A vásárlás zökkenőmentes befejezésével végre hazatérhettünk. Ruháktól és ételtől roskadozó szatyrokkal sétáltunk be a lakásba. Felix azonnal megállt az előszobában, hogy kifújhassa magát miután nem hagytam, hogy a liftet válassza így egyedül vihettem be a cuccokat a konyhába.
Ahogy belépek rögtön feltűnik, hogy az étkező asztalon egy hatalmas kosár van. A műanyag csomagolás és díszes vörös masni alatt egy halom gyümölcsöt rejtett a csomag. Ananász, piros almák, mangók és még megannyi gyümölcs, hogy épp csak ki nem estek a gondosan telepakolt kosárból, ami így is elfoglalta az asztal nagy részét. A bevásárló szatyrokat így kénytelen vagyok a pultra pakolni, hogy felszabadíthassam a kezeim a kosár megvizsgálásához.
A csinos kis boríték, ami a masnihoz volt tűzve az én nevemre szólt. Ez már igazán különös volt.
- Hé Felix! – kiáltok ki a fiúnak – mi ez a csomag?
- Én tudjam?! – kiabált vissza mérgelődve – a postás hozta! Alig akarták átadni nekem mert a te nevedre szól – sétál be a konyhába ő is – gondolom nyerted vagy tudom is én.
- Nem neveztem semmilyen nyereményjátékra – meredek értetlenül a kezembe tartott borítékra. Mártott papírból készült arany szegéllyel és gondos kézírással volt rajta a nevem. Óvatosan felbontom és kiveszem a díszpapírt belőle. Az alján vízfestékkel festett gyümölcsök tarkították. Na ez már igazán túlzás volt!
Végig olvasva a levelet se lettem okosabb. A szöveg gratulált nekem és tudatta, hogy én lettem a „Kiválasztottak" cég évfordulójának nyertese. Soha még csak hallani se hallottam róluk. Meg egyáltalán ki ad ilyen nevet az üzletének? Biztos Harry Potter rajongó az alapítója.
- Nem is tudom – méregetem bizalmatlanul a kosarat – lehet ki kéne dobni...
- Hülye vagy? – vág szavamba azonnal Felix mire ismét fülön csípem – jó, jó bocsánat – nyafogja azonnal és megbocsátóan el is engedem a fülcimpáját – de ez egy rohadt nagy gyümölcskosár! Nézd meg még papaya is van benne! Még sose ettem papayát – mondja vágyakozóan. Ámulva bámulok a fiúra. Még nem hallottam Felixet ilyen hangon beszélni. Akár egy gyerek a fagylaltozó előtt kánikulában. Egész eddig semmit se kért tőlem nem is mutatta jelét, hogy különösebben érdekelnék a dolgok, amiket felajánlok csak elfogadta őket mert szinte rátukmáltam legyen az a mobil, a ruhák, de még az itt maradása is. Erre a gyümölcsök hirtelen kihozták belőle ezt. Ha ezt tudom már a boltban felvásárlom az összeset. Bár mit vártam mégis, ha egyszer ő nem az a típusú ember, aki kérni szokott.
- Jól van – lágyulok meg – marad a kosár – majd feltartom a kezem mielőtt még szétszakítaná a csomagolást – de először vacsorázunk. Desszertnek jöhet a papaya.
Felix engedelmesen bólint majd még egy utolsó pillantást vet a kosár felé. Azért csak sikerül elhúznom onnan, hogy segítsen elpakolni végre.
Még át is öltözött az új ruháiba hiába mondtam neki, hogy először ki kéne őket mosni nem volt hajlandó tovább létezni melegítőgatyában. Fehér pólóingje és farmere védelmében ezért kénytelen voltam rákötni egy kötényt is amíg neki álltunk főzni.
Én a szósszal bíbelődtem míg ő a tésztafőzés precíz munkáját kapta. Lelkiismeretesen kevergette is a spagetti tészta aranyhajként hullámzó rengetegét. Mikor pedig eljött a pillanat, hogy kipróbáljuk a tészta puhaságát több mint készségesen dobta neki a szekrénynek. Ahogy a vékony tésztaszál rátapadt a bútorra némi vizet szétfröcskölve diadalittas pillantást vetett rám. Felix elsőrangú tésztafőző volt és el is halmoztam dicséretekkel annak módja szerint.

Egy jó nagy étkezés után végre megengedtem Felixnek, hogy szétszedje a csomagot. Előtte még elküldtem róla egy képet J.D-nek hátha ő nevezett ezen a nyereményjátékon. De csak azt írta vissza, hogy ő se tud többet viszont tegyünk félre neki is papayát mert még ő se kóstolta.
A fiú olyan élvezettel válogatott a gyümölcskockák között, amiket felvágtam neki mintha csak ínyenc sajtkóstoláson venne részt. Villájára tűzött egy szép kerek szőlőszemet majd jöhetett a grapefruit és narancs karikák. Öröm volt nézni ahogy evett. Nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy megkérdezem mikor evett utoljára gyümölcsöt. Az ilyen gyorsan romló dolgokat nem lehetett könnyen kukázni.
Ezután jöhetett a mosogatás.
- Én elmosogatok te meg törölgetsz – adtam ki a feladatot.
Feltettünk hát egy kanna vizet és neki láttunk a mosogatásnak. Mindig meglepett két ember mennyivel több mosatlant termel, mint egy, de nagy családból érkezve még így is könnyű feladat volt pár ember után takarítani csak.
Mire végeztünk egészen ránk sötétedett, a szobában csak a nappaliban égve hagyott villany világított be a boltíves konyhaajtón, ami már nem volt elég világosság egy idő után Felixnek. Más félhomályban enni és más dolgozni. Ledobta hát a mosogató kendőt, amivel eddig törölgetett és felkattintotta a nagy villanyt magában morogva. Ahogy visszajött a mosogatóhoz és felvette a rongyot hirtelen megmerevedett. Meglepetten fordítottam felé a fejem, de ő továbbra is csak előre bámult egy pontra szegezve tekintetét. Ahogy a fal felé fordítottam a figyelmem elsőre nem értettem meg mi a baja. Aztán megértettem és a felismerés összerántotta a gyomrom.
A falon ott nyújtózkodott el Felix jól felismerhető alakjának árnyéka. De előttem?
Előttem semmi se volt.
- Felix... – szólítottam meg óvatosan, de mikor érte nyúltam volna, hogy megérintsem a vállát elkezdett hátrálni.
- Mi a franc – tátogta – mi a kurva élet? – kiáltott fel élesen mire összerezzentem. A hangjában vágott szinte a rémület. Óvatosan megrázta a fejét továbbra is az árnyékom helyét bámulva, aminek ott kellett volna lennie tisztán és kivehetően.
- Te meg mégis mi vagy? – nézett rám és az arcán látott félelem olyan volt mintha marokra fogták volna a szívem és megszorították volna.
Kérlek ne nézz rám úgy mintha nem lennék ember.
De a tekintete pontosan ezt sugallta hirtelen a szemében egy szörnyeteg lettem, aki csak kinézetre ember. Egy abnormalitás.
- Én... Felix figyelj, elvesztettem az árnyékom. Két napja... nincs meg egyszerűen. Ellopták.
- Ez lehetetlenség – rázta meg ismét a fejét hitetlenkedve – mi a franc vagy te?!
- Az igazat mondom. Figyelj rám jól! – léptem hozzá közelebb, de ő azonnal tovább hátrált tartva köztünk a távolságot. Kénytelen voltam hát elmesélni neki mindent az elejétől kezdve. Még azt is, hogy mi az igazi munkám. Ő pedig csak hallgatott vékonnyá préselt szájjal és falfehér arccal. Csak reménykedni tudtam, hogy hisz nekem. Nem is arról volt szó, hogy igazán meggyőzzem őt, hogy ember vagyok a magam nagyon is egyszerű módján, de hogy én is elhiggyem tényleg még mindig az vagyok, aki voltam.
Beszámoltam neki Boris-ról és a tervéről. Arról hol voltam egész délelőtt. Mire a végére értem teljesen leizzadtam. A pániktól folyton összeakadt a nyelvem és úgy éreztem nem vagyok képes értelmes mondatokat kreálni. Nehezebb volt elmondanom neki, mint J.D-nek vagy Borisnak mert nem számíthattam teljes támogatásra vagy arra, hogy megérti.
