A kocsiból kiszállva mi is átvágtunk a könyvtárhoz vezető füves területen. A nehéz kétszárnyú ajtót kitárva belépünk a régi épületbe. A portás mikor meglát csak int nekünk, hogy bemehetünk. Megvan az előnye, ha vannak bennfentes kapcsolatai az embernek. Például kölcsönzési időn túl is magamnál tarthatok könyveket.
Ahogy végig haladunk a kockás kövekkel kirakott folyosókon megannyi régi kép alatt sétálunk el, amiket a falambériákra akasztottak. Boris érdeklődve tekinget a letűnt korok képeire.
- Tudod egy időben még bolondok háza is volt itt – mesélem könnyed hangon bár talán mindketten tudjuk milyenek is voltak régen ezek a gyógyintézetek. A hideg futkosna folyton a hátamon, ha egy ilyen helyen kéne dolgoznom. A klubban senki se halt még meg. Egyszer egy fickónak szívrohama volt, de időben kiért a mentő és meg tudták menteni. Egy évre rá már vissza is tért, hogy hurkát zabálva a meccseinken üvöltözzen.
- Remélem nem onnan maradt itt a barátnőd – mormogja Boris elfordulva a fekete-fehér képektől.
Végig érve a folyosón a gyerekrészlegbe lépünk be. Mikor elkapom Boris értetlen tekintetén elmosolyodom.
- Mikor öt éve Gitta fia megszületett átkéredszkedett erre a részlegre.
A gyermekrészleg sokkal vidámabb volt, mint az ódon folyosók. Puha szőnyegű és tarka-barka gyerekbútorokkal telepakolt helység volt. A falakon megannyi gyerekkéz gondos műve, kancsal teknősök és nyurga lábú alakok mosolyogtak le ránk. Kár, hogy a felnőtt részlegen kiveszik ez a vidámság.
A terem végében hosszú pult húzódott, a könyvtáros vára. Alatta színes betűket tűztek, ami szintén azt hirdette „gyerekrészleg". Ahogy közeledtünk hozzá a pult és számítógép mögött megbúvó alak is felfigyelt ránk.
Gitta szöszke feje úgy bukkan fel hirtelen mintha épp csak kinőt volna a földből. Frufruja csálén áll, ami azt jelenti megint lemondta az időpontot Tulipnál és ő vágta le minden bizonnyal egy sietős reggelen. Az örökké rohanó Gittának nem mindig volt ideje akárcsak a legátlagosabb dolgokra is. A fejében új posztok, szerződések és még ki tudja mik kavarogtak, és ha elég ideig nézett az ember a szemébe meg mert volna esküdni rá, hogy látja a like gombot. De most a szürke szemek vidáman csillogtak ahogy magasba emelt karokkal üdvözölt minket.
- Á! -sikkantott, amitől az a pár kósza gyerek, aki bent volt oda is kapta a fejét – az ikonikus lófarok! A kedvencem! – majd hirtelen elárnyékolta szemeit mintha a messzeségbe tekintene – és egy rejtélyes idegen! Micsoda izgalmak!
Boris mellette megpróbálta elfojtani a kuncogását.
- Fogadjunk ennek a nőnek kávé van a vére helyett.
Nos, nem lehetett titkolni a tényt, hogy Gittának volt egy enyhe koffein addikciója. De ezért jöttünk ki olyan jól. Gitta megértette az izgalmakat kereső érzést, ami fűtött. Csak neki mást jelentett. Ő a kávé és szerelmes regények kusza hálóját szerette én meg az edzőtermet. Ettől nem értettük meg kevésbé egymást.
Megállva a pult előtt összeölelkezünk apró testét, ha akarnám ki is kaphatnám a pult mögül.
