Harry szemei kitágultak és intenzív harag csillogott a gyenge zöld szemében.

"Semmiképpen." Mondta jéghideg hangon.

"Harry, Jenna azt mondta, hogy ők voltak, akik lezáratták az ügyet."

A fejét rázta. "Téved, és nem fogsz találkozni a szüleimmel. Miféle terv ez?"

"Azt gondolod, hogy téved?"

"Jenna nem tud semmit, nem kéne vele beszélned." Keresztebe fonta karjait mellkasa előtt, mint egy gyerek és nem nézett rám.

"Mi bajod van?" Kérdeztem homlok ráncolva. "Felvetem az ötletemet és te egyből elutasítod."

Olyan furcsán viselkedett. Lába le-fel rángatózott,  és nem nézett a szemembe.

"Nem hiányzol suliból? Kérdezte.

"Nem érdekel, hogy hiányzok." Mondtam.

"Kéne."

"Ne kezd ezt, eleget kaptam már a szüleimtől." Csattantan fel.

Összeszűkítette a szemét.

"Nem fogsz találkozni a családommal és kész." Mondta kísértetiesen nyugodt hangon.

"Miért nem?" Fenyegető hangstílust ütöttem meg.

Egyenesen előre nézett, állkapcsa ki-be csukódott. "Mert őket már nem érdeklem többé, oké?" Szemei rám villantak. "Nem érdekli őket."

"Miről beszélsz?"

Tudom, hogy ha tudna lélegezni, akkor a levegővételei szabálytalanok és gyorsak lennének. De a mellkasa nem emelkedett és esett be, mint ahogy mindketten kívántuk volna.

"Tudod mit, "Mondta, szemei rám villantak. "Rendben. Menj látogasd meg a szüleimet.Valójában, gyerünk most. Most."

Csak bámultam.

"Gyerünk, kapja a kormány után. Vancouver csak pár óra vezetés."

"Várj, komolyan mondod?"

Bólintott. "Segítesz nekem, szóval látnod kell."

Remegés futott végig a gerincemen.

Pár perccel később a főúton vezettem. Harry a hátsó ülésen maradt, középen előre dőlt, hogy beszéljen vele. Javult  a hangulata, de még mindig ki volt bukva kicsit.

"Voltak testvéreid?" Kérdeztem.

A fejét rázta. "Csodagyerek voltam." Mondta. " Anya hosszú ideig azt hitte, hogy nem lehet gyereke, de aztán jöttem én. A szüleim próbálkoztak még egy gyerekkel pár évvel a születésem után, de nem sikerült."

"Valaha próbáltak örökbe fogadni?"

"Beszéltek velem erről egy párszor, amikor fiatal voltam és utáltam ezt az ötletet. Azt akartam, hogy csak rám figyeljenek."

Bólintottam, a hüvelykujjamon rágtam a körmöm.

Engem bámult. "Tudom, hogy most mit gondolsz." Mondta egy mosollyal. "Azt gondolod önző vagyok."

"Mi? Én nem gondoltam erre."

"Ugyan. Én is ezt gondolnám." Hátradőlt az ülésbe. " Elkényeztetett, önző kis kölyök voltam, ami nem változott meg halálom napjáig."

"Milyen morbid."

Gyengéden nevetett. "Habár, nem voltam olyan önző, mint a gyilkosom."

"Honnan tudod?"

"Eléggé önközpontúnak kell lenned, hogy megölj valaki, azért, hogy a saját életed megkönnyítsd."

"Nem tudjuk mi motiválta a gyilkosod."

"Még. A gyilkosok önzőek. A lényeg, hogy megszabaduljanak valakitől, aki megnehezíti az életüket."

"Azt hiszem igazad van."

"Habár tőlem nem tudtak megszabadulni." Vigyorgott.

Kiengedtem egy nevetést. "Addig nem, amíg meg nem fejted kik voltak."

Éreztem, hogy néz és láttam a szemem sarkából, hogy eltűnt a mosolya.

"Mi az?" Kérdeztem és gyorsan rápillantottam.

"Semmi" Mondta  a fejét rázva. "Semmi."

Még két órát vezettem, amikor az órára néztem. Most kellett volna végeznem a suliban. Istenem, a szüleim le fognak cseszni, amikor későn érek haza ma este, hétköznap, de őszintén nem érdekel annyira.

"Hogy fogjuk átlépni a Kanadai határt?" Kérdeztem. "Úgy értem..."

"Szükséged lesz az útleveledre." Mondta és előre hajolt, hogy kinyissa a kesztyű tartót. Megfogta az útlevelem és visszaült hátra.

"Honnan..."

"Volt egy olyan érzésem, hogy találkozni akarsz a szüleimmel. Tudtam, hogy elkerülhetetlen."

"Mi van veled? Halott vagy.. tudod."

Mosolygott.

"Ne mondd, hogy láthatatlanná tudsz válni." Mondtam. "Mert az igazán király lenne."

