Zúgott a fejem mindaztól, ami az éjszaka történt. Először is... ott volt az a fura álom. A szívem kihagyott egy ütést és arcomba szökött a vér, amikor felidéztem magam előtt a dolgokat. Nem szeretem, amikor zavarba jövök. A gyomrom összeugrik tőle és amilyen sápadt a bőröm... biztos elég látványosan el is tudok pirulni. Megráztam a fejem és elhessegettem az idegen alak képét a gondolataim közül. Remélem álom volt és soha nem fogok vele többet találkozni. Biztos azt hinné, hogy valami kukkoló vagyok. De igazán nem akartam, megijedtem és kész... nem hiányzik még egy ellenség. Van elég bajunk így is. Mély sóhaj hagyta el ajkaim és folytattam a krumpli pucolást.

A gyomrom összezsugorodott és a vállaim meggörnyedtek, amikor ismét magam elé képzeltem a barátom rémült tekintetét. Fogalmam sincs, hogy mit látott vagy mit élt meg, nagy eséllyel egy rémálom közepette. Biztos szörnyű fájdalmai voltak, azok a sebek, amik beborították a testét... Mit is mondott? Valami kralik sebezte meg? De mégis mi lehet az? Homlokomat ráncolva a konyhában éneklő és táncoló Burneyre néztem. Vajon az öreg tudja? Egy pillanatra megtorpant és elhallgatott, kérdőn pislogott egy sort majd széles vigyor ült ki az arcára.

– Ne nézz ilyen csúnyán, fiam – kacagott fel a maga érdes, rezgő hangján.

– Csupán gondolkoztam – feleltem halkan. – Maga tudja mi az a kralik?

– Kralik? – nézett nagyot az öreg majd megvakarta kendővel borított fejét. – Valami rémlik, de az sem ma volt, amikor utoljára hallottam ezt a nevet. Valami otromba lény volt az biztos, jó nagy dög.

Igen, ezt eddig is tudtam. Habár elgondolkoztat, hogyha egy kralik nagyobb lehetett még nálam is, amikor sárkány alakban vagyok... Akkor Tog lehet, hogy egykoron az istenek erejével volt megáldva? Biztos nem ebben a kis alakban harcolt olyan lények ellen. Egyáltalán miért kellett ellenük harcolnia? Háború volt?

– Ritka nagy dögök voltak – szólt ismét Burney, amivel sikerült kicsit meglepnie. – Ha jól emlékszem hallottam róluk történetet egy kocsmában. Szárnyas lények voltak, madár fejjel, négy lábuk volt, mindegyiken éles karom.

– Mint egy griff?

– Voltak agancsaik – emelte rám a fakanalat. – Na meg a griffek azok mind kis bolhák lennének egy kralik mellett – tette hozzá jót mosolyogva.

Hálásan biccentettem neki egyet, erre vigyorgott majd ismét énekelni és táncolni kezdett. Többet tudtam meg a semminél. De egyre több kérdésem van, amikre választ akarok kapni. Egy sóhaj közepette visszatértem a krumpli pucoláshoz. Inkább kint lennék a tűző napon és súrolnám a fedélzetet, minthogy krumplit pucoljak. Nem is értem, hogy Tog miért hitte azt, neki olyan jót fog tenni a fedélzet súrolása. A fedélzetre vezető lépcső irányából ismerős léptek közeledtek. Remélem Ignis nem azért jön le, mert valami baj van Edwinnel vagy Toggal. Amikor kuzinom csizmája alatt megnyikordult a lépcsősor Burney vidáman felkapta a fejét.

– Jimy! – kiáltott fel vidáman. – Mi kéne, ha vóna?

– Egy bögre tea Edwinnek és egy üveg pia Drylnek – felelte. Akkor ezek szerint semmi baj nincs. Burney dühösen belevágta a fakanalat a kondérba.