- Megölt a kíváncsiság miért kell ez a könyv. Alig tudtam aludni tőle! De nagyon passzív voltál az üzenetekben és Ernest mondta dobjam a témát, mert élőben úgyis majd elmondod – csacsogását egy éles fordulattal szakítja félbe ahogy a megszeppent Boris felé pördül és kezet nyújt neki – Gitta Braidwood, boldogság találkozni!
- Enyém az öröm, Boris Iskakov – mosolyog Boris elfogadva a kezet – a könyv...? – próbálta visszaterelni a beszélgetést jöttünk igazi okára. Gitta a homlokára csap majd egy fiókot kihúzva elővesz egy fekete kötésű könyvet. Amennyire Gitta keze látni engedi a borítón egy Mucha szerű festmény van egy nőről, akit körbe vesznek a nárciszok. Fölötte a cím és a szerző, amit kerestünk. Sigmund Talbot, Nárciszok és visszhangok. Egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel belőlem, amit nem hagy figyelmen kívül szőke nő.
- Ezer hála Gitta. Nem tudod elképzelni mennyire nagy segítség vagy – veszem át a könyvet tőle. Pusztán a tény, hogy már a kezemben azt az érzést kelti végre jutunk valamire a nyomozásban. De Gittát nem ilyen könnyű leszerelni. Érdeklődve hajol át a pulton két tenyerében pihentetve állát ahogy rákönyököl.
- Mesélj mit csinálunk? Belekukkantottam, de nem értek egy kukkot se a szövegből. Nem vagyok otthon a boszorkányságban – ekkor szeme sarkából vigyorogva Borisra tekint – de ő ért hozzá nem igaz? Gyerünk Rose, mond el mit csinálunk! Démont idézünk? Szellemet vadászunk? Mindig is imádtam a Szellemírtokat. Ó, de akkor meg kéne várni J.D-t ő is imádja – fecserészik tovább a nő. Ezt szerettem Gittában. Elmondhattam volna neki, hogy lemegyek a Pokolba beverni a Sátán orrát ő meg csak annyit kérdezne hány napra pakoljon. De most nem avathattam bele. Nem voltam benne biztos, hogy teljesen ártalmatlan ez az egész és nem tehettem meg, hogy belekeverem Gittát, akinek kisgyermeke volt. Sose tudnék Ernest szemébe nézni, ha baja esne miattam a feleségének. Majd, ha elmúlt ez az egész egy kávé mellett elmesélem neki. Ha szerencsés vagyok még csak el se hiszi.
- Gitta ez... - kezdek bele, de Boris hirtelen levegőhöz kap, ami mindkettőnk figyelmét eltereli. A férfi úgy néz ki, mint aki közel áll az ájuláshoz. Aztán arra felé fordulok amerre néz és meglátom Ace-t Gitta fiát ahogy begurul hűséges kismotorán a szobába. Fekete bilifrizurája száll a levegőben ahogy felénk suhan és leparkol előttünk egyet biccentve köszönésképpen. Sose lesz senki se olyan menő, mint ez az öt éves.
- Szia édes – köti le azonnal Gitta teljes érdeklődését a fia – milyen volt a szundi?
Ace felmutatja hüvelykujját jelezve élvezte. Nem a szavak embere, de ez csak hozzáad a karizmatikusságához. Ha Ace a szobában volt nem is lehetett másra figyelni. Ez mindenképp figyelemreméltó egy óvodástól.
- Ace Braidwood? – kérdezi szájtátva Boris mire Ace rápillant.
- Szia – üdvözli a meglepően selymes hangú gyerek. Sehol a korabeliekre jellemző hanglejtés vagy bármi beszédhiba.
- Óriási rajongó vagyok – suttogja Boris ahogy letérdel a fiú elé. Ace elégedetten biccent és még kezet is fognak.
Nos, igen Ace rendelkezett azzal, amit kevés ember mondhatott el magáról 4 millió követővel Instagrammon, ami rohamosan növekedett és úgy tűnt egy közülük pont Boris volt.
