Harryvel egymásra néztünk pár másodpercig, torkom akadt a lélegzetem. Wesley elment, csak így- figyelmeztetés nélkül, csak elment. Átkelt az utóéletbe egy szempillantás alatt.

"Mennünk kell." Suttogta Harry és kezemnél fogva vezetett, óvatosan kitérve Wesley anyjának tekintete elől,- aki még mindig a padon ült és könnyeit törölgette.

Csendben és sietve tettük meg az utunkat vissza a temetőbe. Harry is sokkolódott. Állkapcsa szorosan össze volt szorítva és a kezemet megfogva túrt bele hajába miközben sétáltunk.

Habár tudtam, hogy Wesley már meghalt, de most valóban átkelt, és azt éreztem, hogy igazán elvesztettem őt, még akkor is, ha békére lelt és majd egyszer találkozhatok vele, ha meghalok és átkelek az utóéletbe. Fájdalmat éreztem, ahogy arra gondoltam, hogy fogok reagálni, ha Harry átkel. Elvetettem a gondolatot.

Visszaérkeztünk a temetőbe és már a nap lement, a sötét horizont mögött eltűnt. A felhők eltakarták a felhőket és a levegő nyirkossága még több esőt ígért. Lábaim lassan süppedtek el a mocsaras talajban.

"Em!" Kiabálta Harry, szemei a sírköveket pásztázták. "Em, gyere ide!"

A magas tölgyfa mögül kinézett egy szempár, aggódással teli volt arca, ahogy megközelített minket. Csupasz talpai a mocsárba süllyedtek és szőke haja nyirkos volt  az esőtől- nem mintha érzett volna belőle bármit is, nem csoda, hogy nem vette észre mennyire koszos a lába az esőtől.

"Mi az?" Kérdezte Em. Szemei rám villantak, majd vissza Harryre, aki kis alakja felé magasodott.

"Wesleyről van szó." Mondta Harry. "Átkelt."

Em szemöldöke felszaladt, meglepődött. "Átkelt? Mikor? Hogy?"

Türelmesen álltam Harry mellett, ahogy gyorsan magyarázni kezdett, majd elcsendesedett. Em kezeivel maga mellett állt, homlokát ráncolva.

Nem tudom, de korai bölcsességet láttam arcán ismét. Ahogy állt, egyenes vállakkal; ahogy állt, ajkai minden szót gondosan átgondolt. Tíz éve ragadt a határon- tíz éve. Ha élne, huszonkettő lenne. Nyilvánvaló volt, hogy teste nem öregedik  de intelligenciája nő.

Gondolataim véget értek, ahogy Harry befejezte a mesélést Emnek.

"Érdekes." Mondta, alsó ajkát ujjai közé véve. "Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar átkel. Az anyukája annyira....." Hagyta befejezetlenül a mondatot.

Harry bólintott. "Mind ezt hittük."

"Nos," Mondta. "Örülnünk kell neki. Hamarosan láthatjuk, egyébként." Mondta gyengéden Harryre mosolyogva.

Valaki Emet hívta a temető másik végéből megfordult. Gyorsan még felénk fordult. "Boldog vagyok miatta. Wesley, Wesley teljesen megérdemelte, hogy átkeljen. Erre emlékezzünk."

Harry és én néztük, hogy megfordul és a temetőt átszeli, eltűnt a fa mögött, a lámpa kicsit megvilágította halvány szőke haját és porcelán sima bőrét.

Felnéztem Harryre. Em után bámult, állkapcsát szorosan szorította.

"Wesley olyan volt nekem, mint egy testvér." Mondta gyengéden. "Tudom, hogy megérdemelte, hogy átkeljen, de én is át akarok kelni."

"Átfogsz." Mondtam.

"Nagyon hiányzik." Mondta Harry, végül lenézett rám. "De örülök neki. Emnek igaza van."

Bólintottam és rámosolyogtam és ő lassan ugyanezt tette.

"Azt hiszem,haza kéne mennem." Mondtam, kezeimet zsebre dugva.

"Rendben."

Elnézett rólam, Wesley sírkövét nézte. Vacilláltam, hogy vajon megcsókolhatom-e vagy megölelhetem-e búcsúzóul, vagy valami, de láttam, hogy már gondolataiba merült. Lenéztem a lábaimra és elindultam, a temető kapuja felé.

A fejemet ráztam, megfordultam és visszasétáltam hozzá, ujjainkat összefűztem és gyengéden megcsókoltam a száját. Gyorsan válaszolt, a kezemet megszorította. Pár pillanattal később elhúzódtam, felnéztem rá. Ő mögém nézett, és láttam, hogy már teljesen máshol jár gondolatban, Wesleyn gondolkodott.

Azonban lehajolt és megpuszilta a homlokom. "Menj haza." Mondta gyengéden és én bólintottam, megfordultam és kimentem a temetőből.

-

"EL tudod ezt hinni?" Rázta apa a fejét, ahogy krumplit szedett magának. "Iskola szünet egy temetés miatt? Ki volt ez a gyerek?"

Gyorsan vettem levegőt és félre nyeltem a csirkémet,  a vizemet kerestem. Habár ettem Iannel korábban, de anya csirkét csinált vacsira és ezt az ajánlatot nem hagyhattam ki. Habár egy hatéves halott fiú átkelése meghozza az étvágyat.

Tovább köhögtem,a hogy a poharam letettem az asztalra. Apa letette a villáját, végig nézett rajtam.

"Istenem, Jane. Jól vagy?"

"Igen." Mondtam két köhögés között. "Leszaladt a rossz pipi."

"Nos, ezért van gégénk."

Az asztalon keresztül néztem rá. "Mi?"

"Gége," Ismételte meg, ahogy anya megforgatta szemeit. "Az a szervünk, ami megakadályozza, hogy az étel a tüdőnkbe jusson. Elzáródik, amikor nyelsz, lezárja a légcsöved és biztosítja, hogy az étel és az ital a nyelőcsövedbe menjem." Mosolygott.

"Köszi az anatómia órát."

"Tudod, Már mondtam és el mondom újra." Mondta apa, anyára nézett és figyelmen kívül hagyta szarkazmusomat. "A gége alul értékelt része a testnek."

"Igen, határozottan mondtad már." Válaszolt anya, a salátás tál felé nyúlt.

Amint a köhögésem abba maradt újra enni kezdtem.

"Egyébként." Mondta apa, felemelte villáját. "Nem tudom mit csináljak. Mindenki azt akarja, hogy iskola szünet legyen a temetés miatt. Jelenleg én vagyok az egyetlen, akinek szabad napja lesz emiatt a terv miatt."

"Talán fontos volt nekik." Szólaltam meg. Nem érti. Naiv. Nem érti, hogy lehet Harry halála ilyen fontos egy kis városban.

"Mindazonáltal, egy temetés személyes dolog, nem kéne iskola szünetet tartani. Ez abszurd."

Apa iskola munkája sosem zavart ennyire. Én, egyetértettem mindenkivel, szerettem volna ha az iskola szünetel, szóval nincs kifogásom az ellen, hogy egy ilyen esemény miatt nincs tanítás.

"Ha mégis bemész, sem fog senki megjelenni." Mutattam a lényegre. "Felesleges pénzköltés a benzinre."

Apa sóhajtott. "Habár," Mondta." Majd este eldöntöm."

"Mi volt a gyerek neve?" Kérdezte anya.

"Henry vagy valami ilyesmi. Nem tudom."

"Harry." Javítottam ki gyorsan mielőtt visszafoghattam volna magam. A szüleim rám néztek. "A testét a házunk mögött találták emlékeztek?"

Anya bólintott. "Igen." Tudom, hogy többet akart kérdezni, de nem tette.

A beszélgetés befejeződött és csak a villák hangját lehetett hallani, ahogy a tányérnak ütköznek az ebédlőben.

Nem tettem, de sok mindent elmondhattam volna arról, hogy ki Harry- ki volt. Nos, talán arról nem sokat, hogy ki volt. Csak szellemként ismerem, és tudom, hogy ez a verziója kedvesebb és szellemesebb, nyugodtnak és bölcsnek ismerem. Tudom milyen érzés, amikor hozzám ér- hideg kívülről és meleg belülről, mint egy határ. Tudom mennyire át akar kelni, mint Wesley és tudom, hogy én mennyire akarok segíteni neki ebben.

De nem mondhatom el a szüleimnek, hogyan tehetném? Hé, anya apa segítek egy halott fiúnak, aki a házukban lakott és megoldatlan a halála. Szerintetek ez rendben van?

Mit mondanának? Természetesen, édesem, gyere haza vacsorára! Ne felejtsd el a kabátot, hideg van kint!