– Meg a jó fenét kap az a piás egy kortynál is többet! – horkantott fel. – Így is három üveggel felhajtott a tegnapi nap. Mi lesz így velem, fiam, ezt mondd meg nekem? Minő veszteségeket élünk meg nap mint nap – szólt drámaian és a fejét fogta miközben pördült egyet falábán, kis híján leverve a kondért. Felvontam a szemöldököm és végig mértem a kalózt. Ez bolond. Habár ezt eddig is tudtuk. Ignis elfojtott magában egy mosolyt. Visszafordultam a krumplihoz, ki nem állhatom ezt csinálni. A krumpli csúszik, a kezem kezd elszíneződni, és a szagától már falra fogok mászni. Na meg, ha véletlen többet vágok le belőle, mint az a vékony külső kéreg, akkor még Burney le is szól, hogy pazarolom a kaját. Aztán századjára is megmutatja, hogyan kell krumplit hámozni. Nem fogok profi lenni ebben, csinálom, amennyire tőlem telik, de a csuklóm is tiszta görcs már.

– Fent végeztem, ne váltsalak itt fel, Ren?

Kérlek! Könyörögve felnéztem rá, hogy szabadítson ki ebből a pokolból. Ezen elmosolyodott, habár nem tudom, hogy azért mert megszánt és átérezte a fájdalmaim, vagy azért, mert jót mulatott rajtam. Végül talán mégis az első opció volt a mosoly forrása mert kacsintott egyet, mielőtt visszanézett volna az öreg kalózra.

– Burney, mikor lesz kész az ebéd?

– Ha majd te főzöl, akkor tudni fogod. De amíg én főzök, addig te befogod a pofád – mutatott rá a kanállal, majd mélyen belemártotta az ételbe és kivett egy kis kóstolót belőle. Nagyot fújt rajta majd szájába vette és hümmögve ízlelgette. – Fél órát még kibír Őkelme, vagy már az éhenhalás szélén áll?

– Azt mondta nekem, hogy elege van a halból és a krumpliból, de amúgy szerintem túléli. Amúgy is lassan halad a fedélzettel – felelte gúnyosan.

Legszívesebben az asztalba vágtam volna a kést, a krumplit meg neki vágtam volna Ignisnek. Ha tudná mik történtek az éjjel, hogy Tog milyen állapotban van lelkileg... nem gúnyolódna. De nem tudja mindezt, és ez igazából jobb is így. Burneyt pedig megkértem, hogy ne fecsegjen, és ahogy elnézem, nem is fog.

– Akkor legközelebb főzhet magának – horkantott fel Burney sértődötten majd ott hagyta a kondért, hogy az egyik szekrényből előkapjon egy kopott fém bögrét, mélyen belenézett majd nagyot horkantott és beleköpött, végül nyakig koszos fehér kötényével kitörölte. Édes istenek... és ebből fog Edwin inni. Megborzongtam. Habár... Edwin a táborban nőtt fel, és Lynda konyhája nem a tisztaságról volt híres.

– El ne mondd majd Edwinnek – szólt Ignis suttogva. Nem volt szándékomban, ne aggódj. Nem hiányzik, hogy emiatt ne egyen vagy igyon többet abból, amit Burney készít. Az öreg egy nagy kanál rumos teát beleöntött a bögrébe majd az egyik lenti szekrény aljáról elő kapart egy poros üveg rumot is.

– Meg is volnánk – lépett elénk boldogan. – Ren, fiacskám vidd fel nekik, az öcséd majd kisegít itt a konyhában. Pihenj egyet, kölyök, rád férne.

Finoman hátba veregetett, lehet, hogy tartja a száját, de legalább odafigyel és tudja, hogy nehéz éjszakánk volt. A kést az asztalba szúrtam és az utolsó krumplimat bedobtam a vizes tálba a többi mellé. Hálásan biccentettem egyet Burneynek és magamhoz vettem a két italt. A kezem elkezdett ragadni a krumpli miatt, ezt le kellene majd mosni minél hamarabb, de előtte jobb felvinni az italokat.

Hunyorogva léptem ki a fedélzetre, a lenti kis kellemes félhomály után kicsit sem esett jól ez a verőfényes napsütés. A felmosott fedélzeten szinte már sisteregve száradt fel a víz. Bőrcsizmám hamar átmelegedett és a fehér póló sem taszította annyira a hőséget, mint szerettem volna. A meleg ellenére Edwint mégis a hideg rázta, sápadt, igencsak nyúzott kinézettel ült a főárbóc tövében, az árnyékban. Arcomra féloldalas mosolyt öltöttem és oda sétáltam hozzá, erre ő is elmosolyodott.

– Hogy vagy, vörös? – huppantam le melléje a padlóra. A kérdés hallatán a száját húzta majd magához vette a bögre teát.

– Élek... – felelte émelyegve. Eközben Tog a fedélzetre vágta a felmosóvödröt, hogy a szappanos víz végig mossa a fapadlót. Mikor felénk pillantott elmosolyodott, zihálva lélegzett, a haja felfogva kontyba, a felsőteste verejtékben úszott. A bőre még mindig sápadtabb volt, mint kellene és a sebhelyeknek sem tesz jót szerintem, hogy a tűző napon van. Egy laza mozdulattal felkapta a vödröt, aztán felénk indult.

– Ignis megmentett? – nézett rám vigyorogva miközben felvett egy szabad kötelet és ráerősítette a vödörre.

– Ne aggódj, nem csak neked van eleged a krumpliból – forgattam a szemeim és félre tettem a Drylnek szánt piát mielőtt végleg hozzám ragadna.

– Gondoltam, hogy ezt fogod mondani – mosolyodott el ismét majd sarkon fordult. Bal kezében a hosszú kötél, jobban a vödör, amit egy íves dobással kidobott a fedélzetről. Nagyot csattant a hullámokon, és míg Tog nagy lazán a korláthoz sétált, addigra biztos el is merült a vödör. Kérdőn Edwinre pillantottam, aki belekortyolt a teába miközben azt figyelte, hogy barátom felhúzza a vödröt a mélyből.

– Szívem szerint... – szólt ismét, miközben sikerült visszaszereznie a vödrét és azzal együtt fordult vissza felénk. – Jól esne csobbanni egyet, de ez kicsit sem ajánlott... – tette hozzá majd becsukta szemeit és a vödröt felemelte a feje fölé, végül annak teljes tartalmát magára öntötte. A tengervíz a fejére zúdult, végig mosta testét majd a felsúrolt padlót is.

– Miért nem ajánlott? – kérdezett rá Edwin kíváncsian. Tog vállat vont mielőtt ismét a földre nem dobta a vödröt.

– Fene nagy dögök laknak ezen a vidéken... – felelte halkan miközben visszasétált hozzánk és lehuppant mellénk az árnyékba. – Csodálom, hogy a hajót még nem rántotta senki víz alá...

– Ne borzold az idegeim... – mordultam fel, de ezen csak mosolygott. Fáradt volt ez a mosoly, kicsit talán gúnyos is. Szemeit lehunyva hátra döntötte a fejét az árbócnak.

– Ameddig azt hiszik, hogy csupa halandó utazik a hajón, biztos nem fognak bántani.

– Remélem is, semmi kedvem nincs megfulladni... – mormogott Edwin magában. Ezen elmosolyodtam, úgy tűnik kezd jobban lenni, ha van ereje morogni.

Furcsa érzés kerített a hatalmába, ami a semmiből érkezett. A szél zúgása megváltozott, baljósabb lett és ridegebb. Kérdőn körbenéztem, mégis mi történik itt? Az égen komor, fekete felhők sötétlettek, mint egy hatalmas árnyék, rátelepedtek a tájra. Lehet vihar közeledik?

– Ez... nem vihar lesz... – szólt Tog halkan, egy sóhaj közepette. Szemeit lassan felnyitotta, írisze ismét abban a túlvilági fényben izzott. – Átléptük a határt...

– Mégis minek a határát? – toltam fel magam a fedélzetről, amikor a hajó szerkezete recsegni, ropogni kezdett.

Körülöttünk a tenger vize sötét lett, már-már majdnem feketének hatott. Tőlünk balra pedig, jó messze a távolban egy partszakasz húzódott. Fekete, tűhegyes sziklák, hatalmas szirtek, néhol egy-egy kisebb vagy nagyobb öböl. Mégis hol vagyunk? A földrészen messze a parttól hegyek törtek az égbe, még sosem láttam ekkora hegységet. A szél mozgása kifürkészhetetlen volt, hol erről, hol arról fújt. Össze-vissza csapkodta a vitorlákat, miközben a tenger hullámzása igencsak minimális volt. Odasétáltam a korláthoz, hogy jobban szemügyre tudjam venni a sötét vízfelszínt, elsőre átláthatatlannak tűnt, aztán mégis belátást engedett a mélységbe. Több tucat furcsa lény teste hullámzott a felszín alatt, néhol feltűnt egy-egy óriási csontváz vonala is, aztán egy hatalmas pikkelyes valami elhúzott messze alattunk. Úgy tűnik nem csak a part van tele sziklákkal, de alattunk is sok a zátony. Istenek... ezek a csontok hatalmasak, és azok a lények sem picikék, amik itt úszkálnak.