Ahogy lihegve nekitámaszkodtam a konyhapultnak minden szó elveszett belőlem.
- Azt hittem J.D ver... – szólal meg csöndesen végül. A döbbenettől még a szám is eltátom. Nem számítottam arra, hogy ez lesz a mondandója mikor épp felfedem neki, hogy valaki elsétált a rohadt árnyékommal, ami elméletileg hozzám kéne, hogy legyen ragasztva.
- Ezért nem tudtam mit csináljak... azt hittem a sebeid tőle vannak és ha itt maradok mérges lesz rád. Hogy azért gyúrsz, hogy ne érezd magad olyan védtelennek és gyengének. De valójában csak pofonokat osztogatsz hívatás szerűen – az arcán egy pillanatra felderengett a becsapottak fájdalma és képtelen voltam rajta tartani a tekintetem. Elkapva a fejem az eltörölgetett tényérok felé fordultam inkább.
- Hát éppenséggel nem pofozni szoktuk egymást – nevetek fel vérszegényen. Még mindig zakatol a szívem de Felix teljesen el van foglalva a ténnyel, hogy nem vagyok kitéve családon belüli erőszaknak. Meghatna valójában az aggodalma, de az árnyék témára még mindig nem tértünk rá.
- Mi van az árnyékkal? Az előbb még eléggé ki voltál tőle – mondom mire vállat von.
- Hát az tény, hogy nincs meg – mutat rá a nyilvánvalóra – és őszintén fogalmam sincs ez, hogy lehetséges. Na, nem mintha valaha foglalkoztam volna olyan baromságokkal, mint az okkultizmus. Vagyis hát eddig nagyon úgy tűnt baromság csak – ismeri be kelletlenül.
- És szerinted...szerinted ember vagyok még? – kérdezem meg jóval halkabban. Szükségem volt arra, hogy megerősítsenek ebben és ki lehetne erre alkalmasabb, mint egy olyan fiú, akit két napja ismerek?
- Mondtam már, hogy régóta ismerlek. Láttam ahogy reggelente rohansz. Ahogy este hazajössz. Amikor a boltban öt embernek is megtartod az ajtót türelmesen vagy segítesz feltenni a babakocsikat a buszra – Felix füle olyan vörössé válik, mint két jelzőlámpa – ember vagy... nagyon furcsa és különös, de ember. Még akár azt is mondhatnánk jó ember – majd azért gyorsan hozzátette – még akkor is, ha verekedsz...illegálisan.
- Köszönöm Felix – nyelem le a gombócot a torkomban és mosolyodom el. A teáskanna végszó szerűen élesen fütyülni kezd mire mindketten odakapjuk a fejünket. Még mindig kissé remegő kézzel elzárom a gázt és leveszem a kannát. Azt hittem sokkal rosszabb lesz feltárni Felix előtt az igazságot, de a szívében élő kedvességet sose szabadott volna alábecsülnöm.
A gőz a magasba csap ahogy kiöntöm a vizet a két rózsamintás csészébe. Ez volt a nászajándékunk apámtól, aki mindannyiunknak készíttetett egy szettet a nevünk virágaival díszként, hogy az esküvőnkön átadhassa. Már csak egy tulipános és violás maradt, amit anyánk őrzött gondosan a fészerben. Mindig egy fajta boldog nosztalgiával öntött el a látványuk, ami segített megnyugodni.
Ahogy visszaültünk az asztalhoz a fiúval és a teával minden visszaállt egy kicsit a rendes hétköznapokba. Már amennyire az elmúlt napokat annak lehet tekinteni.
- Tényleg azt hitted J.D ver? – kérdem meg hirtelen kuncogva – hisz láttad, hogy néz ki.
Az én jóképű J.D-m valamivel alacsonyabb volt, mint én és szeretnivalóan kissé pocakos. Ő volt az én Micimackóm.
- Rose – nézett rám Felix a csészéje fölött – még azt is hagynád, hogy egy nénike elverjen. El nem tudom képzelni a te vérmérsékleteddel, hogy lehetsz ketrec harcos. Szoktál győzni egyáltalán?
- Sőt az egyik legjobb statisztikám van. Jelenleg én tartom a rekordot tíz zsinórban való győzelemmel a klubban. Két napja betörtem valaki orrát – kacagok fel – az, hogy kedves ember vagyok nem jelenti azt, hogy gyenge is.
- Szóval simán le tudnád tépni a fülem? – kérdi elgondolkodva.
- Könnyű szerrel.
- Ezt észben tartom.

Másnap kiélveztem a lusta délelőttöt otthon amíg nem kellett Borishoz mennem. Raszputyinnal és Felixel a kanapén reggeliztünk nagyon rebellis módon. J.D-vel is beszélgettünk most már teljesen nyíltan, hogy Felix is be volt avatva az árnyék incidensbe. Úgy tűnt a két férfi egészen jól megértették egymást. Felix még a csípős hozzászólásaiból is visszavett.
Ma még edzeni se mentem inkább kezdtem bele a már sokat halogatott mosásba a teregetést Felixre tukmálva. A plusz egy főnek ez volt az igazi előnye, a nem kedvelt munkát mindig másra lehetett sózni.
Ahogy közeledett a dél írtam Gittának, hogy minden el van-e intézve ő pedig biztosított róla, hogy a könyv már nála is van. Mivel Boris még el is fuvaroz úgy gondoltam ismét valamivel meg kéne hálálnom a munkáját. Tényleg minden szolgáltatást felülmúlóan bánik velem. Így fogtam pár gyümölcsöt és egy dobozba tettem őket, hogy elvihessem neki. Raktam el papayát, narancsot, szilvát és több maroknyi szőlőt meg még ezt-azt, amit Felix engedett, hogy elvigyek. Még szerencse, hogy én nyertem ezt a kosarat és nem ő.
- Lassan indulok – mondtam neki ahogy megálltam a kanapé mögött. Felix felém fordult levéve szemét a tévéről nagy nehezen. Egy művész riportot nézett egy spanyol férfival, aki hevesen magyarázott a meztelen aktokról. Még egy pillanatig rajta felejtettem a tekintetem a képernyőn mutatott rezes hajszínű jóképű férfin majd ismét a fiú felé fordulok.
- Ne is álmodozz, az előbb mondta, hogy meleg – közli rezzenéstelen arccal Felix.
- Házas vagyok – szegem fel állam sértetten.
- De nem vak – vigyorodik el Felix mintha valami csaláson kapott volna – a buzihoz mész? – kérdezi hirtelen suttogva.
- Miért suttogsz? – kérdezek vissza halkan egészen lehajolva, hogy egy szintben legyen az arcunk.
- Hogy ne tépd le a fülem mert bunkó vagyok – susogja.
- Akkor ne legyél bunkó – ráncigálom meg a fülét mire felszisszen. Felkapva a dzsekim és a gyümölcsös dobozzal a kezemben végül otthagyom a fiút, aki még mindig a fülcimpáját fogja.

Amennyire csak tőlem telik próbálok lassan odaérni, de hiába tíz perccel dél előtt már a jósda előtt állok. A nyitva tábla láttán inkább félre állok, hogy kivárjam a maradék tíz percet. Az utca nagyrészt üres csak tőlem pár méterre áll egy telefonozó férfi. Pár percig csak ácsorgók a telefonommal bíbelődve elfoglaltságot színlelve mikor a férfi nevetve odasétál hozzám. Már készen állnék rá, hogy megküzdjek vele, de ekkor a baseball sapka alá látva rendesen felfedezem az ismerős vonásokat.
- Boris?! – kapok levegő után azonnal leengedve az ütésre emelt öklömet. Majdnem eltörtem az ő orrát is és akkor tényleg viszlát árnyék. Rövid ismeretségünk alatt még nem láttam őt férfiként. De most itt állt előttem rövid fekete hajjal sehol egy kék tinccsel. A fekete pulóver és farmer kombó már-már nevetségesen hétköznapi rajta. Olyan érzés így látni őt mintha egy papagájt galambra festettek volna át.
- Kíváncsi voltam észreveszel-e – nevetett tovább – erre majdnem tönkre tetted az orrplasztikám – ütögeti meg mutatóujjával az orrát.
- Ez veszélyes játék – sóhajtok fel majd átnyújtom a dobozt. Boris meglepetten veszi át majd leveszi a fedelet.
- Gyümölcsöt hoztál? Nasi az útra? – kérdi értetlenül.
- Nem éppen. Nektek hoztam. Tegnap nyertem egy hatalmas gyümölcskosarat. Amire nem is jelentkeztem.
- Fura – jegyzi meg amire csak egyetértően bólintani tudok. Én aztán tudnék mesélni a fura dolgokról. Boris kinyitja a bolt ajtaját és bekiált Noir-nak. A férfi göndör fürtös feje pillanatokon belül felbukkan az ajtóban.
- Rose hozta nekünk – nyomja kezébe a dobozt. A férfi szintén belekukkant a dobozba majd felém fordul.
- Köszönjük – mondja majd újra Borishoz szól – csinálok neked belőle gyümölcssalátát mire visszajössz.
- Te vagy a legjobb cicám – csókolja szájon a férfit – édesem, ne felejtsd el, amit kérdezni akartál.
- Igaz, igaz – bólogat Noir majd sokkal zavartabban néz rám. Először azt hiszem az zavarja, hogy láttam őket Borisszal, de rájövök ők ketten nem éppen azok, akik elrejtik a kapcsolatukat.
- Ma lesz egy fellépésem. És ha végeztetek a munkával Boris úgyis eljön rá. Szóval... ha van kedved... mármint, ha egyáltalán szereted a rockot... - habogja Noir én pedig mindent elkövetek, hogy megértsem mit szeretne mondani, de ettől csak rosszabb lesz mert az egész feje paradicsom vörössé válik. Boris elégedetlenül csettint a nyelvével mire mindketten felé kapjuk a fejünket.
- Azt szeretné kérdezni van-e kedved eljönni a fellépésére. A bandához tartozóknak egy ital ingyen van. Akár még a csöves haverod is hozhatod hadd szocializálódjon a mosómedvéken kívül is.
- Tényleg csak ha akarsz – teszi hozzá sietve Noir.
- Oh, én igazán szívesen elmegyek – bólintok rá – nem vagyok otthon a rockban, de a koncertek mindig bulik. Felixnek se árt tényleg, ha kimozdul.
- J-jó. Akkor este találkozunk – mondja gyorsan majd eltűnik a bolt biztonságába. Boris egy fél mosollyal megrázza a fejét mintha el se hinné mit látott.
Borisék öreg Fordja meglepően tágas volt és semmit se mutatott a birtokosai színes személyiségéből. Eltekintve a rózsaszín plüsskockáktól, amik a visszapillantóról lógtak le. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek és megpöcköltem, amitől a két kocka rángatózva megugrott. Boris közben beteszi a kulcsot, de még mielőtt elfordítaná rám néz mosolyogva.
- Az unokaöcsémtől kaptam pár éve – meséli a kockára pillantva. Várom, hogy folytassa a történetet, de felzúg a motor és elindulunk. Egy ideig csak a szűk mellékutcákon hajtunk végig ide-oda fordulva. Még a rádió se szól és addig-addig fészkelődők míg meg nem szólalok csak, hogy betöltsem a csendet. Elmondom a tegnap történteket, hogy hogyan is jött rá Felix a hiányosságomra. Boris nem tűnik túl meglepettnek körmével könnyed ütemet ver a kormányon. A mondandóm végén visszadőlök az ülésre megigazítva a biztonsági övet.
- Nem olyan ostoba ez a gyerek, mint elsőre gondoltam – mondja lassan Boris indexelve – azt hittem valami páviánt vettél magadhoz. De, hogy egy ilyen komoly pszichológiai összeköttetést gondoljon ki a sebeiddel meg minden. Jobban odafigyel a részletekre, mint gondolnád.
Boris hirtelen megáll, amitől mindketten előre dőlünk majd vissza is pattanunk neki az ülésnek. A biztonsági öv fájón a mellkasomba vág ahogy megtart.
Meglepetten kapom a tekintetem előre. Egy csapat iskolai egyenruhás fiatal fut át az úton minden jelzés vagy zebra nélkül. A férfi mellettem káromkodik valamit motyogva minden bizonnyal arra, hogy majdnem sikerült kilapítania őket. Az egyik fiú észrevesz minket és vigyorogva bemutat. A társai kacagnak és tovább is mennek eltűnve egy másik utcában. Nem ismerem az iskolát, ahonnan lehetnek, de egyértelműen nem jól végzi a dolgát sem ők sem a fiú szülei. Aztán ahogy rájövök milyen öregesen is gondolkodom megborzongok. Én nem ilyen tinédzser voltam, legalábbis nem tudok felidézni ilyen helyzeteket. De aztán így több mint tizenöt év távlatából a fiatalkorom egy nagy massza csupán pillanatképekkel. Boris felhorkant ahogy tovább indul a kocsival.
- Látod – hangjában ott bujkál az irritáció – ha Porter ilyet merne tenni elfenekelném. És nem a jó fajtából!
Porter csak találgatni tudok, hogy az unokaöccse. De őszintén megértem. Ha Felix ilyet merne tenni elbúcsúzhatna a fülcimpájától.
- Mert kik vagyunk mi, ha nem figyelnek ránk? – folytatja sokkal nyugodtabban Boris bár némi gúny így áthallatszik szavaiból – ez a fiú a jó példa rá. Mi emberek elsorvadunk, ha nem figyelnek ránk. Ezért csinálunk ilyen paraszt dolgokat, mint ez a kis görcs. Ráeszmélni arra, hogy nem érdeklünk senkit tönkre teszi az embert. Az a kis mosómedve is ezért olyan szörnyen ragaszkodó hozzád. Fogadjunk nap mint nap emberek haladtak el előtte a nélkül, hogy egy pillantást vetettek volna rá. Erre jöttél te és elárasztod figyelemmel. Persze nem tud mit kezdeni vele még most, túl sokáig volt egyedül. Ez persze, hogy nyomot hagy rajta. De talán valaki olyan, mint te a legmegfelelőbb arra, hogy meggyógyítsa.
- Olyan, mint én?
- Fogadjunk jó vagy a kertészkedésben – vált hirtelen témát, ami meglep.
- Igen? A szüleimnek kertészete van. Egy kertben nőttem fel szinte. Mindig is szerettem a növényeket gondozni.
- Gondoltam – somolyog Boris – ez a kulcsa az egésznek. Türelmes vagy és tudod mikor kell öntözni. Egy virágról és egy emberről való gondoskodásban nincs akkora különbség. Egy embert is túl lehet locsolni és meg kell értenünk nem szabad mindenkit a tűző napra kitenni.
- Azt hiszem igazad van – bólintok rá a szavait emésztve. Felix se volt más, mint egy eddig rosszul tartott növény. Ha pedig gondoskodom róla, vigyázok rá és ápolom egy nap képes lesz kivirágozni. Szerettem volna látni milyen teljes pompájában. Segíteni szeretnék neki. Még hosszú volt az út, de emberként, mint olyannak, akinek felelősséget kell vállalni a tetteiért megteszem, ami tőlem telik. Nem bújhatok el és nem szabad hagynom, hogy a gyávaságom kerekedjen fölém. Soha többé.
- És valahol neked is ez a bajod – folytatja a férfi ahogy kifordulunk egy főútra – azzal, hogy az árnyékod eltűnt elbizonytalanodtál abban miként látnak az emberek. Rose vagyok még? Vagy egy szörnyeteg valami, ami csak játssza az embert? Ezért borított ki Felix tekintete. A külsőd, az erőd, de még annak ellenére is, hogy szeretsz verekedni nem akarod azt, hogy az emberek féljenek tőled. De ahogy kinézel és ahogy viselkedsz olyan ellentétes, hogy az emberek nem bíznak meg benned. Én már csak tudom, mikor beléptél az ajtómon biztos voltam benne, hogy uzsorás vagy, aki készen áll péppé verni. Még azt is elfelejtettem, hogy nem is tartozom senkinek! Ezzel az egész árnyék biznisszel meg még inkább fennáll, hogy az emberek rettegjenek tőled.
- Pszichológiát tanultál? – nézek rá döbbenten. Vagy ennyire nyitott könyv vagyok vagy Boris bosziérzékei ma nagyon működnek.
- Dehogy – kacag fel hátra vetve fejét – hol lett volna nekem arra pénzem? De vevőszolgálatban dolgozom, ha úgy vesszük, szóval megtanultam hamar elemezni az embereket. Te leginkább a társadalmi normák áldozata vagy. Ki vagy gyúrva, de nő vagy ráadásul egy csinos nő, ami már-már istenkáromlás, ha kockás hassal párosul. Aztán meg kisebbségi is vagy szintén rossz pont. Egyszerűen csak kivered az embereknél a biztosítékot.
- Így még sose tekintettem a dolgokra – figyelem az ablakban elrepülő tájat. Megannyi ember sietett a szürke ég alatt ki tudja hova. Vajon ahogy láttak minket a kocsiban tova suhanni ők is így láttak? Egy kreol bőrszínnek, izmoknak és melleknek, túl magasnak, túl vastag szemöldöknek? Ennyiből álltunk volna mind? Jól megnézem az alakokat. Alacsonyak és magasak ezer hajszínnel, egyik se pont ugyan olyan csak több kell egy pillantásnál. Idő kell, hogy meglássunk valakit ne csak nézzünk.
- Én szeretem ahogy kinézek – mondom csöndesen elemelve tekintetem a tömegről. Boris mindentudóan mosolyog rám és ahogy sebességet vált vállon vereget.
- És ezért kedvelnek az emberek. Őszinte vagy úgy ahogy tegnap Noirral is beszéltél, és ezért hálás vagyok. Tudod egy újabb lemezkiadó utasította vissza tegnap reggel. Teljesen összetőrt. Ha én vagy Porter mond neki vigasztaló szavakat nem ér olyan sokat mert azt hiszi csak mert szeretjük már kevésbé vagyunk őszinték. De te tegnap felvidítottad. Nem azt mondtad fantasztikus a zenéje egy sokkal emberibb oldalát fogtad meg. Te Rose tisztában vagy azzal mire van szükséged és nem szégyelled.
- Zavarba jövök, ha ilyeneket mondasz – csavargatom a lófarkam végét – még sose analizáltak ilyen precizitással.
- Még ez a vén travi is tud meglepetést okozni – kacsint rám majd leparkol két kocsi közé. Meglepetten ülök fel és tekintek körbe. Valóban már meg is érkeztünk a Bethnal Green Könyvtárba. Az épülethez vezető zöld terület előtt sikerült helyet találnunk, ahol jó rálátás volt a széles bejáratra, ami fölött azt hirdette közkönyvtár. A hatalmas épület előtt páran bóklásztak csak azok is inkább kifele ahogy közelget a záróra. A telefonomra nézve döbbenten láttam, hogy az egész volt több húsz percnél. Pedig Boris nem is vezetett gyorsan. Talán csak a sok beszéd tette jóval rövidebbé az utat.
- Milyen korán vagyunk itt! Jobb, ha írok Gittának, mert későbbre ígértem magunk – magyarázom ahogy elküldöm az üzenetet.
- Csini – méri fel a hosszú vörös épületet a férfi – mint egy bentlakásos iskola. Tudod, amiben orgiákat meg gyilkosságokat követnek el a gazdag gyerekek – majd mintha eljutott volna az elméjéig, amit mondtam hirtelen kiegyenesedik és rám mered – hé, Rose. Kaptunk mi piros lámpát egyáltalán?
Próbálom visszaidézni az utat, de túlságosan is lekötött a Borisszal való beszélgetés, hogy igazán a közlekedésre figyeljek. Mégis azon az egy alkalmon kívül mikor a tinik átvágtak előttünk nem rémlik, hogy megálltunk volna.
- Nem – rázom meg a fejem – azt hiszem nem.
- Különös – hümmög Boris ahogy kikapcsolja a biztonsági övét – Londonon nem lehet úgy átmenni, hogy ne kapjon be az ember vagy egy tucat pirosat – majd túl kerekedve rajta megvonja a vállát – mázli.