Nem. Ez olyan dolog, amit nem mondhatok el, tudtam a kezdetektől. Harry megkért, hogy segítsek és én segíteni fogok neki.

Nem akarok ilyen nagy dolgot eltitkolni a szüleim elől, de muszáj. Nem árulhatom el Harry titkát, még akkor sem ha ők a családom.

Segítettem anyának elmosni az edényeket. Az orra alatt hümmögött, ahogy elfogadta a tányérokat. Nekin adtam, hogy betegye a mosogatógépbe.

"Elmész a temetésre, Jane?" Kérdezte.

Mozdulatom lelassult és óvatosan adtam neki oda a következő tányért. "A legtöbb barátom megy, tehát...."

"Rendben."

"Ebben a házban élt, tudod." Mondta kerülve a szemkontaktust, ahogy oda adtam egy poharat. "A gyerek. Harry."

"Igazán? Ezt nem tudtam." Egyenesedett fel anya és becsukta a mosogatógépet. "Azt mondták megfojtották igaz?"

"Igen"

"Wow. Nos, remélem rájönnek ki volt az. Olyan fiatal volt, nem tudom elképzelni a szülei hogy dolgozták fel.." Anya a fejét rázta és rám nézett.

"Én se."

Bólintott és levette a válláról a mosogatórongyot, ami e szekrény egyik fiókjából vett elő. "Hihetetlen mit tesznek az emberek. Mit tehetett ez a fiatal gyerek, hogy valaki megfojtotta? Istenem."

Bólintottam. Én is ezt remélem, anya.

-

Végül az iskola szünetelt a temetés miatt. Ez is annak a jele, hogy mennyire híres is volt Harry. Kétlem, hogy más miatt ezt megtették volna.

Megérkeztem a temetőbe kicsivel a temetés kezdete előtt. A székek fel voltak állítva, kétlem, hogy elég hely lett volna mindenkinek. Egy nagy fa koporsó volt szembe a székekkel az emelvényen. Virágok- fehér liliomok voltak körbe. Néhány ember már megérkezett, tiszta feketébe öltözve szomorú arccal. Senki olyat nem láttam, akit ismertem volna.

A temet szélére sétáltam. A fák lombjait néztem amíg meg nem láttam a fehér pólót. Szemeim követték az ágakat és láttam egy lábat lelógni- lehetetlen látni a temetőből. Ez egy jó hely, ahonnan látszik minden, Harrynek igaza volt.

Halk suttogást hallottam és valaki a nevemet mondta fentről és a következő dolog, amit tudtam, hogy Harry leugrott elém, a mögé bújt.

"Hey." Suttogta mosollyal arcán. "Olyan..." Végig mért lentről felfelé. "Sötét vagy."

Felhúztam egyik szemöldökön. "Nos, ez egy temetés. Neonszíneket kéne viselnem?"

Előszedtem az alkalmi fekete cipőmet és ruhámat. Legutoljára akkor viseltem, amikor nagyapa temetése volt három éve. Meglepett, hogy még belefértem.

Halkan nevetett. "Ott a pont." Felnézett gyorsan, majd rám. "Rendben, szóval tudom, hogy a fa magas, de könnyű rá felmászni. A szomszédos fa ágai lépcsőt képeztek." Körbenéztem és láttam, hogy igaza van. Az ágak kényelmesen helyezkedtek el.

"Tudom, hogy gondjaid vannak a mászással, tehát egy alacsonyabb fát választottunk." Félig rám mosolygott.

Viszonoztam mosolyát. "Meglep, hogy emlékszel."

"Természetesen emlékszem. Gyerünk. Hamarosan kezdődik."

Óvatosan követtem Harryt az ágakon felfelé, ügyelve a szoknyámra. Szerencsére Harry előttem ment, így nem kellett aggódnom kíváncsiskodó tekintete miatt. Lélegzetem felgyorsult, ahogy egyre magasabbra értünk. Sosem szerettem a magasságot.

Nem sokkal később, megérkeztünk az ághoz, ahol Harry társai ültek, kíváncsi szemeik engem fürkésztek, ahogy leültem Harry és Em közé. Em rám mosolygott. "Csinos vagy." Suttogta.

"Köszi." Válaszoltam. "Ahogy te."

Szélesebben mosolygott és azt éreztem már rég nem mondott ilyet neki senki.