Gitta először csak hébe-hóba osztott meg dolgokat róla mikor még egészen kicsi volt. De úgy tűnt Ace meg volt az a plusz, ami a szupersztároknak is, mert a szűk ismeretségi körön túlnőve elkezdte bevonzani az embereket. Aztán mikor elég idős lett Gitta felvetette neki az ötletet, hogy saját oldalt nyissanak neki, ha van kedve. Egy háromévesnek meg édes mindegy volt és azóta is Ace insta celebként kering a neten. Legalábbis addig amíg nem bánja, kötötte ki Gitta.
- Baj lenne, ha... készítenénk egy közös képet? – nézett Boris hol Gittára hol Ace-re. Az anya csak legyintett míg a gyerek rábiccentett. Ugyan Borsion látszott mindent elkövet, hogy nyugodtnak tűnjön benne is ott volt a rajongók fészkelődő izgalma mikor egy sztárral találkoznak.
Vigyorogva néztük Gittával ahogy mindketten pózba vágják magukat mikor Boris a telefonjával elkezd szelfizni.
- Képzeld Marigold nem sokkal azután felbukkant miután itt jártál legutóbb. Valami nehéz ügyet bíztak rá – meséli Gitta továbbra is a pulton könyökölve. Úgy tűnt egyelőre ejti a könyves témát.
Kényelmetlenül vállat vonok, mint mindig, ha a nővérem szóba kerül.
- Tényleg? Rég beszéltem vele – mondom próbálván lazán kezelni a dolgot. Egészen pontosan nem beszéltem vele azóta a kellemetlen családi ebéd óta, ami végül azt eredményezte, hogy Violet Liverpoolba költözött. Ez már vagy három hónapja volt. Valahol bennem volt a bűntudat, hogy azóta az eset óta távolságtartó voltam a családommal, de valójában nem velük volt a baj. Hanem velem.
Nem is igazán álltunk közel Marigolddal. Ha rá gondolok mindig az jut eszembe amint az ajtófélfának dől mélyet szív a Marlborójából és azt morogja „te kis hülye". Nem segített az a tény se, hogy úgy tűnt addig nem hajlandó mosolyogni amíg az összes bébi fókát megmentette és saját kezűleg megállította a globális felmelegedést.
- Oh igen. Daliah mesélte múltkor mikor összefutottunk a fogászaton – bólogat mindent tudóan Gitta. Ő volt azon kevés emberek egyike, aki mindegyik testvéremet jól ismerte. Mind egy utcában nőtünk fel és legidősebbként Gitta volt a falkavezér a helyi gyerekek között.
- Mehetünk Rose? – áll fel ropogó térddel Boris, aki úgy tűnt befejezte a kép készítést. Gyorsan rábólintok és elbúcsúzom Gittaéktól.
- Hé Rosie! – szól utánam még mikor elindulunk kifele – azért majd mond el mi is ez az egész.
- Majd, ha vége.
- Nem – rázza meg a fejét – mond el, ha úgy érzed segítség kell – majd elvigyorodik és rám kacsint – és én jövök és megmentelek.
Hálásan elmosolyodom majd végül búcsút intek nekik.

A visszafele út még gyorsabban telt el vagy én legalábbis úgy éreztem ahogy mellkasomhoz szorítottam a könyvet. Még nem mertem bele se nézni hiába vibrált szinte a kezemben. Ma végre visszakapom az árnyékom! Ahogy közeledtünk vissza Borisék házához mind a ketten egyre izgatottabbak lettünk. Beszélni is képtelenek voltunk.
A jósda elé begurulva olyan gyorsan ugrottam ki a még szinte mozgó autóból, hogy a sebesen kioldott biztonsági övet is majdnem magammal vittem.