– Nem fognak bántani... – szólalt meg közvetlen mögöttem, amivel kisebb szívrohamot okozott nekem. Összeugrottam az ijedtségtől, a hajópadlón dér futott végig, amikor a szívem kihagyott egy ütést.

– Mégis mitől vagy te ebben olyan biztos? – fordultam Toghoz, amikor mellém könyökölt a korlátra és tekintetével a sötét földet figyelte.

– Ez a tenger és az a föld ott... – intett fejével a messzeségbe. – A Sötétség fennhatósága alá tartozik, apád egyike azoknak, akik az itt élőkre vigyáznak. Nem fognak minket bántani... – tette hozzá halkan.

Tenyerében zöld láng gyúlt, amit beleejtett a sötét fodrokba. A kis fény mélyen a felszín alá szállt, megvilágítva mindazt, aminek kis részét pár perce láthattam. De ezúttal az-az otromba lény közelebb merészkedett a felszínhez, tarajos hátát tüskék szabdalták és ezekre csontvázak voltak felakadva, kicsi, nagy, emberi és állati is. Egy pillanatra bukkant csak fel háta a vízfelszín alól, mielőtt ismét eltűnt volna. Magába nyelte a kis zöld lángot a sötét tenger és ezúttal ismét beburkolódzott a felszín is, hogy ne láthassuk a mélyben mozgó alakokat.

– Ha nem merészkedünk a parthoz ennél közelebb... nem fog senki bántani...

– Szóljak Drylnek? – fordultam hozzá, de csak a fejét ingatta.

– A kislány tudja, hogy milyen vizekre tévedtünk... – felelte halkan. Tekintetét visszaemelte a messzi földrészre, aztán felém pillantott. – Láttad Mornegát... miért? – vonta fel a szemöldökét gyanakvóan. Számat már szólásra nyitottam, hogy megkérdezzem, mégis miről van szó, amikor fejével a szárazföld fele intett. – Az az otromba banya, akit még akkor láttál, amikor elmentünk a táborodba... ott lakik a Birodalom dél-keleti csücskében, egy bűzös mocsárban.

– Vízbe akart fojtani... – feleltem halk, remegő hangon, amikor eszembe jutott a banya képe. Az üres szemgödre, a szájában sorakozó fogak, a nyelvével körbefont szemgolyó.

– Akkor ezért nem emlékszel a gyerekkorodra... – sóhajtott fel majd a hajába túrva átvakarta fejbőrét, miközben lehajtotta fejét is. – Az a mocsár gonosz egy hely, aki nem vigyáz, az örökre elveszt mindent. Láttam olyanokat, akik emlékek nélkül bolyongtak a banya területén. De nem értem, miért akarta Mornega törölni az emlékeid? – fordult hozzám tanácstalanul. Megingattam a fejem, fogalmam sincs erről az egészről.

– Emlékszel rá, Mornegára, igaz? – kérdezte suttogva, amire bólintottam. Ő is aprókat bólintott magában. – A banya akar valamit, csak arra nem tudok rájönni, hogy mégis mit? Miért akarta, hogy emlékezz rá? És ha ő törölte az emlékeid, miért nem szólt apádnak arról, hogy te életben vagy?

– Nem tudom...

Eszembe jutottak Wradlack szavai, ő is a banyáról beszélt. És talán ő sem tudta, hogy miért akarja az a lény, hogy emlékezzek arra, amikor vízbe akartak fojtani. Összeszorult a gyomrom, eddig sosem volt bajom a vízzel, de ezek után... Lepillantottam a sötét fodrokra, megborzongtam... A vízzel nincs baj, ne légy bolond, Ren. Tudsz úszni, nem is akárhogy... Az a mocsár ne nyomjon rád ekkora bélyeget.

– Láttál még valamit... – tolta fel magát mellőlem. Kérdőn pislogtam egy sort. Oh, valóban, tud olvasni a gondolataim közt, de mégis mire gondol? – Nem látom tisztán a dolgokat, és kérlek bocsáss meg nekem, amiért próbálok a fejedbe látni... – tette hozzá bűnbánóan.