Nevetett. "Nem, Jane." Mondta. "Bocs, hogy csalódást okozok."

"Próbáltad valaha?"

Megrázta  a fejét, még mindig nevetve. "Nem tudok láthatatlanná válni, és nem tudok keresztül menni a falon se. Habár, egyikre sincs szükségem ahhoz, hogy halálra ijesszem a kisgyerekeket."

"Ne már, mit csináltál?"

"Semmi nagy dolgot, csak láncot csörgettem az ablakukon és "vigyázz" feliratot írtam vérrel a garázsajtajukra."

Nevetésben törtem ki. "Nem tetted."

"Rendben, még nem, de jön a Halloween."

"Oh, ugyan már." Mondtam. "Túl barátságos szellem vagy ahhoz."

"Ne fogadj rá." Kötekedett. "Tudok nagyon rémisztő lenni."

"Óh, igen. Teljesen hátborzongató vagy." Szarkasztikusan mosolyogtam.

"Tudod mit, meg foglak ijeszteni. Mit szólsz ehhez?"

"Nem tudsz megijeszteni."

"Meg foglak az éjszaka közepén, amikor korom sötét van."

"Oké, próbáld meg." Mondtam a nyelvemre harapva, hogy ne nevessek megint.

"Csak várd ki." Mondta gyerekesen. "Csak várd ki."

A nap elkezdett a horizont felé közeledni, amikor a Kanadai határhoz értünk.

Könnyen átjutottam, Harry kiszállt, hogy átvágjon az erdőn a határ vonalon keresztül. Azt mondta tud egy rövidebb utat, ahol láthatatlanul átjuthat.

Vegyem fel a határ másik oldalán.

"Hányszor jutottál már át  a határon, egyébként?" Kérdeztem, amikor visszaszállt.

"Tucatszor, talán." Mondta.

"Miért ilyen sokszor?"

Vállat rándított, arckifejezése komollyá vált.

Amikor megérkeztünk Vancouverbe már sötét volt odakint és Harry elirányított a szülei házához.

Leparkoltam egy impozáns kastély előtt, ami hasonlított a mostani házunkra. Habár ez nagyobb volt és újabb.

"Ez az."

Óvatosan Harryre néztem. Állkapcsa megfeszült, szemei hidegek voltak, halvány bőre is ugyanazt a hidegséget sugározta.

"Csak... kopogjak be az ajtón?"

Megrázta a fejét."Gyerünk." Kinyitotta az ajtót és én beléptem utána, követtem a házkörül. Jéghideg ujjait csuklómra kulcsolta és megállított egy hatalmas ablak előtt, ami félig nyitva volt. Hangok hallatszottak ki.

Óvatosan bekukucskáltam az ablakon.

Egy férfi és egy nő ült egy hatalmas asztalnál az ebédlőben, étel volt előttük. A nő haja sötét volt és fel volt tűzve a feje tetejére, hosszú arany fülbevaló lógott a füleiből. A férfinek sötét haja volt, ami kicsit őszes volt az oldalán és egy halványkék öltönyt viselt. Mindketten beszélgettek és nevettek evés közben, kedélyes hangulat uralkodott a helyiségben és ki is szűrődött az ablakon keresztül.

Ahogy hosszabb ideig néztem őket hasonlóságokat vettem észre. A hölgynek olyan orra és szája volt Harrynek, és a hajszíne is az övére hasonlított. A férfinek Harrys arcfelépítése volt és szeme, és természetesen a magas alakjuk is megegyezett.

"Nézd milyen boldogok." Mondta Harry igazán megvetően.

Felnéztem rá, ujjai minden egyes pillanat múlásával egyre szorosabban kulcsolódtak csuklómra, amint a párt néztük.

"Nem ezt akartad?" Kérdeztem, vigyázva, hogy hangom halk legyen. "Hogy boldogok legyenek?"

"Látsz rólam bárhol akár egy fotót is?"

Benéztem a szobába. Polcok voltak az asztal mellett, az ajtónál. A fényképkeretekre koncentráltam, és egyiken sem ismertem fel Harryt. Megálltam az utolsó képnél a polcon.

Ugyanaz a kép, amit találtam a kis dobozban mindennek a kezdetén, Harryről. Felismertem a kísérteties mosolyát. Az egyetlen különbség volt, hogy ez egy egyszerű keretbe volt.

"Ott." Suttogtam. "A végén."

Eltávolodott tőlem  és néztem őt ott onnan, ahol álltam. Amikor visszafordult felém nagyon kis távolság volt köztünk.

"Gyászolniuk kéne." Suttogta és minden kétséget kizárólag az arcomon éreztem volna lélegzetét, ha lélegzett volna. A közelsége újabb és újabb remegést futtatott végig a gerincemen.

"Talán gyászoltak," Suttogtam vissza. "Csak nem láttad."

"Napokat töltöttem itt, figyeltem őket." Válaszolt. "Miután  elköltöztek, sok időt töltöttem azzal, hogy vártam valamiféle jelét a gyásznak, de nem láttam semmit."