- Hékás! – szólt rám Boris de a mosolyából tudtam ő is pont ugyan olyan izgatott. A karrierje szempontjából neki is igazi fordulópont. Kevesen mondhatják el, hogy visszaszereztek egy árnyékot. Szinte egymással vetekedve esünk be a boltba. Noir ijedten kapja fel a fejét a kassza mögül ahogy mi kacarászva áttolakszunk a bolton. Mindketten mámorosak vagyunk szinte részegek az örömtől, hogy itt a megoldás végre a kezünkben.
- Látom összejöttek a dolgok – teszi le öléből a gitárját a férfi ahogy feláll – szabad tudni végre az ügyről? – kérdi monotonitása ellenére kíváncsi szemekkel. Összenézünk Borisszal és egymásra vigyorgunk. Végülis, már igazán nem árthat mikor itt most úgyis vége lesz. Fejben ígéretet teszek rá, hogy még a következő hétvégén meghívom Gittát egy kávéra, hogy beavassam.
Boris nagyvonalakban elmeséli a történetem míg én demonstrálom valóban nincs meg az árnyam. Noir olyan magasra húzza szemöldökét, hogy félő kiszakad a piercingje. Csak bámulja vetület nélküli kezem.
- Ez de metál – suttogja – Rose, de király vagy.
Nos ezzel vitatkozni tudnék, de elméletileg nincs hátránya se előnye annak, hogy árnyéktalan vagyok. Esetleg, ha kém lennék nem kéne emiatt aggódnom.
- Na készen állsz, hogy megtudjuk mivel is van igazán dolgunk? – kérdi fojtott hangon Boris én pedig az asztalra helyezem a könyvet hevesen bólogatva. A nehéz bőrfedelet felcsapva mindannyian megremegünk ahogy hárman a könyv fölé hajolunk visszafojtott lélegzettel. Az első oldalon a szerzőről van egy kép. Egy öreg ember hátrasimított hajjal és vastag keretes szemüveggel. Inkább néz ki egy krikettező nagypapának mintsem spiritisztának. Nem mintha két pillantásnál többet adhatnék neki, Boris azonnal tovább lapoz a tartalomjegyzékhez. Ujját sietve végig húzza a fejezet címeken. Démonok, visszajárók, lidércek, rémálmok futja át a szemem a kiírásokat míg a lap vége fele megáll.
- Persona és árnyék – csettint nyelvével Boris elégedetten – három tizenkettő – a lapokat pergetve elérkezünk az oldalra. Az egyik oldalon egy rajz van egy ember külalakjáról és annak árnyékáról. A külalak arcára az volt írva „Persona" a mellkasára az, hogy „Ego" az árnyék fölé „Árnyék".
- A Jungi pszichoanalízisen alapulva elmondhatjuk... ó ne vesztegesd az időnk! – horkant fel Boris felolvasva az első sort.
- Lehet fontos – szól bele Noir mire Boris felsóhajt.
- A Jungi pszichoanalízisen alapulva elmondhatjuk az egónk két részre oszt minket. A társadalmi helyzetekben felvett Personánkra, ami a szerepszemélyiségünket testesíti meg és az Árnyékra, ami a Personával ellentétes tartalmak gyűjtőhelye, a saját elfogadhatatlan énrészeinké. A legegyszerűbb értelmezés szerint. Ebben a fejezetben az Árnyékot vesszük górcső alá. Komolyan azt akarod, hogy még oldalakon át olvassak?! – fakad ki Boris.
- Csak a lényeget – intek neki gyorsan elé tolva a szöveget. Boris elkezdi olvasni magában. Sebesen mozgó szája és szöveget követő ujjából nagyjából lehet sejteni hol tart, de már nem látunk rá igazán a szövegre.
- ... ha egy személy elveszti árnyékát! – kiált fel Boris diadalittasan vagy másfél oldal után. Aztán hirtelen megáll. Megakadó lélegzettel visszateszi ujját egy mondattal előrébb és újra olvassa. Aztán megint. És megint. Boris tekintete eszeveszetten mozog a szavakon futva, és azt kívánom bár látnám mit olvas. Érzem ahogy megfeszülnek az izmaim elnézve Boris elsápadó arcát. Nem merem megkérdezni mit olvas.