Ültünk és néztük, ahogy egyre több és több ember érkezik a temetőbe, feketében és öltönyben. Észrevettem Maxet,Avát,Natet és Estellát, ahogy együtt álltak. Harry szülei Detective Whitmoreral beszéltek és Ian mögötte állt, zsebre dugott kezekkel.

"Jó dolog, hogy nem nyitott koporsó." Mondta  Harry mellettem. "Elég rothadt lehetek."

Ránéztem arcát figyeltem. "Hogy lehetsz ennyire nyugodt? Ez a  te temetésed."

"Mindenki színlel, nem látod?" Sokukat nem is ismerem." Rántott vállat.

Bármit megadtam volna, hogy belelássak a fejébe, mert tudom, hogy több mondani valója van, mint amennyit mutat. Azt akarom, hogy elmondja valójában mit gondol, de az apja most sétál fel a pódiumra, hogy elkezdődjön a temetés.

"Jó reggelt, Richard Styles vagyok, Harry apja." Hangja ünnepélyes volt. "Köszönöm, hogy ennyien eljöttek ma, tudjuk, hogy Harry értékeli bárhol is van."

Milyen ironikus, hogy pár méterrel arrébb ül, mellettem egy fán neheztelően az egész dologra. Harry lassan és halkan vetett mellettem.

A temetés folytatódott tovább, legtöbbjükre nem is figyeltem. Furcsa volt a temetőben lenni Wesley nélkül. Elgondolkodtam az utóéleten- hol lehet pontosan Wesley?

Abbahagytam a gondolkodást. Ő már boldog és békére lelt.

Újra a temetésre figyeltem, ahogy Harry anyukája sétált a pódiumra, egy papírral e kezében. Haja bonyolult kontyban volt és fekete szoknyát é blézert viselt.

"Hello." Mondta és halványan mosolygott. "Amelia Styles vagyok, Harry anyukája." Született tartott, széthajtotta a lapot. "És most be fogom őt mutatni." Vett egy mély levegőt. "Harry egy csodálatos fiú volt. Emlékszem, hogy több éven keresztül próbálkoztunk sikertelenül és aztán jött Harry.... és nagyon szép gyerek volt. Csintalan volt, de szép." Mosolygott visszaemlékezve. "Emlékszem az első szavára, az első lépésére, az első napjára a suliban. Szeretett emberek között lenni, olyan volt, mint egy társasági lepke. Nem kétség, hogy hiányozni fog. Nagyon hiányzik." Tartott szünetet a mosoly eltűnt arcáról. "Akárki tehetett ezt vele, akárkinek lehetett oka, amiért ma nem lehet velünk..." A fejét rázta , összeszorította állkapcsát és láttam a fia és ő közti hasonlóságot.- arckifejezése ugyanolyan volt, mint Harryé, amikor a gyilkosságról beszélt.

Folytatta "Akárki ölte meg a fiamat, meg fogjuk találni. Nem úszhatod meg. Lehet, hogy Harry halott, de nem ment el. Nem úszhatod meg." Kezei ökölbe szorultak, homlokát ráncolta. Richard, Harry apja felment mellé és átkarolta, ahogy rázkódni kezdett, azt hiszem a düh és szomorúság miatt, szemei megteltek könnyel és végigfolytak arcán. Arcát férje mellkasába rejtette. vállai rázkódtak.

Harryre néztem.

Arca eltorzult, mintha valami savanyút evett volna, homlokát ráncolta és szemei szomorúsággal teltek meg.

"Jól vagy?" Kérdeztem csendesen.

Nem válaszolt. Egyenesen előre nézett a szüleire.

"Sírhatsz, ha akarsz." Mondtam majdnem elsírva magam.

"Nem tudok." Válaszolt. "Nem tudok könnyezni."

Ajkaim elnyíltak és szemeim elhomályosultak. Átkaroltam és közelebb mentem hozzá kezemet vállán tartva. Válaszolt, karjával átölelt, amint könnyeim felsőjére hulltak, eláztatva azt.

Lent a temetésen, Harry anyja, Amelia összeszedte magát, letörölte könnyeit és egy másik nő állt mellette, támogatva őt. Arca üres volt és a földet bámulta.