Nem tudtam mit válaszoljak. A fejemet az ablak felé fordítottam és néztem Harry anyukáját, ahogy több bort öntött a férje poharába. Az ital íze a vérre emlékeztetett.

"Élik az életüket, mintha távoli emlék lennék." Mondta Harry, hangja közel volt a fülemhez. "Ez elgondolkodtat, hogy ismertem-e őket valaha igazán."

Gondolkodás nélkül mozdult a kezem, helyette én markoltam az ő kezét. Megszorítottam a kezét mielőtt rájöttem volna, hogy nem érezheti. A szomorúság a szemében elárulta, hogy azt kívánja bár érezne.

Elhúztam a  kezem.

"Bekopoghatok az ajtón és feltehetek pár kérdést?"

"Nincs értelme."

"Talán..."

"Azt mondtam nem, Jane."

Csendben maradtam.

Néztem, ahogy Harry anyukája elhaladt a koszos edényekkel a kezében a fényképes polc előtt. Mikor a végére ért, hirtelen megállt és Harry képére nézett. Úgy láttam az arcca mutatott egy kevés gyászt vagy szomorúságot az elhunyt fia után, de szotikus maradt, ahogy tekintetét elszakította a képről és folytatta útját.

Harry és én egyenesen a tisztásra mentünk, amint hazaértünk Vancouverből.

Éjfél is elmúlt, és biztos voltam, hogy anyáék betegre aggódtak magukat. Mindig ezt csináltam amikor Sacramentóban éltünk - későn mentem haza minden magyarázat nélkül.

"Látod mire céloztam?" Kérdezte Harry, a fűzfa elé sietett. "Nem érdeklem őket."

"Miért zárathatták le az ügyet?" Elmélkedtem.

"Nem. Nem ők zárták le."

"Jenna azt mondta..."

"Már mondtam neked, hogy téved. A rendőrség nem árulta el, hogy miért zárták le az ügyet."

"De lehetséges nem?" Hogy a szüleid fizettek a rendőröknek, hogy zárják le?"

Harry szünetet tartott. "Igen. Lehetséges."

"Meg kellett volna őket kérdeznem erről."Mondtam. "A szüleidnek lehet valami információjuk..."

"Még mindig nem fogtad fel?" Fordított nekem hátat, szikrázó szemekkel. "Ők már tovább léptek. Valójában, nem tudom, hogy  gyászoltak-e sokáig. Anya sírt a temetésen, és ez minden. Minden amit az ő részükről kaptam."

Néztem, ahogy visszasétált elém.

"Összetörtnek kéne lenniük. Anyának álomba kéne sírnia magát, és apának zaklatottnak kéne lennie. Úgy kéne kinézniük, mint akik elvesztettek valamit, ami boldoggá tette őket, emlékezniük kéne rám, ahelyett, hogy minden emléket sutba dobnak, mintha nem is léteztem volna!"

"Talán így dolgozzák fel a gyászt." Vágtam közbe. "Mindenki másképp dolgozza fel, nem ítélheted el őket, azért mert tovább léptek és élik az életüket."

"De, igen. Mi van akkor, ha tényleg közük van az ügy lezárásához, ez mit jelent? Nem akartak semmi erőfeszítést tenni, pénz vagy bármit, hogy megtalálják a testem vagy a gyilkosom." Köpte a szavakat.

"Önző vagy." Mondtam. "Nem tudod, hogy éreznek, csak azt tudod, ami kívülről látszik. Nem várhatod el, hogy pusztítsák önmagukat, amikor lehet, hogy így dolgozzák fel a gyászukat."

"Mit tudsz te a gyászról? Soha nem vesztettél el senkit.!"

Haragom nőtt bennem. "Tévedsz."

"Rendben. Világosíts fel. Kit vesztettél el?" Keresztezte kezeit mellkasán.

"Elvesztettem magam az idő nagy részében, nem te mondtad? Te tudsz róla a legtöbbet." Mutattam a sebhelyekre a csuklómon.

Harry hátra lépett, a bűntudat suhant át arcán. "igazad van. Sajnálom."

Lerántottam a pulcsim ujját és fújtattam, próbáltam lenyelni a torkomban képződő gombócot.

"Jane" Mondta. "Sajnálom."

"Hagyjuk." Néztem el róla.

Leült a hintába és fejét kezébe temette. "Nem azt akarom, hogy boldogtalanok legyenek." Mondta. "Csak azt akarom, hogy gyászoljanak. Az egyetlen fiúk voltam, a csodagyerek. Ez nem jelent semmit?"

Felnézett rám, szemei megteltek szomorúsággal. Sóhajtottam és leültem vele szemben a hintába.

"Azt kívánom, bár mondhatnám, hogy megértem." Mondtam.

"Szeretném én is."

Lehalkítottam a hangom. "Harry, gondolod..." Nyeltem. "Gondolod, hogy a szüleidnek köze lehet a halálodhoz?"

"Bármi lehetséges." Suttogta.

Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: