk?

– Ignis? – sóhajtottam fel lemondóan. Hogy vagy? Bírni fogod? Mikor feléje fordultam az arcára halovány mosoly kúszott, hogy ezzel kompenzálja az amúgy igencsak betegnek tűnő ábrázatát. Nem akarnám, hogy túl legyél terhelve, ugye tudod? Küldtem feléje egy aggódó pillantást, erre csupán a száját húzta és a szemét forgatta. Mintha azt üzente volna, hogy volt már rosszabb is. Talán igaza van.

– Mehetünk – biccentett felém. A torkom akaratlanul is elszorult. Nem állok rá készen Ignis. Félek nem fogok tudni a szemébe nézni. Mi van ha elrontom?