- Mi az? – kérdezi Noir halkan helyettem is. Boris lassan felegyenesedik. Először még a párját nézi majd lassan felém fordul arca keserű, mint aki elsírja magát mindjárt.
- Oh, Rose – leheli finoman és megdöbbenésemre két kezét a felkaromra teszi – úgy sajnálom. Én... én annyira sajnálom – majd visszatekint a szövegre bár fejből mondja – ha egy személy elveszti árnyékát és nem szerzi vissza egy éven belül az illető meghal.
Ha nem fogna Boris összeesnék. Valami rettenetes gurgulázó hang szökik ki belőlem és érzem beteg leszek. De leküzdőm a rosszullétet, most nincs erre idő. Mégis az első gondolatom rögtön J.D bevillanó mosolya. Képtelen vagyok elmondani neki. Az álmaink. A terveink. A jövőnk.
Összeszorítom az állkapcsom míg nem fáj. Jó. A fájdalom ez a testi és megfogható fájdalom elég lesz ahhoz, hogy kitartsak még egy kis ideig.
- Mi... - szűröm a fogaim között lassan – mi a megoldás? Hogy ne... - nem bírom kimondani. Boris azonnal visszafordul a könyvhöz mintha álomból ébresztették volna, de féltő kezeit Noiré váltja föl a vállamon. Nem kell ránéznem, szinte érzem a belőle áradó sajnálatot.
- Amennyiben egy személy lopta el két módja van visszaszerezni. Felkeressük a tolvajt és visszaszerezzük lásd. háromszázötvenedik oldal. Másik módszer a Teliholdi Fürdő Rituálé lásd. kétszáznégyes oldal. Ez az! Ez kell nekünk! – kapkod levegő után Boris – Rose van esélyünk! Mikor van telihold?!
A térdeim majdnem megadják magukat, de a pultra támaszkodva és Noir erős szorítása megtart. Jól van. Nagy levegő és kifúj. Ki-be- Ki-be. A kurva életbe.
- Jó – mondom – telihold lesz. Több is egy év alatt.
Szívem szerint fognám ezt a pultot és széttörném. Fognám a világot és szétmorzsolnám az ujjaim között. Elpusztítanám mielőtt az pusztít el engem.
- Holnap is lesz egy – mondja Noir telefonnal a kezében.
- Rendben – biccent Boris kapkodva ahogy visszalapoz a rituáléhoz. Egy halom dolog szerepel lista szerűen és elfog a kétség, hogy nem tudjuk beszerezni őket időben. De Boris csak gondosan végig olvassa és mikor felsóhajt egy pillanatra csak, de enged a szívemen a szorítás.
- Jól van. Kitartás Rose! – fordul felém – minden megvan hozzá. Holnap este megtudjuk csinálni – egy gyenge félmosolyt küld felém – még szerencse, hogy van egy egész boszorkányboltom.
Egy remegő lélegzetvétellel és keserű nyelést követően én is megpróbálok elmosolyodni, de a szám sarka képtelen felfele ívelni.
- Menj haza Rose – szól hozzám csöndesen Noir, de még mindig fog – pihenj le jó? Boris mindent el fog intézni. Ígérem segítek neki.
Megfogom a vállamon pihenő kezét és megszorítom, hogy tudja hallom őt még ha nagyon távolinak is tűnik most a piciny boltocska. A gondolataim továbbra is csak J.D körül forognak.
- Ha... ha nem lenne baj – nyelem le a folyton felfurakszó gombócot a torkomban – haza kísérnétek? – mindkét férfi hevesen bólogat – és... és Boris – nézek rá és a kérés puszta gondolatától könnyek szöknek a szemembe – kérlek. Hívd fel J.D-t és mond el neki.

Boris elvette a telefonom amíg Noir a kezembe nyomot egy bögre teát. Kihűlt és minden bizonnyal magának szánta, de néha csak az kell, hogy valamit a kezedbe adjanak és ráfoghass mielőtt a világ kicsúszik a lábad alól és felemészt a kétségbeesés. Valahol a tudatom szélén billegtem szinte éreztem ahogy az egyik felem már odadobná magát a rettegésnek, de muszáj volt összetartanom magam. Az életem összes könnyét elhullajthatom magamért, de most még dolgom volt.
Boris az orvosok susogó sajnálattól csöpögő hangján elmondott mindent J.D-nek. Mikor beszélni akart velem csak röviden megráztam a fejem. „Kérlek még ne" tátogtam és valahogy Borisnak sikerült letennie a telefont. Aztán felhívta Felixet mert nem bízott abban, hogy feltalálok a lakásomhoz. Nem hibáztattam őket.
A bérház előtt mire odacsoszogtunk Felix viharverten várt már minket. A két férfi, aki közrefogott amíg oda nem értünk mintha valami nagyon törékeny és becses dolog lennék átadott a fiúnak.
- Holnap este találkozunk. Hozz fürdőruhát – mondja Boris mintha tényleg csak pancsolni hívna át. Rámeredek, az agyamban a kerekek lassan mozognak.
- És Noir koncertje? – kérdem elhalóan – nem megyünk?
Úgy néznek rám mintha megőrültem volna. Hát nem értik mennyire szükségem van most bármire, aminek nincs köze az árnyékomhoz? Inni akarok azt akarom, hogy addig igyak amíg ez a fájdalom ki nem szorul a mellkasomból.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet – rázza meg fejét.
- Kérlek – szegezem tekintetem drágának tűnő bőr cipőjére – kérlek ne kényszeríts, hogy egész este a falat bámuljam és erre kelljen gondolnom.
- Hétkor felvesz titeket – vág közbe magabiztosan Noir hiába mered rá Boris úgy, mint akit le akar ütni. Felix tágra nyílt szemekkel mered rám, de végül visszasegít a lakásba. Egészen amíg a bejárati ajtó be nem zárult szinte testen kívül voltam.
- Rose – Felix hangja most először mióta megismertem egészen finom volt – Rose tényleg igaz... amit mondtak a telefonban? Hogy te... - idegesen babrál a kezeivel még rám se néz. Öntudatlanul is a kezei után nyúlok, hogy megállítsam a mozgást.
- Van megoldás – mondom mintha még nekem is nehezemre esne elhinni – csak... csak szíven ütött a dolog. Egy kicsit lepihenek. Aztán elkezdünk készülődni az estére.
Akár egy robot meg se várom mit mond csak elindulok a háló fele. Elsétálok Raszputyin mellett de még ránézni is képtelen vagyok. Csak emelem a lábam és lépek igazán azt se látom mi van körülöttem.
Ahogy bezárom magam mögött az ajtót érzem kezd kicsúszni az irányítás a kezeim közül. Tudom beszélnem kéne J.D-vel de inkább kikapcsolom a telefonom. Már így is vagy ötször hívott és üzeneteket is hagyott.
Készen arra, hogy arccal előre az ágyra zuhanjak mintha csak szíven döftek volna megmerevedek. Az ágyon gondosan összehajtogatott ruhák pihennek. Felix keze munkája lehet csak. De, ami igazán úgy ér, mint egy gyomorba bevitt ütés az a ruhák tetején lévő babaruha. Az, amit tegnap vettünk mikor még azt hittem hamarosan felöltöztethetem benne a gyermekem. A kezeim remegve nyúlnak a puha anyag után. Csak akkor jövök rá, hogy sírok mikor a plüssanyagra pottyannak a könnyeim. Úgy érzem a testem lángol szinte. Elvettek tőlem mindent. A vágyaimat, az álmaimat. Annyi mindent akartam. Olyan sok minden volt, ami csak egy karnyújtásnyira volt tőlem.
Tudom, hogy lehet holnapra mégis megoldódik minden. De képtelen vagyok elhinni, hogy egy varázsütésre minden visszaáll a régi kerékvágásba. Én nem vagyok Alice, hogy felébredjek a Csodaországról szőtt álmomból.

Egy gyengéd érintésre ébredek. Egy pillanatig azt hiszem J.D-é a kéz, ami az arcomhoz ér, de mikor eléggé magamhoz térek rájövök ő biztos nem lehet. Megragadva a kezet kipattannak a szemeim és egy a szorításomban vergődő Felixel találom magam szembe. Úgy tűnik elaludhattam mert most az ágyon feküdtem a fiú pedig annak szélén ült.
- Jézus – ráncigálja kezét Felix mire elengedem – egyszer akarok jó fej lenni és majdnem eltörőd a csuklóm.
Kómásan emelem fel a fejem a párnáról. A szemeim égnek és még mindig a babaruhát szorongatom, mint valami szerencsétlen kis talizmánt. Egy kezdődő migrén kalapál a halántékomon. Remek.
- Bocsi – nyögőm felkelve – mennyi az idő?
- Hat. Szóval itt az ideje készülődni – feleli szem forgatva – van valami rendes ruhád? Ami nem melegítő? A tagból kiindulva valami alter helyen lesz a koncert gondolom.
Felix minden felszólítás nélkül átsétál a szekrényhez és kitárja két ajtaját. Először csípőre tett kézzel felméri a terepet majd kikap egy leopárd mintás nagyon rövid ruhát. Ezt a cuccot vagy azóta nem láttam, hogy J.D-vel randizni kezdtünk őszintén azt hittem Tulip vagy Violet lelépett vele valamikor. Felix elismerően biccent majd nemes egyszerűséggel hozzám vágja a ruhát. A mintás darab a fejemen landol és még túl álmos vagyok ahhoz, hogy bármit érdemben reagálni tudjak.
- Öltözz, addig én előszedem a smink készletnek csúfolt neszesszered- indul el ki a szobából, de még az ajtóból visszafordul – és megszabadulunk a lófaroktól!
- Még mit nem! – ébredek fel erre teljesen. Amint Felix elhagyja a szobát és becsukja maga mögött az ajtót leszedem a fejemről a ruhát és magam elé tartom. Van némi kétségem, hogy a feszes anyag még mindig jó-e rám.
A ruhának az elején végig fut egy cipzár, ami megkönnyíti a felöltözést. Az ember azt hinné, ha Felixen múlna úgy öltöztetne fel, mint egy nyolcvanas évekbeli tanárt, de talán mégis szorult bele egy kis divatérzék. Nálam legalábbis több kell, hogy legyen, tekintve ezt a ruhát is Tuliptól kaptam.
- Kész vagy? – kopog be a fiú.
- Gyere! – szóltam ki még valamivel lejjebb húzva a ruhát. Beleférni belefértem, de nem emlékeztem, hogy ez mindig is ilyen rövid lett volna. Felix belép és minden szégyenérzet nélkül alaposan végigmér. Még lejjebb rángatom a szoknyát, hogy legalább a combjaim felét eltakarják.
- Hát mégis van oka, hogy sikerült férjet fognod – jegyzi meg az ágyra dobva a sminkes tasakom – ülj le, megpróbálkozom a lehetetlennel – arca egészen komollyá válik – tusvonalat fogok húzni.
Tényleg a próbálkozáson volt a hangsúly. Az alapozóval és a kontúrral még egészen jól elbánt, de a szemem kihúzásának legalább háromszor kell neki futnia.
- Miért vagy ma ilyen kedves? – kérdem minden erőmet a szemhéjamba összpontosítva, hogy ne remegjenek. Felix egy ideig csöndben van, de nem látom, hogy azért, mert annyira összpontosít vagy mert mérlegeli mit válaszoljon.
- Ma nehéz napod volt – mondja végül – amíg aludtál felhívtam a pasit, aki hazahozott. Mármint a boltot hívtam igazából, de érted. Ő vette fel és részletesen elmagyarázott mindent. Holnap én is segítek majd a rituálén.
- Segítesz? – kérdeztem meghökkenve majdnem megint elrontva ezzel a vonalat.
- Maradj már! – fogta meg fejem azonnal – igen segítek, majd tartom a gyertyát vagy tudom is én!
- Köszönöm Felix – mondom őszintén.
- Nincs mit – dünnyögi – J.D őrülten keres téged. Vele is beszéltem amíg Csipkerózsikát játszottál.
- A koncert után beszélek vele – ígérem meg.
- Helyes – majd hirtelen hátralép, hogy kielemezhesse a sminkem – tökéletes!

Boris Fordja még járó motorral állt meg a ház előtt így sietve be is szálltunk. Felix hátra ült középre húzódva míg én az anyósülésre vágódtam be. Boris felkattintotta a beltéri lámpát, hogy beköthessük magunkat.
- Hűha – füttyentett ahogy meglátta mi is van rajtam – ha tudtam volna, hogy így kiöltözöl én is magamra kapok valami szexit. Van egy ilyen mintás ruhám. Lehettünk volna ikrek – csücsörít szórakozottan. Felnevetek ahogy bekötöm magam és elképzelem a látványt, amit nyújtanánk „ikrekként".
- Felix ötlete volt – intek állammal a mögöttünk ülő felé. Boris elismerően biccent neki.
- Boris vagyok. A délután nem volt alkalmas a bemutatkozásra.
- Felix – hajol előrébb a fiú – azt hittem nőnek fogsz öltözni – húzza el a száját egészen csalódottan. Igaza volt, Boris még mindig a délutáni ruháit hordta csak a baseball sapkája hiányzott így fekete tincsei folyton az arcába hullottak, amiket hátra kellett simítania. Vele ellentétben még Felix is jobban kiöltözött fehér ingjével szövet nadrágjával. Nem feltétlenül egy kocsma koncerthez volt alkalmas, de nem hinném, hogy gyakran megfordult ilyen helyeken.
- Majd legközelebb tartok neked divatbemutatót cicám – dob a fiúnak egy csókot a visszapillantó tükörbe. A fiú azonnal behúzódik az ülésem mögé védelmet keresve. Boris csak hátravetett fejjel kacag aztán gyújtást ad és elindulunk. Öntudatlanul a rádió felé nyúlok és bekapcsolom. A dübörgő metál zene üvöltve tölti be a teret mindannyiunkat megugrasztva.
- Porter? – kérdem ijedten lekapcsolva a rádiót. A hirtelen csöndben is érezem ahogy cseng a fülem. Ez nem tett jót a készülő migrénemnek.
- Ki a faszom lenne más?! – fújtatott Boris – mondtam már neki ezerszer, hogy ne játszadozzon a rádióval! Rajta kívül nem is hallgat senki se rádiót a kocsiban.
- Nekem tetszett – jegyzi meg mellékesen Felix, de nem vagyok biztos benne nem csak azért, hogy ellenállhasson.
Végül a kocsiutat csöndben tesszük meg. Nem bántam igazán a tovább erősödő fejfájásommal küzdve, ami olyan volt mintha egy pirája úszkálna az agyam helyén néha belém kóstolva.
Az első sokk után, ami délután ért legalább már egy kicsivel jobban érezem magam. Az egy év elég bő idő és akár azt is jelentheti, hogy jövő ilyenkor lassan elkezdek leépülni és még élek vagy akár fél évvel tovább is. De persze addigra megoldjuk ezt. Ha kell minden kocsmát felkeresek Londonban és addig verem a pultosokat amíg meg nem találom azt a fülbe valósat.