– Csupán segíteni szeretnél – mosolyogtam rá. Erre ő is halovány mosolyra húzta a száját. Engem nem zavar, legalább te megértesz, még akkor is, ha nem mindig akarok beszélni. Közelebb lépett és jobb karjával magához ölelt egy hosszabb pillanat erejéig, majd visszakönyökölt előző helyére. Eddig fel sem tűnt igazán, de valahányszor mellettem volt, mindig a bal oldalamon állt, hogy lássam őt.

– Melyik kép az, amit nem látsz tisztán?

– Azt, amit a mocsárban láttál... volt ott még valaki, de túl homályos a kép – sóhajtott fel egy fejcsóválás közepette.

– Ő is meg akart fojtani... – gondolkoztam el. – Erős, emberi kéz ragadott meg a torkomnál... aztán a sötétség, lenyomott a víz alá. De... valami lila fényt még láttam...

– Egy gyémánt fényű lila szempár... – motyogta maga elé.

– Igen, igen valami hasonló...

Tekintete elsötétedett, íriszei mélyzöld, szinte már feketének mondható árnyalatban tűntek fel. Túl sok érzelem kavargott a szemeiben, fájdalom, düh, megbánás, de leginkább a keserűség az, amit az arca is tükrözött.

– Akkor miatta nem szólt Mornega az apádnak... – suttogta maga elé alig hallhatóan.

– Mégis kiről beszélsz, ki ez az alak?

– Egy szörnyeteg...

– T... – amint számra akartam venni a nevét, szinte azonnal az ajkaimra tapasztotta a tenyerét és ha ez nem lett volna elég... Olyan pillantással illetett, hogy belém fojtotta vele a szót.

– Amíg ezeken a vizeken vagyunk, ne használd a nevem – sziszegte a fogai közt kiszűrve a szavakat. Aprót bólintottam neki, mély sóhaj hagyta el ajkait és visszahúzta a kezét a számról. – Nem tudtam, hogy Burney erre akar majd jönni, jobb, ha nem használjuk azt a nevet... nem szeretnek engem az itteniek. Arról a szörnyetegről meg majd talán akkor tudok majd beszélni, ha a világ másik felén leszünk, jó messze innen.

– Miért?

– Mert vannak, akik sosem felejtenek és sosem bocsájtanak meg... – suttogta maga elé ismét, tekintetét felemelte a távolban elvesző szárazföldre. – Ha valóban igaz, hogy ő is visszatért, akárcsak... – elharapta a mondatot, amit nem tudtam mire vélni. – Ha Térashoz hasonlóan ő is visszatért... akkor tanácsosabb nem használni a nevemet...

– Megértem, hogy nehéz ezekről beszélned... – sóhajtottam fel és melléje könyököltem. Szeme sarkából felém pillantott majd vissza előre.

– Félek, hogy elítélnél, ha mindent elmondanék... – motyogta maga elé.

– Ren lenne szerintem az utolsó, akit bárkit is elítélne...

Edwin hangját hallva elmosolyodtam és végre Tog szája csücske is mosolyra görbült. Visszanéztem a vállam felett a vörösre, aki kicsit ugyan támolyogva, de mellénk sétált. Ledöbbenve figyeltük mind a ketten, hogy mekkora bátorságot vett magán Edwin ahhoz, hogy a korlátra kapaszkodjon mellettem és kinézzen a sötét tengerre.

– Nézzenek oda... – mosolyogtam boldogan. Úgy tűnik végre jobban vagy.

– Nem hánykolódik már annyira ez a ladik – felelte büszkén. – Amúgy, nem akartam hallgatódzni. De, ha mégis annak tűnt, akkor bocsánat.

– Semmi vész, vörös... – mosolygott rá Tog egy apró kacsintás közepette. Edwin biccentett egyet, tekintetét a szárazföldre emelte, meredten nézett maga elé.

– Minden oké? – fordultam hozzá kicsit talán aggódva.

– Biztos a meleg teszi, meg a rumos tea... de hangokat hallottam. Hallottam anya hangját is... – sóhajtott fel majd könnyeit nyeldesve nagyot nyelt.

Összeszorult a szívem. Edwin szinte semmire nem emlékszik, nagyon kicsi volt, amikor elvesztette az édesanyját. Én még szerencsésnek mondhatom magam, hogy emlékeztem rá, és utána még egyszer utoljára találkozhattam is vele. Vigasztalóan magamhoz öleltem őt, amikor az én szememet is elöntötték a könnyek. Olyan szörnyen rossz érzés, amikor rájövök, hogy megfeledkezek azokról, akiket szeretek, akik szerettek és még mindig szeretnek engem. Anya... Megie... kérlek bocsássatok meg nekem.

~*~

Tiszta, csillagos éjszakánk lett. A távoli földrésznek a partján vörös és kék lángok gyulladtak fel, a magas hegyek teteje pedig néhol ezüstös fényben ragyogott a holdfényben. Hófödte táj terült el a hegység mögött, Tog ezt mesélte. A szélirány még mindig kiszámíthatatlan volt, a tenger pedig alig hullámzott. A felszín alatt néha feltűnt egy-két furcsa foszforeszkáló lény, de igazán sem Burney, sem pedig Dryl nem tudta megmondani, hogy mik ezek valójában. Ezen a vidéken korán besötétedett, mintha máshogy teltek volna az órák. Tog azt mondta, hogy errefelé az éjszakák hosszúak és a nappalok rövidek, mert a Sötétség Birodalmában járunk. Így mondjuk érthetővé vált, hogy miért a délután kellős közepén szakadt ránk az éjszaka sötétje. Ignis meggyújtotta a viharlámpákat, amiket a hajó oldalára akasztott ki végül, hogy ha esetleg bárkivel is találkoznánk, az lássa a hajót.

Fogalmam sincs, hogy mi történt az öreg kalózzal, de egyszer csak gondolt egyet és átadta Tognak a kormányzást. A barátom nem is jött le ezek után vacsorázni, amint beállt az éjszaka, ő felelt a hajó irányításáért. Maximum Dryl volt, aki még a fedélzeten maradt, hogy a vitorlákat rendezze. Ezen a vidéken nem volt ereje a szelek felett, és ez rettentően bosszantotta őt. Órák hosszát káromkodott, mire belenyugodott, hogy nincs hatalma a légáramlatokkal szemben. Edwin mondjuk kifejezetten élvezte, hogy nem hánykolódott össze-vissza a hajónk. Vacsora után még be is segített nekem a mosogatásnál, amíg a többiek visszatértek a fedélzetre.

– Kicsit sápadtabbnak tűnsz, mint szoktál lenni... – szólalt meg hosszas csend után. Zavarodottan pislogtam egy sort és félre tettem egy eltörölgetett tányért.

– Tényleg?

– Úgy nézel ki, mint akinek sok gondolat kavarog a fejében. De Bajnok is eléggé megváltozott. Történt valami, amiről nem tudok? – nézett végig rajtam aggódva.

– Csupán a szokásos... – legyintettem lazán. A szemöldökét ráncolva lépett mellém és felhuppant az asztalra, a fejét oldalra billentve nézett le rám. Most meg mi van? Hirtelen jobban leszel és máris miattunk aggódsz? Szemem sarkából feléje sandítottam. A tekintete nem volt már annyira betegesnek tűnő, tiszta volt, zöld szemei ismét csillogtak.

– Bajnoknak rémálma volt én meg megint behallucináltam magamat egy kínos helyzetbe... – sóhajtottam fel egy szemforgatás közepette.

– Ez valóban nem újdonság – húzta el a száját. – Bajnok eddig sem aludt sokat, de mostanság kifejezetten álmatlan. Ha néha alszik, akkor meg olyan hangos zihálás közepette riad fel, hogy néha elgondolkozom azon, hogy a kuzinod süket, mert James meg sem moccan, annyi szent, én meg kis híján szívrohamot kapok. Mondjuk neki is elég sokat nyomhat a latban, hogy fáj a háta. Tudod, reggel beszéltem vele, de próbálja tagadni.

– Ez sem meglepő... – sóhajtottam fel lemondóan. – Azért beszéljünk majd még vele. Én nem láttam azt a sebet, de te amúgy is jobban értesz hozzá. Nem akarom, hogy szenvedjen.

– Ez érthető... Maximum fejbe vágjuk és amíg eszméletlen, addig lekezeljük a sebeit – vont vállat lazán, amin akaratlanul is felnevettem.

– Te tényleg meggyógyultál, hogy ilyeneket mondasz.

– Tény és való, jobban érzem magam – mosolygott vidáman. Jó volt látni a mosolyát, régen láttam már tőle ezt a boldog, fülig érő vigyort. – Mibe hallucináltad be magad? – fordult vissza hirtelen hozzám halál komolyan. Akaratlanul is paprika vörösre pirultam, amin ezúttal ő nevetett fel.

– Ne nevess ki... – mormogtam az orrom alá sértődötten. Nem ér gúnyt űzni abból, hogy zavarban vagyok.

– Jaj, nem akartam, hidd el... – kuncogott továbbra is. – Csak sosem láttalak ennyire zavarban lenni. Még Ellen sem tudta elérni, hogy ennyire kivörösödj... Mégis mi történt?

– Ezek után nem mondom el! – öltöttem ki rá a nyelvem, aminek hatására ismét felkacagott. – Edwin, te nem veszel engem komolyan – horkantottam fel és nekivágtam a törölgető rongyomat.

– Mégis, hogy vegyelek téged komolyan, ha jégsárkány létedre olyan vörös vagy mint egy paradicsom? Na, ne légy durci... – bökött arcon a mutatóujjával játékosan, amire sértődötten összefontam a kezeim a mellkasom előtt.

Küldtem feléje egy-két morcos pillantást, de nemigen hatotta meg a dolog. Mikor ismét arcon bökött, akkor leeresztettem a kezeim, jobbomat elrejtettem, hogy ne láthassa, amint egy hógolyót varázsolok a tenyerembe. Egy hirtelen mozdulattal vágtam neki a mellettem ülő srácnak a hógolyót, de... Elfelejtettem, hogy az apja nem más, mint a Háború Istene. Olyan reflexei voltak, hogy csak pislogni tudtam, amikor visszakaptam a hólabdámat. Telibe fejbe dobott fele, de olyan erővel, hogy majdnem leszédültem a padról. Alig fél méter volt köztünk, én arcon akartam őt dobni, csak finoman, erre amint eldobtam a hógolyót ő máris elkapta és hozzám vágta, mintha vérre menne.

– Ren! – fakadt ki. Megráztam a fejem, szerintem betörte a koponyámat, amekkorát dobott. Ugh, Tyrannos volt, aki ekkorát vágott a fejemre utoljára... Szemem sarkából ismét felpillantottam Edwinre, aki szavak nélkül hebegett-habogott, majd elkezdte leporolni fejemről a hólabda maradványait.

– Nem akarom tudni, hogy te mekkorát ütnél egy bunyóban! – jajdultam fel, amikor már teljesen összekócolta a hajamat, és sikeresen az arcomba söpört egy kevéske havat is. Sértődötten rácsaptam kézfejére, ismét megszeppenve pislogott rám, a kezét is visszahúzta és a pirosodó területet simogatta tenyerével.

– Au!

– És én mégis mit mondjak?! – horkantottam fel. – Betöröd a fejemet egy hógolyóval. A Tartaroszba is, Edwin... Kaptam már egy-két ütést a fejemre, de kezdek félni tőled.

– Saját magadnak köszönheted – vágta oda durcásan miközben összefonta kezeit a mellkasa előtt és sértődötten elfordult tőlem, majd mégis visszafordult és kiöltötte rám a nyelvét. Ezen felnevettem, még annak ellenére is, hogy majd beroppan a koponyám. Edwin is vidáman felkuncogott miközben megcsóválta a fejét.

„Ezen a vidéken... soha senki nem nevetett még..." szólt egy régen nem hallott, mosolygós hang a gondolataim közt.

Először meglepett, hogy hallom őt, aztán mégis mosolyt csalt az arcomra. Úgy hangzott, hogy örült ennek az egésznek. Valóban boldog lenne? Még sosem hallottam ilyennek a hangját. Talán meglágyult a szíve... talán a végén kiderül, hogy nem is olyan nyers, gúnyos, és érzéketlen, mint amilyennek először mutatta magát,

– Mi az? – vigyorgott rám Edwin.

– Csupán, elgondolkoztam... – feleltem egy féloldalas mosoly közepette.