Harry arca elé tette kezét és azon tűnődtem, hogy milyen érzés lehet a belső lelkiismeret furdalás úgy, hogy nem tud sírni. Önzőnek érzem magam, hogy elsírtam magam előtte. és próbáltam abbahagyni, de túl erően érzek iránta. Egyik kezemmel letöröltem arcomat, de nem használt. Régóta nem sírtam ennyire.

Harry ujjai végig simítottak hajamon gyengéden, és azt kívántam bárcsak érezné valaha is legalább fele annyira fizikailag, hogy vigasztalom, mint ő engem. Azt kívánom bárcsak megnyugtatnák a körülötte lévő karjaim vagy a vállán lévő fejem hatására ellazulnának izmai.

Nem beszélt, és én sem, és a többi halott sem, akik velünk ültek az ágon. Em nem beszélt, Yasmin nem beszélt és Ellie sem beszélt; egyikük sem. Csak csend volt- szívhasogató csend.

Abba hagytam a sírást valamikor a között, hogy Harry anya leült és valaki elkezdett beszélni Harry becsületéről- nagybácsi vagy valaki. Harry kezét elvette arcáról és elmozdult mellőlem és mielőtt ráeszméltem volna, láttam, hogy halk lépésekkel lemászik a fáról.

"Menjünk utána," Suttogta Em. "Olyan, aki vigasztalást igényel, ha nem is fizikailag."

Emre néztem és arckifejezésében olvastam. Pár pillanat múlva, óvatosan követtem Harryt lefelé az ágakon, halk puffanással a földre érkeztem és őt kerestem. Láttam, hogy egyre messzebb sétál a temetéstől, feszült vállakkal, ahogy mozgott a faágak és fák között.

A nevét suttogtam, ahogy egy fa eltakart minket. Megállt és felém fordult lassan.

Utolérve letöröltem könnyeimet arcomról. Engem nézett, szemei arcomat fürkészték, a hideg szél a hajamat hátamra fújta vállamról.

"Min gondolkozol?" Kérdeztem, hangom elég erős volt, hogy hallja.

"Önző vagyok." Válaszolt. "Következtetéseket vontam le a szüleimmel kapcsolatosan. Csak magamra gondoltam." Összeszorította állkapcsát. és lefelé nézett. "Nem érdemlem meg, hogy átkeljek."

"Miről beszélsz? Természetesen megérdemled."

"Nem." Mondta élesen. "Láttad anya arcát? Hallottad a hangját? Végig össze volt törve. Tudnom kellett volna, hogy érdekli őket, hogy ők....." Hajába túrt és fejét rázta. "Mennyire önző vagyok, egy önző fasz. És néz magadra, utánam jössz, amikor kényszerítettelek, hogy segíts a gyilkosságommal kapcsolatosan."

"Nem kényszerítettél." Mondtam és a fejemet ráztam. "Elsétáltam volna, ha nem akarnék segíteni neked. Jobban kéne ismerned."

"Jane." Mondta, közelebb sétált hozzám és megfogott egyik karjával. "Tudom, hogy azt gondolod önző vagyok. Tudom, hogy azt hiszed érzéketlen vagyok."

"Igen," Mondtam." Igen. De ez nem jelenti azt, hogy nem érdemled meg az átkelést."

Rám nézett, halvány zöld szemei az én tengerkék szemeimet fürkészték, mintha valamit keresett volna. Arca kemény volt. Sokáig nézett mielőtt karomat elengedte és megölelt.

"Nem érdemlem meg a segítséged." Mondta, hangja igazán bűnbánó volt. "Nem érdemled megy egy kicsit sem."

"Nem kell megérdemelned." Válaszoltam. "Segítek akár akarod, akár nem."

Fejemet mellkasának döntöttem, belélegezve föld illatát és éreztem a kezéből áramló hideget a hátamon. Ismét rájöttem, hogy megérintett és megölelt az én érdekemben, miközben ő nem érzékel semmit fizikailag. Ez nem tűnt önző dolognak tőle.

"Nem akarom tovább nézni a temetést." Suttogta.

"Én sem."

Húsz perccel később azon kaptam magam, hogy a szüleim szobájának ablakán lépek ki Harry után, a tetőre másztunk. Kezét nyújtotta nekem és én elfogadtam, a tetőre léptem és leültem mellé, a ház mögötti erdőt néztem.

"Akarsz tudni egy titkot?"

"Persze."

Harry félig mosolygott. "Néha, amikor Ava át akart jönni, felmásztam ide, így anya azt hitte nem vagyok itthon és elküldte."

Nevettem. "Komolyan?"

"Igen. Miután anya rájött, hogy mit csinálok, mindig elküldte Avát. Nem gondolom, hogy valaha is kedvelte Avát. Csak apa akarta, hogy randizzak vele."

"Nem veszekedtél vele?"

"Néha igen." Rántott vállat. " Elgondolkodtatott, hogy a szüleim engem és Avát akartak együtt, tudod? Együtt lenni jó dolognak tűnt."

"Akkor sosem voltál szerelmes?"

"Nem. Te?"

"Nem. Az összes srác idióta, akivel randiztam."

Harry nevetett. "Lehet csak nagy elvárásaid vannak."

"Nem, higgy nekem. Az elvárásaim alacsonyak voltak. Amennyire csak lehet.

"És mit történt?"

"Újraértékeltem magam. Ez egy folyamatos újraértékelés."

"Nos, ez jó, hogy felemelted az elvárásaidat," Mondta. "Nem akarsz akárkibe szerelmes lenni. Egy olyan embernek, mint te a legjobb jár."

"Miért mondod ezt?"

"Erős vagy, aki a legjobban érdemli"

Elpirultam, elnéztem róla és bíztam benne, hogy a hideg szél hatására elmúlik pirosságom. Harry mosolygott.

"Mi a helyzet veled?"

"Velem?" Rántott vállat. "Halott vagyok. Nem hiszem, hogy szerelembe eshetek."

"Ez hülyeség."

"Mi a hülyeség benne? Valaki megölt valamiért. Bármilyen ok is volt, nem érdemélem meg, hogy éljek, akkor miért érdemelném meg a szerelmet?"

"Az élet és a szerelem két külön dolog."

"Hogyan?"

"Nos, az élet törékeny." Mondtam. "Mindig is azt képzeltem, hogy a szerelem erősebb."

"Igen." Bólintott egyetértően Harry. "Szeretném."

Pár másodpercig a szelet hallgattuk és néztük a faágak mozgását, ahogy egymáshoz értek.

"Harry, gondolod, hogy úgy fogsz átkelni, mint Wesley, elköszönés nélkül?"

Bólintott. "Igen. Azt hiszem ilyen váratlan lesz."

"Oh." Lenéztem.

"Ez rendben van. Még találkozunk."

"Igen, amikor meghalok."

"Egy ideig nem fogsz meghalni. Felnősz, megházasodsz és felnevelsz egy rakás gyereket és megöregszel. Aztán, amikor már százhatvan éves leszel, újra látlak. Ez nem olyan hosszú idő-" Mosolygott.

Nevettem. "Kétlem, hogy százhatan évig élnék."

"Ki tudja, a technológia fejlődésével. Addig élsz, amíg lesznek ráncaid."

Mosolyom eltűnt, ahogy egy gondolat megszállt, és elnéztem Harryről.

"Mi a baj?"

"Ez..... hülyén fog hangzani." Mondtam és  a fejemet ráztam.

"Hé, én is annak hangzottam"

Félig mosolyogtam. "Rendben, nos..... úgy érzem egyfajta időzített bomba vagyok. Most már hónapok óta tiszta vagyok meg minden, de érzem, hogy valahogy visszafogok esni. Nem tudom, úgy értem boldog leszek később. De érzem, hogy elkerülhetetlen, hogy....tudod. Visszaessek az önbántalmazásba."

"Igazad van, ez hülyeség." Felhúzta egyik szemöldökét. "Ha boldog vagy, csak hagyd, hogy az legyél a francba is."

Hirtelen úgy éreztem, hogy sírni tudnék ismét és a fejemet rázva haraptam rá alsó ajkamra. Végignéztem rajta mosolyogva. "Boldog vagyok."

"Jó. Örülök, hogy boldog vagy."

"Te boldog vagy?"

"Igen, tudod? Igen. Tulajdonképpen az vagyok. Majdnem."

"Csak majdnem?""

"Nem, Nem, boldog vagyok. Boldog vagyok."

Rám mosolygott és én is rá mosolyogtam és boldognak éreztem magam. Arra gondoltam, hogy boldog voltam, még akkor is ha Harry halott volt és én a depresszióból gyógyultam fel. A boldogság jelképes. De együtt, ezen a tetőn, mialatt zajlik Harry temetése és a hideg szél keresztül fúj a fákon gyengéden- a valóság.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: