Volt egy kép a fejemben. Egy emlék... Megaráról. A magas, vékony alakjáról, a két számmal nagyobb tábori pólójáról – ami igazából az én méretem volt – a rövid farmershort nadrágjáról, a fekete sportcipőiről. Hosszú hullámos, aranyszőke tincsei a derekát verdesték, a szemei gyönyörű égyszínkék ragyogásban tündököltek, az arca vékony volt, az ajkai lágy rózsaszín árnyalatúak. Sosem volt az a kimondottan dögös Aphrodité lány alkat. Néha még poénkodott is azzal, hogy a melltartóját kitömte zoknival, máskor a nadrágját tömte ki hátul, hogy kerekebb legyen a feneke. Ezeken mindig jót nevettünk. Őt sosem zavarta az alakja, én meg úgy szeretem őt ahogyan van. Igen, ez a kép maradt meg nekem az én tizenhét éves Napsugaramról. Erre a képre számítottam, amikor elértünk az aréna bejáratához. De mikor végig néztem a gyakorló társaságon, sehol nem találtam. Helyette... édes istenek... ott volt ez a lány, akitől a szívem olyan hangosan kezdett el dobogni, hogy talán még Edwin is meghallotta mellettem. Csupán álltam és néztem őt, ahogyan éppen egy kissrácnak mutatta, hogyan kell felajzani az íjat.

Eddig a pillanatig minden porcikám remegett, rettegtem, hogy hogyan fog lezajlani ha találkozunk. Azok az érzelmek fokozódtak fel, amiket akkor is éreztem, amikor hallucináltam, hogy hazajöttem. És most... valahogy minden megszűnt, nem féltem, nem játszódott le a fejemben ezer és egy forgatókönyv, nem rágódtam azon, hogy mégis mit mondjak neki. Egyetlen gondolatom volt csupán, hogy mennyivel gyönyörűbb a mosolya mint álmaimban vagy az emlékeimben. Megváltozott, de a mosolya a régi maradt. A haja rövidebb lett, magas copfba kötötte, lófarka a vállát súrolta. Az alakja sem volt már olyan vékony... hogy is mondják? Nőies lett, és már igazán nincs szüksége arra, hogy kitömje poénból a melltartóját zoknikkal. Furcsa volt őt ilyennek látni, de a póló még mindig nagy volt rá. Arcomra mosoly kúszott, amikor szeme elől kifújt egy kusza tincset, a céltábla közepét célozta, feszült csend telepedett a kicsikre is mikor Megara feszesebbre húzta a húrt. Halk sóhaj hagyta el ajkait mielőtt elengedte volna a nyilat, ami szélsebesen szelte keresztül a levegőt majd a táblába csapódott. Teli találat, mint mindig. A szívem ismét nagyot dobbant, a mellkasomat melegség töltötte el. Egyszerűen minden gondom megszűnt létezni és arcomra széles mosoly ült ki. Otthon vagyok. Otthon vagyok melletted és nincs mitől félnem. Gondolkodás  nélkül indultam el feléjük miközben kezeimmel tölcsért formáztam és felemeltem a számhoz.

– Micsoda lövés hölgyeim és uraim! – kiáltottam, amire mindannyian felkapták a fejüket.

Akik ismertek, úgy néztek rám mintha szellemet látnának. Igazuk van, árnyéka vagyok csupán régi önmagamnak, de most először érzem úgy... hogy visszatértem. Megara szemei kikerekedtek és az íj kiesett a kezéből mikor felém fordult. Hitetlenkedve ingatta meg a fejét míg én lejjebb eresztettem a kezeim, hogy láthassa a mosolyom, majd ismét számhoz emeltem a kezem mikor tovább indultam feléjük.

– Az íjászok íjásza! A világbajnok! – ezúttal teljesen leengedtem a kezeim mikor elindult felém, arcán végig gördült egy könnycsepp.

Megálltam, ő szaporázta a lépteit, és egy gyors mozdulattal letörölte azt a makacs könnycseppet, aminek egy másik szökött a helyére. Nem tudnám szavakba önteni mindazt az érzést, amit akkor éreztem, amikor szaladva sietett elém. Az együtt töltött évek emlékei lepörögtek a szemeim előtt, a sok vidámság és nevetés, és mintha az a sok szörnyűség, amit átéltem míg nem voltam mellette, mintha sohasem történt volna meg velem. Minden megszűnt és olyan volt, mintha ezernyi szikra robbant volna fel bennem, mikor a nyakamba ugrott. Egyensúlyom vesztve hátra léptem, nehogy a földön kössünk ki. Olyan szorosan öleltem magamhoz mint soha eddig, ő pedig zokogva kapaszkodott belém, karjaival a nyakamat körbefonva míg lábaival a derekamnál ölelt körbe.

– Te bolond – zokogott fel.

Hangját hallva ismét nagyot dobbant a szívem, ez a lágy dallam, ami mindig is bearanyozta a napjaimat. A hang, ami a kiutat jelentette a sötétből. Arcomat a nyakába fúrtam, könnyek szöktek a szemembe. Olyan kellemes volt az ölelése, a melegség, ami a testéből áradt. El is felejtettem milyen is volt mindez. Megremegtem a sírástól, a torkomban gombóc nőtt. Úgy éreztem magam mint azok a színházi maszkok, egyszerre sírtam és voltam olyan boldog mint eddig soha. Istenek... soha többet, soha többet nem akarom őt elengedni. Nem érdekel ha a világ vége fenyeget, őt nem veheti el senki tőlem.

– Annyira sajnálom... – csuklott el a hangom, erre szorosabban ölelt magához, belemarkolva fekete pólómba. — Hülye voltam...

– Nem voltál – szólt közbe halkan. Lábai szorítása lágyult így leengedtem őt a földre, de egy pillanatra sem engedtem el. Arcát a mellkasomba fúrva kapaszkodott belém. Régen a vállamra tudta támasztani az állát, ennyit nőttem volna, hogy most a kulcscsontomig alig ér fel a homloka? Fejemet ráhajtottam az övére, remegve öleltem őt, ahogyan ő ölelt engem. Istenek... olyan sok elképzelésem volt, de remélni sem mertem, hogy így fog reagálni. Vagy hogy én így fogok belépni ide. Mint a régi szép idők, nem igaz? Amikor a legnagyobb bajom az volt, ha nem tudtam valami frappánsat kitalálni, amivel mosolyt csalhatok az arcodra.

– Nem láttalak reggelinél – mormogta az orra alatt. Akaratlanul is elmosolyodtam mindezen és puszit nyomtam szőke tincseire.

– Fodrásznál voltam. Bocs, hogy késtem – feleltem bűnbánóan. Halkan felkuncogott, de ez is sírásba torkollott. Vigasztalóan megsimogattam a hátát.

– El sem tudod képzelni, hogy...

– El tudom képzelni — szólt közbe halkan, miközben fejét megemelte és állát nekitámasztotta a szegycsontomnak, így nézett fel rám azokkal a sírástól vöröslő szemekkel. Féloldalas mosolyra húztam a szám és homlokon csókoltam.

– Hiányoztál.

– Te is nekem – felelte suttogva majd távolabb húzódott, hogy kezét elhúzza hátamról és végig simítson az arcomon levő sebhelyeken. Sírás fojtogatott, szám csücske meg-megrándult, ahogyan próbáltam féken tartani a könnyeim. A mellkasom be akart ismét roppanni miközben nehezen tudtam csak levegőt venni. Megie... Nem akarsz leszidni? Kérdőre vonni? Kiakadni?

– Jó a fodrászod... – szólt végül csendesen. Elmosolyodtam, de abban a pillanatban egy könnycsepp is alágurult az arcomon. Nem kérdezel? Nem szidsz le? Nem akarod tudni...? — Gondolom Ignis nem adta át a puszit, amit küldtem neked.

– Valóban – mosolyodtam el ismét. – Említette, de azt is mondta, hogy ő bizony nem fog engem puszilgatni. Nem mintha annyira akartam volna, hogy puszilgasson – ráztam meg a fejem bőszen, amin ismét elmosolyodott és halkan kuncogott.

– Örülök, hogy jól vagy.

– Megie én... én annyira sajnálom! – fakadtam ki. Hidd el akartam volna neked küldeni üzenetet vagy valamit, de nem tudtam és...

– A tesód mesélte, hogy nem egy leányálom volt ez az elmúlt pár év. És én igazán nem haragszom, csupán aggódtam. Castellant viszont seggbe fogom rúgni, amiért nem mondott rólad semmit – tette hozzá dühösen.

– Ne törődj vele – sóhajtottam fel. – Biztos okozott már elég bajt a makacsságával, de én ebbe már nem akarok belefolyni. Két külön világba tartozunk, más utakat járunk. Megie... én... bármennyire is szeretnék... nem maradhatok tovább.

– Hogyan?

A kérdése, a hanglejtése, a tekintete... mindene tőrdöfés volt a szívemnek. Fájdalom csengett a szavaiban, félelem tükröződött a szemeiben, rettegett a puszta gondolattól is, hogy ismét elveszít, hogy bajom esik. Éreztem a félelmét, de ezúttal... meg tudtam mondani, hogy mitől érzi azt, amit érez. Eddig nem ismertem ki mások félelmeit, éreztem, ha féltek, de nem tudtam volna megmondani, hogy mitől. Nem... Ace volt az első, akinél mindenről tudtam, akire rá tudtam uszítani a saját rémálmait. Nem... ez nem jó, ez nagyon nem jó. Megijedtem én is. Megijedtem attól, hogy kristálytisztán meg tudtam volna mondani, hogy mitől fél.

– Mégis, hogy mondhatsz ilyet?! – csattant fel magából kikelve.

Szívem megállt egy pillanat erejéig, és úgy tűnt mintha valami megragadott volna, hogy lerántson a mélybe, sötét hullámok alá, oda, ahol már nem érne el a fény, és nem kapok többé levegőt sem. Ismét látni véltem azt a banyalényt, ahogy egy sötét bűzölgő mocsárban ácsorog, a hosszú ujjak, az úszóhártyás kezek nyomtak le a mélybe. Küzdöttem ellene, de mikor azt hittem, hogy sikerül kiszabadulnom a karmai közül, mikor azt hittem már a felszínre tudok törni... Erős kéz ragadott meg, emberi volt, a torkomnál fogott és nyomott mélyen a víz alá. Egy rideg, lila szempárt láttam az alakjából, sem többet sem kevesebbet.

– Ideállítasz úgy, mintha semmi nem történt volna!

Megara hangja ragadott ki a gondolataim közül. Egy pillanatra néztem fel szemeibe, de szinte azonnal le is sütöttem a tekintetem. Nem bírtam vele szembenézni. Remegő ujjaim ökölbe szorítottam, a végén még észreveszi, hogy remegek, nem akarom, hogy észrevegye. A hangja el-elcsuklott miközben kiabált. Nagyot nyelve próbáltam megküzdeni a torkomban nőtt gombóccal és a könnyeimmel, amik akaratlanul is végigfolytak az arcomon. Nem szóltam, mégis mit mondhattam volna neki? Igaza volt, jogosan akadt ki. Megérdemlem, ha le akar szidni.

– Aztán... aztán azt mered mondani, hogy nem maradhatsz tovább? – csattant fel ismét zokogva. Remegve szorítottam össze állkapcsaim miközben lesütött szemekkel a poros földet néztem. Hidd el nem maradhatok, ha Téras rád találna... ha bármi bajod esne, amiatt mert felelőtlen voltam és önző...

– Néztél már tükörbe?! Hogy nézel ki? Mégis, hogy gondolod? Hogy gonolod, hogy ilyen állapotban bárhova is el mernélek engedni?! Bele sem merek gondolni, hogy mióta vagy látás sérült, a mozgásodból és a sebekből ítélve... nem tegnap érte a fejedet a sérülés! És a nyakad... mégis, hogy néz ki? Milyen erősségű áramot vezettek beléd, hogy így nézzen ki a bőröd? A karjaidról nem is beszélek! Bele vannak égetve a bilincsek a húsódba?! Tényleg Ren?! Ilyen állapotban azt mered nekem mondani, hogy nem maradhatsz tovább? Mégis mit képzelsz magadról?! Halálra aggódtam magam miattad!

– Nem... – rázta meg a fejét szipogva mire ismét felpillantottam rá. Hirtelen ölelt magához, amire nem tudtam mit reagálni. – Bocsáss meg... bocsáss meg! – motyogta maga elé, miközben remegve ölelt. – Nem szabadott volna kiabálnom. Nem... nem szabadott volna így viselkednem...

A torkom összeszorult és szívem szakadt volna meg ebben a pillanatban. A testem már számomra is jéghidegnek hatott, az arcomon a könnyek kristályokká alakultak. Megie... nem, nem kell bocsánatot kérned. Nem mondtál semmi olyat... Hidd el megérdemeltem.... megérdemeltem... Vonakodva magamhoz öleltem és fejemet visszahajtottam az övére.

– Bocsáss meg nekem... bocsáss meg, nem... nem szabadott volna így... így viselkednem – szipogott fel. Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem tettél. Nem mennék el, hidd el nem mennék, ha nem lenne muszáj. – Kérlek, maradj...

"Ren erre nincs időnk!" csattant fel Diablo hangja a fejemben. Mégis mi történt? Mitől lettél ilyen agresszív? "Hacsak nem akarsz egy kissebb horda Halálfejűt a nyakadba, akkor iparkodj, mert ezek kiszagolták, hogy itt vagyunk."

– Bocsáss meg nekem... – suttogtam remegő hangon és finoman távolabb toltam magamtól. Nem értette, nem értette miért csinálom. – De nem maradhatok tovább.

– Hiszen csak most jöttél vissza... – sírt fel ismét. A kezem után akart nyúlni, mikor hátrébb léptem tőle. Nem, Megie én... én nem maradhatok itt. Kihátráltam az érintése alól, arcán a könnyek patakokban csordultak alá.

– Mindkettőnknek jobb, ha külön utat járunk – szóltam ezúttal ridegen, hátha ez valamennyire segíteni fog a helyzeten. Nem hitegethetem azzal, hogy minden jól fog alakulni, ha én itt maradok. Mi ez a tábor Téras számára? Semmi, egy lépéssel porrá tiporna itt mindent. Ezt nem engedhetem meg. Nem engedhetem, hogy azok a lények megtalálják ezt a helyet.

– Ren!

– Nem tartozom ide! – mordultam fel dühösen. Kezeimen felizzottak a bilincsek, de mi volt ez a fájdalom ahhoz képest, amit Megara tekintetében láttam visszatükröződni. A szíve kihagyott egy ütést, akárcsak az enyém. Nem akarlak bántani és nem akarom, hogy bántódásod essen. Kérlek Megie... értsd meg, hogy nem maradhatok.

– Ne mondj ilyet.

– Bárhogy nézzük, szörnyeteg vagyok. Nem tartozom közétek. Soha nem is tartoztam. Arra kérlek lépj tovább. Éld az életed, és ne várj többet rám.

– Miért nem mondod el neki az igazat? – halk sóhaját hallva a szemem sarkából feléjük pillantottam, ott álltak a bejáratnál. Nem mondhatom el neki Ignis, hidd el elmondanám, de akkor már nem csak Edwin miatt kellene aggódnunk, hanem ő miatta is. Velünk tartana, ha megtudná, hogy mire készülünk, akkor biztosan nem engedne el egyedül.

– Ren kérlek... – zokogott fel ismét.

Nem lehet Megara. Mennem kell, vagy azok a lények ide találnak. Megcsóváltam a fejem és élesen sarkon fordultam, elindultam Ignisék irányába. Sajnálom. Nem lehet. Erősnek kell tűnnöm, azt sem bánom, ha megharagszik rám emiatt. Jobb is lenne, ha haragudna, akkor talán nem sírna utánam. Ereim izzottak a félelemtől, ami átjárta a szívét. Sajnálom Megara, sajnálom. Egy pillanat erejéig azt hittem, hogy ott marad, de mégis a nyomomba szegődött ismét.

– Ren várj!

Amikor a kezem után kapott, azonnal visszafordultam feléje miközben szárnyaim kicsapódtak. Ijedten hőkölt hátra, pont úgy, amire számítottam tőle. Nem maradhatok itt. Nézd meg... nézd meg mit tettek velem. Tekintete a hegyes fekete tollakat fürkészte, amik halkan összecsendültek a legkisebb mozdulatomra is. Szép hangja volt, annak ellenére is, hogy halálos fegyvernek számított minden tollam. Kivéve az az egy, az a kis fehér, ami virított a többi között. Előre húztam jobb szárnyamat, hogy ki tudjam tépni azt a fehér tollat a többi közül. Megara riadalma lassan elmúlt, tekintetében kíváncsiság és némi szomorúság vegyült. Biztos tetszett volna neked, ha láthattad volna a szárnyaim, de nem lehetek az Angyalod. Kitéptem a tollat majd feléje nyújtottam. Kérdőn pislogott fel rám majd a tollra majd ismét rám. Ezt... szeretném odaadni, fogadd el, kérlek. Magamra erőltettem egy féloldalas mosolyt így végre magához vette a tollat. Tartsd meg, emléknek, én nem tudnék rá vigyázni.

– Ég veled – suttogtam magam elé, sarkon fordultam mielőtt bármit is mondhatott volna.

– Nem! Ren! Kérlek! – zokogott fel, megtorpantam. Nem, nem fogom bírni. Ignis... kérlek... kérlek segíts. Mikor feléjük pillantottam, megértette, hogy szükségem van most rá. Mindeközben Edwin tehetetlenül leengedte kezeit, ajkain egy reszketeg sóhaj szökött ki.

– Maradj – szólt halkan Ignis, amire a vörös aprót bólintott, majd kuzinom elém sétált. Megara mögöttem pár lépéssel halkan szipogott. – Bármi történik most... – suttogta. – Ne bántsd őt, nem akarod te sem, hogy féljen tőled.

Nem akarom őt bántani. Nem azért csináltam ezt, hogy megrémítsem. Csak azt akartam, hogy tudja... nem az vagyok, aki régen voltam. De nem akartam őt soha bántani.

– Ignis... – remegett meg Megie hangja mikor kuzinom elsétált mellettem. – Kérlek beszélj vele.

– Menj vissza a többiekhez – biccentett felém.

Rendben, mély reszketeg levegőt vettem. Még egyszer visszanéztem rá, próbálva emlékezetembe vésni minden apróságot. Nem, nem így akarok rá emlékezni. Visszahúztam a szárnyaim. Nem így akarok búcsút venni. Vissza fogok jönni, jó? Valahogy megoldom. Esküszöm! Adj egy kicsi időt és visszajövök. Meg fogjuk tudni ezt beszélni. Jó lesz így? Szám csücske halovány mosolyba rándult és kacsintottam neki. Ajkait reszketeg sóhaj hagyta el, alig észrevehetően bólintott. Vissza fogok jönni és megbeszéljük! Rendben? Szeretlek. Vissza fogok jönni még, és megbeszéljük, jó? Ugye jó lesz így? Lesütötte a szemeit majd ismét felnézett rám, szája csücske megrándult. Semmi gond Napsugaram, ez most nem úgy alakult, ahogyan akartuk, de... meg fogjuk oldani.

Beléptem az árnyak közé, magam mögött hagyva őket. De alighogy irányt akartam volna keresni magamnak, hogy visszamenjek Diabloékhoz, valami megragadta a karomat és magával rántott. Nem tudtam ellene küzdeni, ahhoz túl erősnek bizonyult. Mire kettőt pisloghattam volna nagy csattanás kíséretében fogtam padlót. Körülöttem minden visszhangzott a becsapódástól, amibe a csontjaim megroppantak és a tüdőmben akadt a levegő. Ugh, Tartaroszba is. Nyögve toltam fel magam a fekete kőpadlóról, miközben valami elsuhant mellettem.

– Nézzük csak mit találtunk... – szólt egy ismerős hang, amire felkaptam a fejem. A fekete árnyalak volt, és... apám tróntermében voltunk. – Oh csak nem? Egy szegény kisfiú, akinek össze van törve a szíve... Szegény, szegény kisfiú – gúnyolódott miközben körülöttem gomolygott az alakja.

– Eredjen a pokolba – szisszentem fel, erre csupán kacagott.

– A barátod sosem mondta, hogy milyen nagy butaság a szerelem? Pedig azt hittem megtanulta a leckét és téged is meg akar majd utána védeni a drágalátos kis szíved csücskétől.

– Hagyjon békén! – förmedtem rá és feltoltam magam a földről. – Egyáltalán ki maga és mit akar tőlem? – kérdésem hallatán száját szólásra nyitotta, de nem ő szólalt meg.

– Elég legyen ebből! Edrena nevére, viselkedjetek! – förmedt ránk egy hang a sötétből.

Az árny sértetten felhorkantott míg én nagyot nyeltem. Ez apám lesz, semmi kétség. Az alakja a semmiből tűnt fel, fekete páncélzata már-már elveszett a homályban, de ezúttal sápatag arcát nem fekete haj hanem sokkal inkább rozsdabarna kissé hullámzó tincsek keretezték és a szeme is kék árnyalatban úszott.

– Arenisz – biccentett felém nyersen.

– Szervusz Apa – viszonoztam neki a kedves gesztust mielőtt az árnyhoz nem fordult.

– Mégis minek rángattad ide?

– Unatkoztam – felelte az árny gúnyolódva. Apám unottan felsóhajtott, úgy mint, aki nem először hallja ezt. Egyáltalán minek kellett engem ide rángatnia? – Megölhetnénk itt és most.

– Hogy mi van? – fakadtam ki. Na nem, azt már nem. Apám a szemét forgatta mindezen majd unottan felém legyintett a karjával. Fekete füst csapott ki az ujjai közül, ami mellkasba vágott. Nem okozott fájdalmat mégis erőtlenül rogytam össze. Mi az isten?

– Így, az a féreg, most egy ideig nem fogja észlelni azt, ami körülötte van – szólt elégedetten mire az árny azonnal elém lendült és torkon ragadva felhúzott a földről.

– Befogod a szádat és figyelsz arra, amit mondok, megértetted?! – vágott közbe mikor szólni akartam volna.

– Oké – nyögtem ki meglepetten, mikor az árny egy pillanatra alakot öltött és ismét feltűntek vörös szemei és porcelán sima arca.

– Kezdenek visszatérni az emlékeid. Habár furcsa, hogy azokra a korokra emlékszel... – szólt ezúttal ő maga is meglepetten. – Láttad Mornegat, és láttad azt a férget is... a banya azt akarta, hogy emlékezz rá.

– Mégis kire? – grimaszoltam a kijelentés hallatán.

– Wradlack – szólt közbe apám, amire az árny felkapta a fejét. – Fogd rövidre, nincs sok időnk.

– Rendben... – felelte halkan majd ismét egy hosszabb pillanat erejéig alakot öltött előttem. – Apáddal kitaláltunk valamit... és szeretnénk, ha segítenél – szólt ezúttal olyan lágy és kedves hangon, hogy azt hittem rosszul hallok. Sűrű pislogások közepette néztem vissza rá. Ezúttal nem űzött belőlem gúnyt, a tekintete pedig könyörgő volt.

– O-Oké – feleltem rövidebb csend után. – Segítek, de... azért vannak kikötéseim, jó?

– Rendben van kölyök – mosolyodott el boldogan.

Szemem sarkából felpillantottam apámra, aki mindezidáig csendben volt. Arcán halovány mosollyal nézte az árnyalakot. Mi is volt a neve? Wradlack? Mindegy is. Az a mosoly viszont nagyon is arra emlékeztetett, ahogyan Ignis nézett Edwinre. Mindeközben... mintha az a rozsdabarna hajszín is világosabbnak hatott volna és néhol már feltűnt egy-két sötétebb aranyszín tíncs.

– Mennyire igazság az, hogy maga arról beszél nekem, hogy a szerelem butaság miközben apám nagy eséllyel...

– Az apád bolond – forgatta a szemeit, míg az említett sértetten felhorkantott és semmi szó nélkül sarkon fordult, majd eltűnt a sötétben. – Ne törődj vele, nem szereti, ha az orrára köti valaki, hogy kedvel engem – tette hozzá miközben apám után pillantott, majd vissza rám. – Most visszaengedlek a barátaidhoz, nem beszélsz arról, hogy merre jártál és mit csináltál. Ha egy szó is el meri hagyni a szádat... kivágom a nyelvedet, világosan fogalmaztam? Ha úgy vélem, hogy biztonságos, akkor majd értesítelek a részletekről. És még valami... nagyon megbánja az, aki az én bizalmammal játszadozik, egy esélyed van, ha elbuksz... én magam öllek meg. Érthető?

– Félreérthetetlen.

~*~

Sziasztok!
Nos, kivételesen ugye most még egy fejezetet hoztam nektek. 😁
Legközelebb jövő héten fogok majd új résszel jelentkezni, ahol már ismét élvezhetitek Burney csodás személyiségét. És talán többet is megtudhatunk arról, hogy mit is tervez Wradlack... 😏